Számít-e az autonómia?

Nem új keletű az a gondolat, hogy jobb, ha a jegybank független a kor-mánytól. Valóban, mint Siklos (2002; lásd az ottani hivatkozásokat is) emlékeztet rá, a szakpolitikusok már évtizedek óta tudják, hogy a mo-netáris politika nagy potenciállal rendelkezik a makrogazdasági teljesít-mény befolyásolására.⁴⁰ Nem segített, hogy a jegybankárokra jellemző volt a titkolózás, ahogy az sem, hogy a monetáris politika, mint tudo-mányt nem sokan értették, és az átlagember számára követhetetlennek tűnt. Ennél fogva nem volt indokolt kommunikálni, mit, miért és ho-gyan tesz a jegybank. Uho-gyanakkor, mint látni fogjuk, a jegybank végül megfizette ennek az attitűdnek az árát, amely – a fokozódó átlátható-ság ellenére – a 2007–2008-as pénzügyi válátlátható-ságot követően is fennma-radt. Mint Neel Kashkari, a Minneapolis Federal Reserve elnöke kifejti:

[A Fed] „rászokott arra, hogy azt mondja »Mi rejtélyesek vagyunk, ti pedig úgysem érthetitek, amit csinálunk«, és ez komolyan ártott az em-berek és az intézmény közötti bizalomnak.” (Fleming és Donnan, 2016)

40 Egyszerűen kifejezve, a jegybank a gazdaságban lévő, a lakosság által áruk vagy szolgáltatások vásárlására fordítható likviditás (azaz pénzmennyiség) megfelelő kalibrálásával végső soron tetszőleges inflációs rátát tud generálni (az ún.

„helikopterpénz” lehetőségén keresztül; e vita illusztrálását lásd a http://www.

voxeu.org/article.helicopter-money.policy.option címen). Más szóval, a monetáris politika még alacsony infláció mellett sem feltétlenül tehetetlen. Alternatívaként olyan finanszírozási feltételeket tarthat fenn, amelyek elég lazák ahhoz, hogy ugyanazt az eredményt érje el. Még amikor a névleges kamatlábak a zéróhoz közelítenek vagy akár negatívak, a jegybank akkor is minden esetben képes

„pénzt nyomtatni” elegendő mennyiségben ahhoz, hogy inflációt generáljon. Mint Bernanke (2002) rámutatott: „A jegybanknak mindig tudnia kell inflációt gerjeszteni, még zéró rövid távú névleges kamatláb mellett is… Papírpénz alapú rendszerben egy elszánt kormány mindig képes magasabb kiadásokat és ezzel pozitív előjelű inflációt produkálni.” A közgazdaságtanban régi hagyománya van e nézetek támogatásának.

A bizalomvesztés részben abból fakad, hogy a jegybankárok figyelmen kívül hagyták azt, hogy a kommunikáció világos beszéd nélkül nem egyenlő az átláthatósággal. A szakértők már régóta tisztában vannak e különbségtétel fontosságával (lásd például Winkler 2002 és Siklos 2003, és az ottani hivatkozások).

A tudományos kutatóknak egészen az 1970-es és 1980-as évekig kellett várniuk azokra a jelentős elméleti fejleményekre, amelyek végül kiala-kították a monetáris politika értelmezésének és gyakorlati megvalósu-lásának módját. Kydland és Prescott (1977) egyértelműen bemutatta, milyen makrogazdasági költségekkel jár, ha a jegybankot különböző in-díttatásból szembeállítják a kormánnyal. Hiába vezeti jó szándék mind a kormányt, mind a jegybankot, és hiába kommunikálják a nyilvánosság felé, hogy alacsony és stabil inflációt kívánnak fenntartani, a választott tisztségviselők ösztönzést érezhetnek arra, hogy visszavonják ígéretü-ket, különösen, ha ezzel kihasználják azt, hogy a nyilvánosság vára-kozásai ezen ígéretek alapján alakulnak ki. Emiatt a kormány kísértést érezhet arra, hogy kihasználva a kibocsátás és az infláció közötti rövid távon érvényesülő kölcsönhatást inflációt gerjesszen a gazdaságban.

Ezzel a kormány szembe kerülne a jegybankkal, amelynek az a feladata (vagy a szándéka), hogy az eredetileg ígért inflációs rátát fenntartsa.⁴¹ A kérdéses probléma lényegileg megragadható néhány egyszerű kon-cepcióban, kezdve a jegybank esetében egy veszteségfüggvénnyel. Írjuk fel az alábbi egyenletet:

Lt =

(

)

(

)

ahol L_t az a „veszteség”, amelyet a jegybank minden olyan esetben elszenved, amikor a feladatkörébe tartozó két változó, nevezetesen az infláció (p) és a kibocsátás (y) eltér a megcélzott vagy potenciális ér-tékétől. A veszteségfüggvény normalizálása érdekében az inflációhoz

41 A Kydland és Prescott (1979) által bevezetett koncepcióra az „időinkonzisztencia”

problémájaként szoktak hivatkozni. Egy hasonló típusú inkonzisztencia elnevezése

„dinamikus inkonzisztencia”, ami a preferenciáknak az idő során inkonzisztenssé váló változtatására utal.

rendelt súly 1. Ennél fogva a ß együttható fejezi ki azt, hogy a kibocsátás és az infláció stabilizálása közül a jegybank melyiknek ad elsőbbséget.

Az inflációs célnak (p^*) nem szükséges explicitnek lenni, bár több gaz-daságban így van. Valóban, több közép- és kelet-európai gazdaság köz-zéteszi az elérni kívánt inflációs rátát, általában valamilyen konjunk-túraciklusra vagy középtávra vonatkozóan. A potenciális kibocsátás (y^p) nem megfigyelhető. Jelentős terjedelmű szakirodalom vitatkozik továbbra is azon, melyik módszerrel lehet legjobban becsülni a meg-figyelt és a potenciális kibocsátás közötti különbséget, azaz – gyakori elnevezéssel – a kibocsátási rést. Az (1) egyenlet két tagjának négy-zetre emelése egyszerűen fejezi ki a jegybank veszteségfüggvényének másodfokú jellegét, és ebből adódóan azt, hogy minél távolabb kerül a jegybank a célkitűzéseitől, annál nagyobb a vesztesége. Az így létre-jövő veszteség lazán a jegybank hitelességét vagy jó hírnevét érő vesz-teségként értelmezhető. Végül a ß paraméter azt fejezi ki, hogy a mo-netáris hatóság mekkora relatív fontosságot tulajdonít az inflációnak és a kibocsátási réseknek.⁴²

Ha a kormánynak más a veszteségfüggvénye, és szívesebben helyez nagyobb hangsúlyt, mondjuk, a kibocsátás fokozására a magasabb inflá-ció árán is, a két célkitűzés között ellentmondás alakul ki. Kydland és Prescott nagy eredménye annak kimutatása volt, hogy az autonóm jegy-bank által az inflációs cél elérésére tett kísérlet óhatatlanul a kormány

42 A veszteségfüggvény, az alábbi argumentumok változtatása nélkül más determinánsokkal is kiegészülhet, például az árfolyammal, amely a kis nyitott gazdaságok esetében lehet fontos, vagy a kamatsimítás motívumával, amellyel kifejezhető, ahogy jegybankok rendszerint fokozatosan változtatják monetáris politikájukat. A meglévő kutatások – lásd Collins és Siklos (2004) és Clarida (2001) – szerint egy olyan célfüggvénynél, mint az (1) egyenlet, nem sokat nyerünk további változók, például reálárfolyamcél, beemelésével.

gazdaságélénkítési törekvése ellen hat.⁴³ A preferenciák közötti inkon-zisztencia magasabb (és akár változékonyabb) inflációt eredményez, mint amit a társadalom kívánatosnak tart. A megoldás természetesen az lehet, ha gondoskodunk a kormány és a jegybank között az egyet-értésről az (1) veszteségfüggvény tekintetében, vagy olyan intézményi mechanizmusok létrehozásáról, amelyek minimálisra csökkentik az esélyét annak, hogy az időinkonzisztencia problémája felüsse a fejét.

Ilyen, a társadalom által igényelt inflációt biztosító intézményi mecha-nizmust jelent például az, ahol a jegybank autonómiája azzal a feltétellel érvényesül, hogy a napi monetáris politikai döntések a jegybank teljes körű felelősségébe tartoznak, míg a középtávú célkitűzéseket ideális esetben a jegybank és a kormány közösen egyezteti.

A fenti érvek természetesen azt feltételezik, hogy a jegybank és a tár-sadalom egyetért az infláció optimális mértékében. Mi van azonban, ha a társadalom ehelyett kisebb jelentőséget tulajdonít a jövőnek, és ezzel nyomást gyakorol a monetáris hatóságra, hogy a kívánatosnál magasabb inflációt gerjesszen? Eltérő módszerek használatával Barro és Gordon (1983), illetőleg Rogoff (1985) azt a tételt fogalmazza meg, hogy a megoldás olyan jegybankelnök kijelölése, aki konzervatívabb, mint a lakosság körében az átlagos vagy a medián körüli szavazó. Ez esetben a konzervatívabb olyan jegybankárt jelent, akinek célja a társa-dalom által választottnál alacsonyabb (de még pozitív előjelű) infláció.

Utóbbi, mint fentebb kifejtettük, egy rövid távú trade-offban gondol-kodik, az infláció és a kibocsátás (vagy munkanélküliség) között, kon-dicionálva arra a hosszú távú elméleti predikcióra, hogy a várakozások

43 Valójában se a Kydland és Prescott-féle gondolat, se általában az új keynesiánus makrogazdaságtan nem törődik a strukturális faktorokból (pl. demográfia, termelékenység) adódó tartós defláció vagy stagnálás lehetőségével. Mindazonáltal még alacsony vagy negatív infláció esetén is lehet ellentmondás a monetáris politikát fenntartani vagy még inkább lazítani törekvő jegybank, illetve a kormány között, amelyet viszont a súlyos adósság vagy a megszorító költségvetésről hozott döntés szorongat. Ezeket a forgatókönyveket az itt tárgyalt elmélet nem taglalja. A Kydland és Prescott által felvázolt rendszer egy olyan jegybankot vizsgál, amelynek figyelme homlokterében az infláció áll, míg Barro és Gordon (1983) modellje azt veszi figyelembe, mi történik, amikor a szakpolitika a kibocsátási résre összpontosít. Az olvasó a további részleteket a két értekezésből tudhatja meg.

alkalmazkodásával ez a trade-off eltűnik. Nyilvánvaló ezek után, hogy a másik közrejátszó tényező a jegybank hitelessége, vagyis azon képes-sége, hogy beváltsa a szigorúbb monetáris politika megvalósítására tett fenyegetést, és ezzel elhárítsa olyan inflációs ráta kialakulását, amely valamilyen célhoz, például a fenti (1) egyenletben a p^*-hoz képest túl magas. Végső soron, mint Cukierman (1992, 351. oldal) kifejti: „Azzal, hogy valamennyi jogkört átengednek egy viszonylag apolitikus intéz-ménynek, a politikusok elfogadják jövőbeni cselekvési szabadságuk bizonyos korlátozását.” Ez a jegybank autonómiájának a lehető legtö-mörebb definíciója.