Az élet menetrendjének típusa gyakran ismétlődik nemze-dékről nemzedékre. A koravén, túlérett, akcelerált vagy el-maradott, retardált, infantilis jelleg olykor valóban szembe-ötlően öröklődik. De mikor általában típusról beszélünk, akkor többnyire nem időbeli jellegzetességre szoktunk gon-dolni, nem az élet lefolyásának sajátos tempóját vagy ritmu-sát emlegetjük, hanem a test alkata jut eszünkbe. Az alkat-típus különféle térbeli jellegzetességeket idéz fel bennünk:
magas vagy alacsony, kövér vagy sovány, szikár vagy köpcös, ilyen vagy olyan termetű.
A termet és a fizikai teljesítmény köztudomás szerint szo-rosan összefügg. Philostratus Flavius már a 3. században részletesen leírta az ókori olimpikonok alkatát, Correnti pe-dig az 1960. évi olimpiai bajnokságon vett fel egészen hite-les adatokat minden atlétáról. Vizsgálataiból kiderült, hogy a versenyszámok túlnyomó többségében azok az atléták ke-rültek a dobogóra, akiktől ezt termetük alapján el is várták.
Tehát középtávfutásban a nyurga, nyakigláb versenyzők nyer-tek, súlydobásban meg a „hústorony” izomkolosszusok. Igaz, hogy akadt egy-két olyan meglepő kivétel is, mint például a férfi magasugrás akkori harmadik helyezettje és későbbi világ-rekordere, aki jóval alacsonyabb, mint legkiválóbb vetélytársai.
Bármilyen régóta és bármilyen sokan figyeltek is fel a test-alkat és a fizikai képességek közötti kapcsolatokra, a kivételek
mégiscsak mélyebb összefüggések kipuhatolására késztették az embereket. Rájöttek, hogy nem mindig a termet, a külső idomok, a testarányok jellemzők az emberekre, hanem élet-működéseik, magatartásformáik, reakciónormáik, vagyis hogy miként viselkednek a különböző helyzetekben, hogyan reagálnak különféle ingerekre. A köztudatban mindmáig a görög Hippokratész temperamentumai élnek leginkább.
Négyféle típusát nemcsak a római Galenus vagy a német Kant írták le ismételten, hanem még a mi szólásmondásaink is őrzik ezt az ősi megfigyelést. A vérmes, szangvinikus em-bernek könnyen felforr a vére, egykettőre tűzbe jön, de lelke-sedése oly hamar ellobban, akár a szalmaláng. A flegmatikus embert nem lehet kihozni a sodrából, nemtörődöm, nyugodt alak, akit minden hidegen hagy, aki bocsánat a szóért – köp mindenre. A hörcsögtermészetű kolerikust rágja a sárga irigység, keserűen emészti magát, epés megjegyzéseket tesz mindenkire. A melankolikus sötéten lát mindent, elefántnak néz szúnyognyi bajt, olyan, mint az üvegszárú fájvirág, hozzá se lehet érni.
Ki ne ismerne bús képű lovagokat és zsémbes méreg-zsákokat, Petőfiként istenülő üstökösöket és Arany módján tempózó fontolva haladókat? De ki veszi ma már komolyan, hogy ezek a típusok a hippokratészi testnedvek arányainak következtében alakultak ki? Ki gondol rá, hogy a test parányi részecskéi lazán vagy szorosan illeszkednek-e egymáshoz, hogy a pórusok tágak vagy szűkek-e közöttük? Ki hiszi, hogy a testnedvek jellegzetes arányát, vagyis a humorális konstel-lációt az dönti el, milyen volt a csillagok állása a nemzés pil-lanatában? A kolerikus emberről még eszünkbe jut a keserű epe, de a melankolikus láttán már senki sem gondol a fekete epére, a melaina koléra. A szangvinikus alkat még felidézi a vér képzetét, a heves vérmérsékletet, a vérmességet, de a hi-degfejű flegmatikusról szólván már fel sem rémlik az eredeti elképzelés, mely szerint a flegma hűti a szívben rejlő forró
vért. A flegma, vagyis a nyálka, melyről eleink úgy tudták, hogy az agyban termelődik, onnan csurog le mint valami hű-tőfolyadék, és csak a fölösleget fújjuk ki az orrunkon.
Az évezredes megfigyelés kitűnő volt, azért él ma is ez a tipizálás. A magyarázat, az alkattípusok kialakulására vo-natkozó elmélet azonban elavult, feledésbe merült. Viszont mindmáig tisztázatlan a köztudatban, hogy az alkattípus valóban öröklött adottság-e, tehát már a nemzés, a megter-mékenyítés pillanatában véglegesen kialakul a vérmérséklet, vagy később még változhat.
Századunk első évtizedeiben két híres orvos egészen kü-lönböző értelemben elevenítette fel a hippokratészi tanokat.
Tudjuk, hogy Pavlov elfogadta a négy alkattípus létezését, de elvetette a testnedvekre alapított magyarázatot, és a konsti-túciót egyáltalán nem tekintette végzetes, örökletes adott-ságnak. Kretschmer bécsi elmegyógyász viszont modern formában felelevenítette a humorális elméletet, a típusokat a belső elválasztású mirigyek váladékaira, a hormonok ará-nyaira vezette vissza, és megmásíthatatlan, öröklött tulajdon-ságoknak tartotta, de a négy alaptípus helyett újakat írt le.
Feltűnt neki, hogy az elmebetegek bizonyos csoportjai tes-ti felépítésüket, habitusukat tekintve gyakran hasonlítanak egymásra. Azok az elmebetegek, akik időnként felhangoltak, mániásak, máskor pedig levertek, depressziósak, többnyire piknikus testalkatúak, vagyis viszonylag alacsonyak, kövérek, csípőjük szélesebb, mint a válluk. Ezzel szemben a tudatha-sadásos elmezavarban szenvedők között sok magas, nyúlánk figurát talált, kiknek melle beesett, válla keskeny volt. Ezeket nevezte leptoszóm alkatúaknak. A széles vállú, keskeny csípő-jű, erős izomzatú, atlétatermetű tébolydai ápoltak között sok volt a közveszélyes, brutalitásra hajlamos beteg. Mivel pikni-kus, leptoszóm és atlétatermetű embereket nemcsak az elme-gyógyintézetekben lehet látni, hanem az egészséges emberek túlnyomó többségét is be lehet sorolni valamelyik csoportba,
Kretschmer azt állította, hogy az egészséges emberek terme-téhez is jellegzetes lelkialkat tartozik. A piknikus emberek kedélyesek, joviálisak, de hangulatuk nagyon változékony, a leptoszómok elmélyedésre hajlamosak, vívódók, töprengők, az atlétatermetűek határozottak, energikusak, gátlástalanok.
A testi és lelki bélyegeknek ez a csoportosítása széles körben elterjedt, sokan igazolt ismeretnek könyvelték el, és ezek sze-rint ítélték meg embertársaikat, saját magukat, gyermekeiket.
A belső elválasztású, endokrin mirigyek működésére való hivatkozás természettudományos színezetet is kölcsönzött ennek a tipológiának. Később azonban sok ezer egészséges ember vizsgálatával kimutatták, hogy ami az elmebetegekre többé-kevésbé érvényes, az távolról sem alkalmazható az ép-elméjűekre. Az is bebizonyosodott, hogy a különféle termet-tel egyáltalán nem jár együtt szükségszerűen meghatározott lelkialkat.
A piknikus típusra aligha lehet jobb példát felhozni Mik-száthnál. Legalábbis ami a termetét illeti. Lelkialkatát tekint-ve már korántsem ilyen jó példa. Mikor egyszer egy olvasója személyesen találkozott vele, semmiképp sem akarta elhinni, hogy azokat a poétikus elbeszéléseket valóban Mikszáth írta.
Hiába bizonykodott maga az író is, a kétkedőt nem lehetett meggyőzni, kivágta a gúnyos kérdést: „Ezzel a termettel?”
Igen, bármily gúnyos is a kérdés, ha mégoly magabiztos is a közvélemény, mégiscsak az az igazság, hogy Mikszáth azzal a termettel írta, amit írt. Más szóval: az alkat nem végzet. Amíg a tudomány erre a belátásra jutott, addig sok mindennek ki kellett derülnie az alkat, az öröklés és az emberi idegrendszer rejtettebb összefüggéseiből.