Biztos, hogy örökölte? Hátha csak veleszületett? Vagy esetleg már életében szerezte?
Öröklött, veleszületett vagy szerzett. Tudós fontoskodás-nak, elméleti szőrszálhasogatásnak tűnnek ezek a megkü-lönböztetések. Pedig mennyi felesleges tépelődésnek, aggo-dalmaskodásnak vagy hiú reménynek vehetnénk elejét, ha megkülönböztetnénk e fogalmakat.
Aki beül egy vasárnap délután a Sportuszoda nézőterére, és megnézi a kislányok versenyét, természetesnek veheti, hogy a sokszoros bajnok szülők kislánya győz fél uszodahosszal.
Az első hely a felnőttek mellúszóversenyén a vízilabda-kapi-tány serdülő lányának biztos zsákmánya. A nap legszebb gól-ját a hórihorgas gimnazista dobja, az egykori legendás hírű pólócsatár fia. Helsinkiben olimpiai bajnokságot nyert 100 méteres női gyorsúszásban egy fiatal lány, sokszoros magyar úszóbajnoknő lánya. Kitől örökölték ragyogó képességeiket ezek a gyerekek? Lehet ezt komolyan kérdezni? Természete-sen a szüleiktől, az uszodák legendás hírű hőseitől. Vér nem válik vízzé, nem esik messze az alma a fájától. Kell-e egyál-talán bizonygatni, hogy a kivételes sportképesség öröklődik?
Egyetlen sportág sem szerzett nemzetünknek annyi fényes diadalt, mint a vívás, és egyetlen vívó sem ért el annyi sikert, mint az a munkában, emberségben is remek férfi, kinek két fia is forgatja a kardot a nemzetközi élvonalban. Úszás,
vízi-labda, vívás vagy még annyiféle versenysport – mind a nem-zedékről nemzedékre átszálló képességek bizonyítéka.
Baj – persze – a bajnokok családjában is akad. Egyik em-lített bajnokunk lánya szívbajos. Nem súlyos a dolog, kicsit lilás a bőre, kicsit liheg, nehezen bírja végig a napot. Nem csoda: anyjának minden este megdagad a lába, már a féleme-letnél alig piheg. A kislány szívbaja nyilván anyai örökség.
Az viszont teljesen váratlan, hogy a sasszemű kapus le-gény fia az autóvezető-vizsgán színtévesztőnek bizonyul.
Nem tudja megkülönböztetni a vöröset a zöldtől. Ugyan hol szedte össze ez a kölyök ezt a fogyatékosságot? Biztos vala-mi vitavala-minhiány – mondja a vala-mindentudó barátnő, és gyógy-szerként sárgarépát ajánl. Barátnőnk azonban téved, a szín-tévesztés nem vitaminhiány, és a fiatalember hiába „szedi” a sárgarépát vagy bármi mást. A színtévesztés ugyanis éppoly bizonyosan öröklött fogyatékosság, mint amilyen kétségte-len, hogy az imént említett szívbetegség vagy a sportképes-ség nem az.
Minden ember egyéni élete a megtermékenyítéssel kezdő-dik és a halállal végzőkezdő-dik. A megtermékenyítésben két sejt találkozik és olvad össze egymással: a hímivarsejt és a női petesejt. Az új egyed öröksége ezzel a találkozással befejezett üggyé válik. Ami ezután következik, az már nem öröklés, ha-nem szerzett tulajdonság. Vagy a méhen belüli fejlődés ide-jén alakult ki, és akkor veleszületett tulajdonságról beszélünk, vagy pedig a születés után jött létre, és ekkor valódi szerzett tulajdonságról van szó.
Az örökség az elődök hagyatéka, a szerzett tulajdonsá-gok kialakulását viszont jórészt a környezet szabja meg. Ami öröklött, azt közvetve lehet ugyan befolyásolni, de lényegé-ben nem lehet megváltoztatni, ami szerzett, azt sokkal in-kább.
Amikor az a két ivarsejt találkozott, amely színtévesztő fia-tal barátunk egyedi létének kezdetét jelentette, akkor egyszer
s mindenkorra eldőlt, hogy ez a fogyatékosság megváltoztat-hatatlanul ki fog alakulni. Mindegy, hogyan zajlott le a ter-hesség vagy a szülés, közömbös, hogy a gyereket vitték-e or-voshoz, szedettek-e vele gyógyszereket, egészségesen, okosan nevelték-e – a vöröst mindenképp összetéveszti a zölddel.
Szívbajos gyerekünk esete merőben más. Az ő baja nem öröklött, nem az anyai szívbetegség folytatása. A kétféle szív-betegségnek semmi köze egymáshoz. Az anya még kislány korában „megfázott”, sokszor volt piros a torka, gennyes a mandulája, egy időben gyakran volt hőemelkedése, sőt ma-gasabb láza is. Ilyenkor egyik-másik „forgója”, ízülete is fájt.
De aztán lemúlt róla a baj, lezajlott a heveny reumás láz, és látszólag meggyógyult. De csak látszólag. Észrevétlen ma-radt, hogy szívbelhártyája gyulladásba jött, és mikor a szer-vezet legyőzte a fertőzést, a gyulladás nyomán hegek marad-tak vissza. A hegek összezsugorították a szívbillentyűket, a vérkeringésnek a szelepeit, és így az áramlásban egyre na-gyobb zavar támadt. Az erős, fiatal szívizom az első években könnyedén legyőzte az akadályt, később azonban egyre in-kább belefáradt. Mikor az első gyerek jött, még alig dagadt az asszony lába, a másodikkal azonban már sokat szenvedett.
Azóta is liheg a lépcsőn, és küzd a vizenyővel. Pedig most már rendszeresen jár a szívbeteggondozóba. A terhesség első felében sokat volt hányingere, sőt még a rizli is ellepte. Tele lett a teste piros kiütéssel, még jó, hogy hamar elmúlt.
Az anya betegsége elmúlt, de magzatáé akkor keletke-zett. Az anyai szervezet számára veszélytelen fertőző beteg-ség (orvosi nevén: rubeola) a magzat szívének a fejlődését zavarta meg. Akkortájt mentek végbe a szívcső fejlődésének legbonyolultabb szakaszai, érthető, hogy a viszonylag enyhe betegség éppen ezt a szervet torzította el. Ez azonban nem öröklött, hanem a méhen belül „szerzett” (vagyis inkább el-szenvedett) fejlődési zavar. A veleszületett szívhiba többnyi-re sikertöbbnyi-rel orvosolható, sőt körültekintő terhesgondozással
meg is előzhető. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy valami örökség vagy méhen belüli szerzemény.
A sportképesség sem egyik, sem másik. Veleszületett tu-lajdonság nyilván nem lehet, hiszen arra még gondolni is ne-vetséges, hogy egy gyerek úszó- vagy vívótudását anyja mé-hében szerezte volna, és úgy jött volna a világra, hogy már kitűnően úszik vagy vív. Még járni, sőt gurulni is a méhen kívüli életben tanul meg mindenki, hát még lábtempózni, vagy vívólépésben oldalt előre haladni. Vitathatatlan, hogy mindenféle sportképességet a születés után kell megszerezni, méghozzá kemény munkával.
Okoskodásunkat könnyű megtámadni. Nem is azt mondta az uszoda közönsége, hogy maga a sportképesség öröklődött, hanem a tehetség. Persze hogy a tehetséges gyereknek is sok évig, számtalan órát kell edzenie, amíg képességei kialakul-nak, de hiába végezné ugyanezt a munkát más, közönséges földi halandó gyereke, sohasem érne el olyan eredményeket, mint az olimpikonok csemetéi.
Ez az érvelés nagyon logikus, tetszetős is, csak két gyen-géje van. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy mit is értünk tehetségen, és azt sem tudjuk eldönteni, a sporttel-jesítményből mennyi fakad a tehetségből és mennyi a rend-szeres munkából. Nem kell kilépnünk az uszodából, hogy ellenpéldákat keressünk. Szép számmal vannak olyan gyere-kek, akiknek a családjában soha senki nem sportolt, és most mégis kiváló eredményeket értek el. Sőt, arra is van példa, hogy egy családból három testvér kerül be a válogatott keret-be, minden familiáris előzmény nélkül. Nyitva kell hagynunk azt a lehetőséget, hogy a biológiai tudomány később majd pontosan meghatározza, mi is a tehetség, és ha öröklődik, milyen törvényszerűségek szerint. De azt már most föltétle-nül megállapíthatjuk, hogy a sportképesség kialakulásában az életmódnak, a környezetnek, a tanulásnak, a munkának van döntő szerepe. Különben is, miért kell mindjárt
örök-lésre gondolnunk, ha egy olimpikon gyereke nagy versenyző lesz? Nem kézenfekvő, hogy az ilyen gyerekek szüleiktől ta-nulnak úszni, vívni?
Az öröklött, a veleszületett vagy a szerzett tulajdonságok megkülönböztetése bizonyos esetekben a szaktudás számára is nehéz probléma. A mindennapi életben azonban egészen nyilvánvalóan szerzett vagy veleszületett tulajdonságokat is öröklöttnek kiáltanak ki, és ezzel egyszer s mindenkorra le-mondanak sok-sok lehetőségről. Nemcsak az orvosi megelő-zés vagy gyógyítás lehetőségéről, hanem az edmegelő-zésről, a ne-velésről, a tanításról is. Nincs kényelmesebb dolog, mint azt mondani egyébként ép, egészséges gyermekünkről: ez a gye-rek nem tud rajzolni, nem csoda, hisz mi, szülők is rosszul rajzoltunk, kár is erőltetni. Milyen bénító, a gyereket meg-rabló gondolkodásmód ez! Különösen akkor, ha arra gondo-lunk, hogy a század elején élt egy híres ember, aki mindkét kezét elvesztette, de a lábával megtanult nemcsak írni, hanem az átlagosnál jobban rajzolni is. Talán különleges tehetséget örökölt őseitől a lábbal íráshoz?
Azért kell az öröklésről egyet-mást tudnunk, hogy lehánt-suk erről a szóról mindazt, ami nem tartozik lényegéhez, és megakadályozzuk, hogy evvel a bűvszóval örökre megrövi-dítsük gyerekeinket.