A család és az iskola között a gyerek az összekötő kapocs.
A gyerek, akiről jól tudjuk, hogy nem felnőtt, de ember. Ezer-szer ember: gyermek!
Ez a gyermek kapcsol össze minket, szülőket és pedagó-gusokat. Kapcsolatunk azonban telis-tele van ellentmondá-sokkal. Az ellentmondások gyökere alighanem ott van, hogy a pedagógusok tisztüknek, hivatásuknak megfelelően igye-keznek nevelni, oktatni és képezni a tanulókat, a szülők pe-dig nemzették, szülték is gyerekeiket. A család szülötte és az iskola tanulója – ugyanaz a gyerek.
Szörnyszülött szó, de ki aligha irtható: a pedagógus ilyen vagy olyan gyerekanyagot kap a kezébe, és vesz munkába.
A szülő szeme fényét, élete reményét küldi az iskolába. A lel-kéből lelkedzett utódot, az örököst.
Számunkra nem jelent annyit e szó – örökös –, mint haj-danán. Ma nem örököl senki földbirtokot, gyárat, cselédsor-sot, proletárnyomort. De alkatot, hajlamot, vérmérsékletet, betegséget, képességet, tehetséget éppúgy örököl, mint egy-koron. Sőt tán még jobban, hiszen ezek az adottságok ma sokkal jelentősebbek, mint amikor csak a társadalmi korlá-tokat áttörve érvényesülhettek.
Ha megragadunk egy szálat gyerekünk, tanítványunk éle-te fonalából, és visszafelé fejtjük, annál gyakrabban tapin-tunk oldozhatatlan gubancra, minél messzebbre igyekszünk
visszafelé. Végül is gordiuszi csomónál oldozhatatlanabb, da-maszkuszi pengével át nem vágható szoros szövevénybe ve-szünk. Az öröklés örvényébe.
Öröklés. A pedagógusnak remény vagy lemondás, kötele-zettség vagy felmentés. A szülőnek vágy vagy felháborodás, beteljesedés vagy letörés.
De hát valóban létezik az életben egy olyan zug, amely a tudomány neonfényeivel oly fényesre világított mindenségben sötét homályban marad? Valóban a végzet, a vak véletlen játé-kaként jöttünk e világra, és hoztuk világra gyermekeinket is?
A szülő, a pedagógus és főleg a gyerek valóban tehetetlen áldo-zata az öröklés átkának? És ha történetesen a fordítottja igaz, ha magunkban; gyerekeinkben és tanítványainkban csupádon csupa gyönyörű képesség, adottság és lehetőség birtokosai va-gyunk, akkor büszkék, elégedettek, boldogak lehetünk?
Hagyjuk a drámai kérdéseket! Nyugodtan hagyhatjuk, hisz annyi prózai kérdésre kell feleletet keresnünk:
– Semmit sem örököltem apámtól, csak az orrsövény-el-ferdülést. Lehet, hogy a gyerekem is csak ezt kapja tőlem?
– Nézze, milyen édes az első gyerekünk! S mégis azt mondják az orvosok, ne legyen több, mert Rh-inkompatibi-lisak vagyunk. Mi is az tulajdonképpen? Tényleg meghal a második, és halva születik a harmadik?
– Anyám tbc-s volt. Gyerekem is örökli?
– Mindketten matematikai antitalentumok vagyunk. Mi lesz szegény Mártikánkkal?
– Az anyósom rossz vére ütközik ki ebben a kislányban.
Már karon ülő korában is a férfiak ölébe ácsingózik.
– Ugye, részeges lesz ez a csöppség? Részeg volt az apja, amikor útnak indítottuk szegénykét.
– Igaz, hogy az atomkísérletek miatt nekem is nyomorék gyerekem születik?
– Lehetséges volna, hogy ez a kitűnő gyerek nem felelt meg az orvosegyetemi felvételin? Két ágon is örökölte a
te-hetséget: apai nagyapja és anyai nagybátyja egyaránt hét falu határában keresett orvos volt.
Komoly és komolytalan kérdések tömege cseng fülünk-ben. Meg se próbáljuk leírni valamennyit. Inkább felidézünk komolyan egy komolytalan viccet és komolytalanul egy ko-moly cikket.
Íme a régi, de számunkra ezúttal illusztratív erejű adoma.
Egy pedagógus házaspárnak ikrei születnek. Pali indokolat-lanul optimista, Peti gyógyíthatatindokolat-lanul pesszimista. A szülők a nevelhetőség tudatában mindent elkövetnek gyermekeik
„átnevelése” érdekében. Sok évig teljesen hasztalanul. Vég-re egy Mikulás alkalmával utolsó kísérletet tesznek. A foly-vást pityeri Peti cipője mellé csodás villanyvasutat raknak, az untig vigyori Pali cipőjébe pedig egy törött patkót. Reggel várják a hatást. Peti gyűrötten, sápadtan, könnyes szemmel babrál a miniatűr csodavonaton:
– Ugyan minek kellett a Mikulásnak ilyen bonyolult szer-kezetet hoznia? Égjen ki egy biztosíték, törjön ki egy ablak, romoljon el egy váltó – hol tudom én azt ebben az alkatrész-szegény világban pótolni? Inkább ne is lett volna soha Mi-kulás!
A szülők letörve hagyják ott Peti fiukat, de reménykedve fordulnak Palihoz, hisz az biztos nem örülhet a törött patkó-nak. De csalódnak! Pali sugárzó arccal ugrik a nyakukba:
– Édesanyám, édesapám, képzeljétek csak! Ilyen gazdag Mikulásom még sohasem volt. Egy valódi pónilovat kaptam.
Igaz, hogy mire felébredtem, elment, és csak a fél patkója ma-radt itt. De nem gyönyörű?
Hát nem borzasztó?
Sokkal inkább lehet derülni irodalmi folyóiratunk egyik vitacikkén. A jeles pedagógiai szakírónő kifogásolja a nyílt szemű ifjú író cikkének egyik tételét a nők egyenjogúságával, pontosabban a háztartási képességek nemek szerinti meg-oszlásával kapcsolatban. Érvei sorában egyszer csak
magya-rázatra egyáltalán nem szoruló evidenciaként nyilatkoztatja ki, hogy a lányok valóban alkalmasabbak a mosogatásra, ta-karításra, mint a fiúk, mert ezt a szerzett tulajdonságot sok nemzedék óta nemükkel öröklik. Ki ne tudná ugyanis – írja a szerző –, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek?
Ne gúnyolódjunk! A tréfának szánt kétségbeesés és a ko-molynak szánt naivitás egyformán a közvélemény tájékozat-lanságát tükrözi. Vagy talán nem is csupán a közvéleményét, hanem a tudományét is?
*
Két szomorú ember néz kutatón, vádlón szembe egymással.
Huszonöt éve házasok. Fiuk viselt dolgai miatt fürkészik egy-mást. Ugyan kitől örökölte az elvetemültséget?
Kitől örökölte?
A rosszat – természetesen – mindig a másik féltől. De – biztos, hogy örökölte?
Sőt – lehet egyáltalában tulajdonságokat örökölni? Évről évre Nobel-díjat kapnak tudósok, akik szerint nemcsak a szerzett tulajdonságokat lehetetlenség örökölni, de semmi-féle tulajdonság sem örökölhető. Csak valami információ. De az meg ugyan micsoda?
Csak az olvassa e fejezeteket, aki ismeri annyira az éle-tet, hogy szeret… szembenézni avval, amit ez idő szerint az öröklésről valóban tudunk.
Annyit mindenesetre tudunk, hogy a gyerek nem viasz, amit úgy formálunk, ahogy akarunk, de nem is a végzet átka vagy ajándéka.