Fiú vagy lány? Valóban mindegy, hisz mindkettő ember, vagyis csak a kettő együtt igazán az, mert csak együtt lehet-nek gyerekeik, külön-külön nem lehetlehet-nek az emberi nem folytatói.
De azért mégsem mindegy, épp az öröklés miatt nem mindegy, hogy fiú lesz-e, vagy lány. A lányok más tulajdon-ságokat örökölnek, mint a fiúk, sőt vannak olyan betegségek is, amelyek nem szerint öröklődnek. Nemcsak szülők, pe-dagógusok is sokan úgy tudják, hogy a lányok szívósabbak, ellenállóbbak, jobban tűrik a szenvedést, betegséget, mint a fiúk, ezek viszont okosabbak, jobban konstruálnak, a szám-tanpéldákat könnyebben oldják meg, kezdeményezésre és al-kotásra sokkal inkább képesek. Igaza van a közfelfogásnak?
Igen is, nem is.
Hagyjuk a sommás ítéleteket, ne tegyük magunkévá az el-sietett általánosításokat. Kísérjünk nyomon egy olyan (egyéb-ként nagyon ritka, szülők, nevelők számára gyakorlatilag jelentéktelen) öröklésmenetet, amely a folyamat bonyolultsá-gát szinte detektívregényhez hasonló módon érzékelteti. Ha van olvasónknak elég türelme ahhoz, hogy végigkísérje ezt az örökléstani „krimit”, akkor se remélje, hogy holnap már okosabban, felvilágosultabban, tudományosabb alapon ne-velheti gyerekét, de arra talán elég lesz e logikai torna, hogy valamely örökletesnek vélt, gyermekében felfedezett
tulaj-donságért nem fogja csalhatatlan biztonsággal vádolni – há-zastársát. Sőt, ami még ennél is rosszabb, nem világosítja fel gyermekét arról, hogy ezt vagy azt a hátrányos tulajdonságát a másik szülőtől (mondjuk, az anyától) örökölte, viszont az ilyen vagy amolyan előnyös képességét az egyiktől (vagyis az apától) kapta. Körmondatunk kissé elvont. A valóságban így szól az apa: „Lányom, sírba viszel a rendetlenségeddel, olyan trehány vagy, hogy le sem tagadhatnád, ki szült téged.” Per-sze megismételhetnénk ezt az intelmet anyai szóval is. Mér-hetetlen felelőtlenség bármely lelki tulajdonságért, de még egy testi bélyegért is felelőssé tenni egy szülőt, különösen a gyerek számára, hisz még a testi tulajdonságok, a legalaposabban ki-vizsgált örökletes bélyegek is oly bonyolultak, hogy a szakem-ber specialista is csak nagyon óvatosan nyilatkozhat. Ennek belátására való az az öröklésmenet, amely szerencsére ritka, de azon kevesek közé tartozik, melyet a tudománynak sike-rült lépésről lépésre kinyomoznia.
Egy fiú elmegy a fogorvoshoz, kihúzzák a fogát. Éppúgy húzzák ki, mint annyi száznak vagy százezernek, és e sebből mégis csillapíthatatlanul buzog a vér. Olykor az is előfordul-hat, hogy ez a vérzés végzetes. A fiú a vérzékenység különös, ritka formájának áldozata. Vajon kitől örökölte? A tragédia a családfa nyomozását követeli. Az apa nem vérzékeny, apja, anyja se volt az, bármeddig kísérik felfelé apai ágon az ősök sorsát, egy apai ősszülőben, ősapában vagy ősanyában sem fordult elő ez a betegség. Az anya is egészséges. Kihúzták már nyolc fogát, sose volt vele semmi baj, elvágta kezét számta-lanszor, nagy műtéten is keresztülesett már, ő sem vádolható.
Kitől örökölte? A nyomozás – teljesen érthetetlenül – az anya egyik nagybátyjánál mutat ki hasonló vérzékenységet. Tehát az anya örökítette volna ezt a tulajdonságot? Nem lehet, hisz ő nem vérzékeny. Az öröklésmenet teljesen kusza és érthe-tetlen. Sőt, bizonyos – még sokkal, sokkal ritkább – esetben bonyolódik is a helyzet. Olykor kiderül, hogy egy vérzékeny
férj és egy nem vérzékeny, de férfi tagjaiban vérzékenységgel terhelt családból származó anya látszólag minden ok nélkül gyakran abortál, többször is elvetéli magzatát.
Érthető ez?
Dehogy érthető, teljesen érthetetlen. Nem oly régen volt, hogy a legjobb orvosok sem értették. És aztán kiderült min-den. Mivel csak az anyai ágon, és az anyai ágnak is csak va-lamelyik férfi tagjában lehetett vérzékenységet kimutatni, szükségszerűen fel kell tételeznünk, hogy a petesejt nemi kromoszómájában kell valamilyen eltérésnek lenni. Az ilyen kromoszóma jele: X’. Ha az X’ kromoszómájú petesejt meg-termékenyül, két eset lehetséges: vagy X kromoszómával ta-lálkozik, és akkor egészségesnek látszó lány születik, vagy Y kromoszómával találkozik, és akkor vérzékeny fiú jön a világ-ra. Az X’ tulajdonság tehát csak akkor manifesztálódik, csak akkor válik kézzelfoghatóvá, vagyis csak akkor okoz valóban vérzékenységet, ha hiányzik mellőle a másik ép, egészséges, vessző nélküli X kromoszóma. Tehát ha Y kromoszóma ke-rül mellé. Az X’ tulajdonság ezek szerint gyenge, lappangó jelleg. Csak akkor nyilvánul meg, ha egyedül marad, ha nincs mellette egészséges, vesszőtlen X. Nőben tehát sohasem nyil-vánul meg. Mert a nő sejtjeiben mindig két X kromoszóma van. Ha az egyik terhelt, vesszős, a másik nem hagyja érvé-nyesülni. De ha a férfibe jut egy ilyen vesszős X kromoszó-ma, akkor a másik szükségszerűen Y kromoszókromoszó-ma, és így a vesszővel jelzett vérzékeny, lappangó tulajdonság szabadon érvényesül. Ezért adódik, hogy anyai ágon öröklődik a vér-zékenység, de csak fiúkon okoz bajt.
És miért van bizonyos esetben a feltűnően sok abortusz?
Mert vérzékenységet átvezető, konduktor nő házasodik ös-sze vérzékeny férfival. A konduktor nő egyik petesejtjében X’ kromoszóma van, a másikban X. A vérzékeny férfi egyik spermiumában X’ kromoszóma van, a másikban Y. Négyféle kromoszóma-találkozás lehetséges: X’X’, X’Y, XX’, XY. Vagyis
négy gyerek közül meg kéne születnie egy olyan lánynak, aki két vérzékenységet örökítő X’ kromoszómával rendelkezik.
Aztán meg is születik egy vérzékeny fiú, egy egészségesnek látszó, de fiúágon vérzékenységet örökítő lány, valamint egy egészséges fiú. Hát nem furcsa? Egy ilyen agyonterhelt há-zasságból egy egészséges fiú születik, holott a vérzékenység férfiakon manifesztálódik.
A nyomozati eljárás végére jutottunk. Bonyolultabb, mint bármely detektívregény, de olyan egyszerű, mint egy első gimnazista algebrai levezetése. Igaz, hogy az öröklés példa-tárának ez az egyik legegyszerűbb és legritkább példája.
Tudjuk, hogy ez a legegyszerűbb levezetés is túlságosan igénybe veszi az olvasó türelmét, arra azonban jó, hogy a tudományos kutatás ritka „szép” példája végképp elbizony-talanítson, megingasson minden házastársi szemrehányást.
A vérzékenységnek ezt a speciális formáját nyilvántartja a tudomány, de hogy a rendetlenség, a rendszeretet vagy más ehhez hasonló sajátság hogyan öröklődik, arról nincsenek igazolt természettudományos ismereteink.
Minden embernek 46 kromoszómája van, és minden kro-moszóma igen sok, vegyi titkosírással fogalmazott jelrend-szert hordoz, amelyek kombinációjából – az egyedi fejlődés környezeti hatásaitól függően – ez vagy amaz, ilyen vagy amolyan hajlam, képesség, tulajdonság alakul ki. Testma-gasság vagy szemszín, sima vagy hullámos haj, tejfehér vagy kreol bőr, kemény kötésű ízület vagy lúdtalp, s ki tudná fel-sorolni, hogy mennyiféle testi bélyeg. És hogy együtt jár-e bizonyos testi sajátságokkal némely lelki tulajdonság? A ter-mészettudomány e tekintetben mérhetetlenül óvatos. Még akkor is nagyon bonyolult a helyzet, ha a 46 kromoszóma közül csak kettőt, az X-et meg az Y-t, a két nemi kromoszó-mát kísérjük nyomon. És ezek kapcsán is csak a feltűnően je-lentkező, föltétlenül észrevevődő szélsőségesen kóros követ-kezményt, a vérzékenység példának vett esetét nyomoztuk.
Márpedig minden kromoszóma sok, nagyon sok testi bélyeg vegyi jelét továbbítja, s ez idő szerint nem tudjuk, hogy ezek-hez milyen lelki sajátságok társulnak.
Azt viszont tudjuk, hogy a két egészséges ember kap-csolatából életnek induló magzat zavartalan méhen belüli fejlődése, a család gondoskodása és a jó közösség nevelése sokkal többet ér, mint az öröklést végzetnek beállító féltu-dás. Az örökléstan eredményei az elmúlt évszázadban, az el-múlt évtizedben, az alig elel-múlt években minden képzeletet felülmúló gyorsasággal gyarapították ismereteinket. Tudjuk, hogy miként rakják a nukleinsavak sorba a fehérjéket építő aminosavakat. Olyan adatunk azonban nincs, amely az épen, egészségesen született gyermek nevelési lehetőségét korlá-tozná. A genetika legújabb vívmányai sem mentik fel a szülőt vagy a pedagógust attól, hogy a legtöbbet adja a gyereknek.
Nincs olyan genetikai tétel, amely a maximális szülői, nevelői ambíciót és kötelezettséget letörhetné.