A bizonyítási eljárás véget ért: sorra vettünk minden szerv-rendszert, minden életműködést, minden fejlődési szakaszt.
Az adatok megfellebbezhetetlenül igazolják, hogy a gyerek csakugyan nem miniatűr felnőtt. Élettanilag legalábbis nem az. (Lélektanilag sem az, de ennek illusztrálására ezúttal nem vállalkoztunk).
A gyermek nem felnőtt – de ember! Tehát nem szeszé-lyeinknek kiszolgáltatott játékszer, de nem is imádni való kegytárgy; nem pofozógép, de
nem is nebáncsvirág; nem pontos óragép, vagy ló, mely ostorszóra lép, nem kötelesség-teljesítő kis haszonállat, de nem is csöndes, élettelen porcelán-baba vagy hizlalásra fogható jószág; nem cseléd, sőt rabszol-ga, de nem is zabálni való cu-korfalat, vagy pláne pacskolni, simogatni való kis ölebecske;
nem gondolattalan kis állat, de nem is lángeszű csodalény, nem nyűg vagy átok, de nem is kényúr vagy kiskirály – hanem ember.
A gyermek nem manó, nem arányosan kicsinyített fel-nőtt, hanem saját mértéke szerint normális, arányos növen-dék ember, akin lötyög a nagy embertől örökölt ködmön, akit egykettőre átfú a fagyos szél, aki szakasztott olyan, mint a kis Fillentő. Ha valaki elolvassa Móricz Zsigmond novelláját, joggal lobbanthatja szememre, hogy ma már nincsenek nálunk ilyen senki gyerekei. De gyermekségük-ből kivetkőztetett szerencsétlen flótások még szép szám-mal akadnak. A mi mostani nézőpontunkból tökéletesen mindegy, hogy Fillentő vézna kis alakját idézzük-e fel, vagy – mondjuk – Ibrahim Dezsőét, aki „úgy nézett ki, mintha egy javakorú egyén zsugorodott volna össze gyermekméretű-vé. A túltápláltság, agyonkényeztetettség pufóksága ült ki ábrázatára, míg inatlan nyakán már szinte lötyögött a bőr.
Úgyszintén már kis pocakja is jelentkezett, a mellénye alatt.
Egy puhány, egy sibarita, egy bizánci jellemű figura volt ez az Ibrahim.” Tersánszky kisregénye (Az én fiam) olyan un-dok kölyökről szól, akinek az apucikája és anyucikája min-dent megad, mégis – vagy talán épp ezért – elzüllik, lop, kártyázik, részegeskedik. Bármilyen különbözőek is körül-ményeik, Dezsőcikének is ugyanaz a baja, mint Fillentőnek:
nem tudja a maga módján gyermekéletét élni. Lényegében mindegy, hogy ez kivetettség vagy elkényeztetettség, nem-törődömség vagy tudálékosság következménye.
Az újszülött, a csecsemő, a kisgyerek, a kölyök, a kamasz és az ifjú nem felnőtt, de ember, aki testileg is csak akkor fej-lődik egészségesen, ha mi, szülők és nevelők valóban felnőtt ember módjára élünk vele együtt. Hogy mi ennek a bölcs magatartásnak a titka? Úgy terveztem, hogy ebben az utol-só fejezetben pontokba szedem a testi nevelés szabályait, de most mégis visszariadok tőle, mert attól tartok, hogy olyan parancsolatokat írnék elő, amelyeket magam sem tudok kö-vetkezetesen megtartani. Talán ésszerűek volnának ezek a szabályok, de nem biztos, hogy a mindennapi életben
való-ságra lehetne őket váltani. Esetleg kiderülne róluk, hogy rá-juk illenek Weöres Sándor sorai:
Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját lapogatja, csontig sose jut.
Esetleg a tudálékosságot fokoznám, és szamárságokat idéz-nék elő. „Egészen bizonyos, hogy az ifjú tudós szamárságot fog csinálni, mert logarléccel méri meg a fürdővizet, ahelyett, hogy az ujját rázogatná benne” – írja Móra Ferenc a vejéről.
Esetleg kényszerképzetek, fixa ideák, iszonyok, fóbiák kelet-kezéséhez járulnék hozzá, és szaporítanám azoknak a szeren-csétlen gyerekeknek a számát, akik a fertőzéssel való állandó fenyegetéstől képzelt betegekké, neuraszténiás hipochonde-rekké válnak, és Ágnes asszony módjára eszelősen mossák a tiszta gyolcsot is.
Nem foglalok én pontokba semmiféle szabályokat, inkább elmesélek egy történetet, amelynek néhány hónappal előbb lettem szereplője, mint e sorokat írtam. Akkortájt hosszabb időre kórházba kerültem. Egyszer csak kapok egy nagy borí-tékot s abban egy furcsa papírórát. Egy kislány küldte Deb-recenből. A kísérőlevelet anyja írta Ágneske helyett, aki ak-kor még csak ötéves volt. Ebből kiderült, hogy szegénykét több mint egy éve hurcolták orvosokhoz, mert rossz volt az emésztése. Mivel állapota nemigen javult, egyre újabb orvo-sok egyre újabb gyógyszereket rendeltek neki. Aztán – vagy így volt, vagy sem, Ágneske édesanyja mindenesetre így írta – azt olvasták ki valamelyik cikkemből, hogy „az a gyerek tény-leges igénye, hogy meghatározott, megszokott időben egyék, ne összevissza. A szülők dolga, hogy az étkezés idejét gye-rekeikhez szabják (a kisgyereknek többször kell ennie, mint a felnőtteknek).” Ágneskének kivágott az édesanyja papírból egy szép nagy órát, piros számokat ragasztott rá, és
forgat-ható mutatókat. Eleinte kétóránként, később ritkábban kapott a kislány enni.
Evés után maga tolta előre a mutató-kat. Mikor eljött az ideje, enni kért. Ha vendégek jöttek, és cukrot hoztak, félre-tette: „Majd egy óra múlva megeszem.”
Nagyon megszerette ezt a játékot, és nagyon komolyan csinálta, de egy idő múlva már nem volt rá szükség. Előbb a gyógyszerek váltak feleslegessé, aztán a csodaóra is. Az orvos kimondta a rég várt szót: a gyerek meggyógyult. Ágnes-kéék nekem akartak köszönetet monda-ni, pedig nem az enyém az érdem, hanem a bölcs édesanyáé, aki kitalálta leánykájának ezt a játékot. Hogy hírét vették be-tegségemnek, Ágneske elküldte nekem az óráját, hátha meg-gyógyulok tőle én is. Bizony, meg is gyógyultam egykettőre.
Egészen bizonyosan tudom, hogy nagyon sok olyan le-génykét és leánykát ápolnak Magyarország-szerte, aki nem beteg, csak nem rá szabták az életmódját. A diagnózis meg-állapítását és a terápia előírását bízzuk az orvosokra, mert ez az ő dolguk, gyerekeink életmódjának kialakítását azonban ne várjuk mástól, mert ez meg a mi dolgunk. Nem kell hozzá más, mint hogy tudatosítsuk a fejlődő szervezet tényleges igé-nyeit, lássuk be, hogy a gyerek életlehetősége (vitális poten-ciája) sokkal nagyobb, mint a miénk, de vegyük tudomásul, hogy ennek az óriási életlehetőségnek mi vagyunk a meg-valósító körülményei (realizáló faktorai). Mert a gyerek nem tudatos felnőtt, nem tudja két-háromszoros biológiai inten-zitással folytatott életének szükségleteit előteremteni. Ehhez bölcs felnőttekre van szüksége, akik tudják, hogy a gyerek nem miniatűr felnőtt, de azt sem felejtik el, hogy ember.
Ezerszer ember: gyermek!