Kitől örökölte? Ez a többnyire kínos, kínzó kérdés majdnem mindig hiábavaló. Mert ha történetesen – nagy ritkán – sikerül is rá válaszolni, akkor sem lesz jobb a gyerek sorsa, legfeljebb a szülőkben éled jobban a vád, vagy emészt az önvád. Pedig a vád éppoly indokolatlan, mint az önvád. Arról senki sem te-het, hogy mit örökölt, és többnyire arról sem, hogy mit örökít.
A családban és az iskolában legtöbbször céltalan firtatni, hogy kitől mit örökölt valaki. Az örökléstan tudósai számára fontos ez a kérdés, előbb-utóbb hasznos tudnivalókhoz ve-zet, de a szülő vagy a pedagógus számára nem ígér eligazító választ.
Sokkal fontosabb kérdés, hogy mit lehet örökölni, és mit nem. Mielőtt két felnőtt útjára indít egy gyermeket, érdemes megkérdezni, milyenek az öröklési kilátások, nincs-e vala-milyen reális veszély. De csak szakértő orvostól, genetikai ta-nácsadótól szabad érdeklődni! Teljesen figyelmen kívül kell hagyni a közfelfogást, a sokféle előítéletet és az indokolatlan félelmet. Ha már megvan a gyerek, akkor még azt érdemes tudni, hogy valamely adottság valóban öröklött-e, vagy nem.
Ezt azért fontos tudnunk, mert gyakran az öröklés rovására írunk olyan tulajdonságokat, amelyek pedig gyógyítással, ne-veléssel kivédhetők, megváltoztathatók lennének.
Az öröklés fogalmáról le kell hántanunk mindazt, ami tudatlanságból, előítéletből rárakódott. Tudnunk kell, hogy
színtévesztést lehet örökölni, de takarításra, mosogatásra való hajlamot nem. Tisztában kell lennünk vele, hogy a férfi vagy a női nemet örököljük, de a konstruálóképességet vagy a pletykás hajlamot ez idei tudásunk szerint nem. Hiába ta-gadnánk, hogy a bőr sárga, fekete vagy fehér színe örökle-tes, de a nyelv vagy még inkább a tájszólás szerzett, tanult képesség. A termet, az alkattípus vagy az életmenetrend sok örökletes tényező függvénye, de a boldog vagy boldogtalan sorsot nem a DNS bázis-sorrendje, hanem az emberi közös-ség pozitív vagy negatív hatásai szabják meg.
Nem árt tudnunk, hogy milyen kromoszómák, milyen gé-nek, milyen bázisegyüttesek szabják meg a nemek, az alkat-típusok vagy a fajták kialakulását, de sokkal fontosabb azzal tisztában lennünk, hogy a féri és a nő, a művész- és a tudós-típus, a fekete és a sárga egyaránt ember, sőt csak együtt, egy-másra nézve igazán emberek.
Megtanultuk Mendel borsókísérleteiből, hogy az unokák miért hasonlítanak olykor jobban a nagyszüleikre, mint a szüleikre. Megértettük, hogy a tulajdonságok nem olvad-nak össze, hanem szabadon kombinálódolvad-nak, nemzedékről nemzedékre egészen új együttesben jelennek meg. Meg-tanultuk Pavlovtól, hogy a pszichikus tulajdonságok életta-ni alapjai végső fokon a feltételes reflexek, de sorozatos kí-sérletei alapján azt is be kellett látnunk, hogy ilyen reflexek örökölhetőségét mind ez ideig nem sikerült bizonyítania a természettudománynak. Ebből következik, hogy a lelki alkat örökölhetőségéről lehet valakinek igenlő vagy tagadó vélemé-nye, de természettudományosan igazolt véleménye ma senki-nek sem lehet.
Megtanultuk a tipológusoktól, hogy az emberi alkattípu-sok néha nagyon jellegzetes formában jelennek meg, de el kellett jutnunk arra a következtetésre, hogy nincs a normali-tás határán belül olyan testi alkat, amely a személyiség egészét meghatározná. Megtanultuk az antropológusoktól, hogy a
testméretek vagy a fejlődési időpontok nagyon különbözőek lehetnek, hogy nagyon széles az ún. normál-öv (zóna), me-lyen belül a kicsi és a nagy, a sovány és a kövér, a korán és a későn érő egyaránt normális, de be kellett látnunk, hogy – bár ezek a különbségek okozhatnak szélsőséges esetben problémákat – általában mégis jelentéktelenek a tanulással, neveléssel szerzett képességekhez viszonyítva. A molekuláris biológia kiváló tudósaitól megtanultuk, hogy az öröklés ve-gyi titkosírása megfejthető, de ezek a kémiai szövegek egyelő-re főleg a baktériumok és más alacsonyabb egyelő-rendű élőlények sejtjeiből olvashatók ki, és viszonylag csak ritkán lehet kisila-bizálni az emberi tulajdonságok öröklődését. A modern ge-netikusoktól megtanultuk, hogy az öröklés kémiai titkosírása csak a környezet hatásától függően rajzolódik ki. A környe-zet pedig nemcsak levegő és napfény, hideg és meleg, táplálék és méreg, hanem őrültség és bölcsesség, igazság és hazugság, gyűlölség és szeretet is.
Szándékosan nem írtuk viszont le, hogy ilyen vagy olyan esetben mit szabad vagy nem szabad, mit kell vagy lehet csi-nálni. Örökléstani kérdésekkel nem könyvekhez, még csak nem is jó akaratú szomszédokhoz kell fordulni, hanem kizá-rólag szakértő orvosokhoz, genetikai tanácsadókhoz. Tuda-tosan mellőztük az olyan pedagógiai eljárások leírását, ame-lyek némelyik öröklési vagy fejlődési rendellenesség kapcsán egyszer-egyszer hasznosnak bizonyultak. Azért tartózkod-tunk az ilyen tanácsoktól, mert a valóságos élet oly bonyolult, az „esetek”, vagyis a gyerekek oly sokfélék, hogy az általáno-sítás többet árt, mint használ. Egyetemesen ható pedagógiai csodaszerek nincsenek. Még a sokszorosan ellenőrzött, hiva-talosan előírt gyógyszerek is lehetnek olykor mérgek, pedig a biológiai reakciók mennyivel egyszerűbbek, mint a pszicho-lógiaiak!
Ezzel szemben minduntalan hangsúlyoztuk, hogy az örök-lés nem szégyen, de nem is érdem. A gyerek nem viasz,
ami-ből olyan figurát formálunk, amilyet akarunk, de az öröklés nem is végzet, amely előtt térdet-fejet hajtva meg kell semmi-sülnünk, vagy amely minden nevelési kötelezettségünk alól felment. Tegyük lehetővé a gyerekek számára, hogy tisztába jöjjenek valóban öröklött adottságaikkal, hogy megszabadul-janak gátlásaiktól, hogy megkíméljék társaikat bántásaiktól, és hogy lehetőségeikkel szabadon éljenek.
Be kell látnunk, hogy olyan képességeket nem préselhetünk ki a gyerekekből, amelyekhez hiányzik az örökletes adottság, tehát ne várjuk tőlük, hogy repüljenek, mint a madarak, vagy napfényből éljenek, mint a zöld növények. Még fontosabb azonban tudnunk, hogy minden olyan testi, lelki képességet ne-velhetőnek kell tartanunk, amelyről a természettudomány be nem bizonyította, hogy nem az. Magyarán szólva ez azt jelen-ti, hogy a pedagógiai problémákat általában nem lehet átutalni az örökléstan területére. Az orvost esküje kötelezi arra, hogy a beteg életéért mindaddig küzd, amíg a tudomány éppen ér-vényes tételei szerint a siker minimális reménye fönnáll. Még akkor is, ha maga a beteg vagy a hozzátartozók már fölösle-gesnek tartják a küzdelmet. A pedagógust, a szülőt és általában minden felnőttet éppen ilyen szigorú eskü kell kötelezzen arra, hogy mindaddig vállalja a nevelés legnehezebb terhét is, amíg az illetékes szakértő mást nem ír elő.
Elfogadhatjuk Ady Endrétől, hogy minden emberbe be-költözött minden ősének titkos sorsa. Megtanulhatjuk Nagy Endrétől, hogy a szűkre szabott testben miként húzódjék meg szerényen a nagy lélek, és elhihetjük Mikszáth Kálmán-nak, hogy azzal a termettel is lehetett csodálatos elbeszélése-ket írni. De föltétlenül el kell fogadnunk Petőfitől, hogy akik az előítélet rabjai, azok – szikrát vet fogam közt a szó – meg-érdemlik az ostoba vagy a gazember nevet, mert eredetétől fogva senki sem gonosz, de ne várjuk, hogy az öröklés adomá-nyából eleve jó vagy okos legyen.