Sokáig, nagyon sokáig haboztam, tépelődtem, amíg végül mégiscsak leírtam ezt a fejezetcímet. Mert nem a helytelen-kedő, pojácáskodó, idétlenkedő gyerekről kell most szót ér-tenünk – óh, erre könnyű volna kellemesebb kifejezést talál-ni –, hanem arról, aki a szó eredeti értelmében idétlen. Aki idétlennek született. Szenci Molnár Albert versezetében az égi szózat úgy megzendül, hogy a szarvas idétlent szül. Az idétlen – torz. Szörnyszülött. Az orvostudomány szenvtelen nyelvén: fejlődési rendellenességben szenved.
Amikor az ikrekről, főleg az összenőtt ikrekről, Csangról és Engről elmélkedtünk, már nyilvánvaló volt, hogy ezt a té-mát el nem kerülhetjük. Egyrészt, mert az összenőtt ikrek a fejlődési rendellenességek közé tartoznak, másrészt, mert a fejlődési rendellenességek igen sok változata sokkal gyako-ribb még a legközönségesebb ikerszülésnél is.
A primitív embereket évezredek óta borzasztották a szörnyszülöttek. Féltek tőlük, megvetették, üldözték, kí-nozták vagy csodálva tisztelték őket. Szüleiket, őseiket okolták értük, vagy égi jelnek tekintették megjelenésüket.
A mai primitív emberek is így vannak ezekkel a különös lényekkel. És milyen sokan vannak ma is ezek a primitív emberek! Talán mindnyájunkban él egy kicsit ez a primi-tívség. A mondák egyszemű ciklopszokról regélnek, a kö-zépkori metszetek egyfejű, négykezű, négylábú embereket
ábrázolnak, a táltos királynak hat ujja volt, az üstökös köl-tőnek kivicsorított a csikófoga. A fejlődéstani szakkönyvek-ben mindez megtalálható, sőt még sokkal több. A fejlődési rendellenességek ugyanis nem mennek ritkaságszámba. Az egyik elismert tudós, White azt állítja, hogy e rendellenessé-gek 1%-ban fordulnak elő, a másik, nem kevésbé híres ku-tató, Gruenwald viszont 12%-nál is többet mutat ki. Persze az a kérdés, mit tekintünk torz fejlődésnek. Az összenőtt ujjú, hat- vagy hétujjú gyereket mindenki rendellenesnek tartja, éppúgy, mint a nyúlajkút, a farkastorkút, a kacskake-zűt vagy a dongalábút (a súlyosabb esetekről nem is szólva).
Ha valakinek egészen fehér a haja, rózsaszín a bőre, piros a szeme (a szivárványhártyája), azt mindenki alaposan meg-nézi, és a járatosabbak még azt is megjegyzik, hogy az illető albínó. Ez nyilván fejlődési rendellenesség, éppúgy, mint az a különös, piros, olykor igen nagy bibircsókos „anyajegy”, ami néha egy ember fél arcát elfedi, és amit az orvosok nem távolítanak el, nem „égetnek le”, mert azt tartják, hogy nem a bőr festékképződésében van a zavar, hanem a bőrerek tá-gultak ki rendkívüli mértékben. A valóban pigmentfelhal-mozódásból keletkező anyajegyet mindenki megbámulja, ha tenyérnyi nagyságú, de ha csak lencsényi, és egy rózsás leányarc gödröcskéjében bújik meg, direkt bájosnak tart-juk, éppúgy, mint azt a kisfiút, akinek a halántékán szüle-tésétől fogva ősz hajtincs nő. Pedig mindegyik a bőrfesték képződésének zavara.
Mindenki tudja, hogy nálunk nagyon kevés gyerek szü-letik, de azt már sokkal kevesebben tudják, hogy a fejlődé-si rendellenességek száma meg évről évre szaporodik. Arról meg aztán igazán alig van valakinek hitelt érdemlő tudása, hogy milyen okokra vezethetők vissza ezek a torzulások.
A legjobb tudósok sem állítják, hogy valamennyi fejlődési zavar okát pontosan ismerik, néhány okot azonban egybe-hangzóan megneveznek.
Egészen bizonyos, hogy a 19 évnél fiatalabb és a 40 év-nél idősebb nők gyermekei között háromszor annyi a rend-ellenességgel születő utód, mint egyébként. Az is kétségtelen tény, hogy a terhesség korai szakaszában az anya rubeolás megbetegedése megzavarja az utód szívének, szemének vagy egyéb szerveinek kialakulását. Ráadásul e fertőzés a terhes anya számára nem okoz súlyos tüneteket, ezért sokszor nem is fordul orvoshoz.
Az sem kétséges, hogy a dohányzó anya nagymértékben veszélyezteti magzatát. Simpson Kaliforniában 7500 szülés alapján kimutatta, hogy ötször annyi koraszülés fordul elő a dohányosok között, mint egyébként. Bernhard pedig azt bizonyította be, hogy a fejlődési rendellenességek száma is ötször gyakoribb a dohányzó anyák között. A dohányzás (vagy más néven krónikus nikotinmérgezés) tehát az anyai szervezetet is károsítja, de a magzatot még sokkal nagyobb mértékben veszélyezteti. Nem is szólva az alkoholról! Meg az a sokféle gyógyszer! Legnagyobb híre a Német Szövetségi Köztársaságban kirobbant Contergan-ügynek volt, melynek következtében sok ezer torzszülött (például végtaghiányos) gyerek született. Veszélyesek a hormonkészítmények, a fo-gyasztószerek és a kininszármazékok is. Legveszedelmeseb-bek a sugárártalmak. Ez a veszély századunkban jelentkezett, először a röntgensugarakkal kapcsolatban, amelyeket újab-ban nemcsak gyógyászati célokra használnak, hanem az ipar-ban is. Még nem ismerjük pontosan az atombomba, illetve az atomkísérletek örökléstani hatását, de valószínű, hogy káros befolyásuk a következő nemzedékeken is megmutatkozik.
A fejlődési rendellenességek okát ma még nem lehet min-den esetben pontosan kideríteni, annyi azonban bizonyos, hogy az említett okokra vezethető vissza a torzképződések túlnyomó többsége. Ezek az okok pedig egyáltalán nem misztikusak, hanem az ember saját maga idézi elő őket. Per-sze mindig vannak, akik „biztosan tudják”, hogy mi az igazi
ok. Hányszor lehet hallani, hogy egy kisgyereknek azért van az arcán furcsa alakú anyajegy, mert amikor az anya teher-ben volt, akkor arcának éppen ahhoz a részéhez dobott hozzá egy vén szipirtyó egy egeret. Az efféle hiedelmeket megcáfol-ni nemigen lehet, bár tudományosan még sohasem lehetett ilyesféle esetet ellenőrizni. Nem sok értelme van az ilyen vi-tának, bízzuk a tudományra, hogy a még ismeretlen eredetű rendellenességek okát kifürkéssze, mi pedig törődjünk avval, hogy amit tudunk – és ez igazán nem kevés –, azt legalább használjuk fel az idétlenek születésének megelőzésére.
De ha már mégis megszülettek… A szülő szempontjából tulajdonképpen mindegy, hogy országos átlagban 10% vagy 12% született. Ha tízmillióból csak egy születne, de az az egyetlenegy éppen az ő gyereke volna, számára akkor is ez az egy volna a legfontosabb. Az orvos sok „esetet” lát, a szü-lő egy gyereket. Az orvos elvégzi a szükséges beavatkozást, de ezzel még nincs biztosítva a gyermek egészséges fejlődése, a többi a szülőn, a pedagógusokon áll. Általánosságban na-gyon könnyű a tennivalót megfogalmazni: úgy kell bánni az ilyen gyerekkel, hogy túl tudja tenni magát rendellenességén, sőt azt is el tudja nézni, ha az idegenek nem veszik természe-tesnek azt.
A testi sérüléssel nem jár szükségszerűen lelki kár, mégis hány jelentéktelen testi fogyatékosságból származik kisebb-rendűségi érzés, sőt még súlyosabb következmény is. Ennek megelőzése: ez a szülők, ez a nevelők dolga. Megrendítő, ahogy egy-egy szülő ragaszkodni tud súlyosan sérült gyer-mekéhez, és szinte egész életét rááldozza annak gondozására, ápolására, mert hiszen az ilyen esetekben nevelésről aligha lehet beszélni. Más esetekben viszont nem tapasztalható ez a nagy odaadás, pedig ezekben az esetekben igazán teljes si-kerre vezetne a gondos nevelés.
Az a szülő, aki szereti a gyermekét, az mindenképpen sze-reti, akár ilyen, akár olyan. Nem valami szentimentális érzel-gősségre gondolunk, amikor szeretetről írunk, hanem arra a minden hibát elfedező és minden kötelék alól felszabadító szülői erőre, amely csodákat képes művelni. Csodákat, mert titkos szövevényt tud feloldani.