(Az érzékelés)
Barátom dicsérő szemrehányással mondja: „Szép, amit írsz, de elérhetetlenül magasra teszed a mércét, és te sem muta-tod meg, hogy lehet megoldani a feladatot. Éreztem az ed-digiekben is, a táplálkozással meg a mozgással kapcsolatban is, hogy a gyerekektől olyan élettani józanságot kívánsz, ami a felnőttek többségében sincs meg. Hiszen hány tohonya fel-nőtt van, és hányan falnak mértéktelenül! És hogy az agyké-reg józansága uralkodjék a nemi ingerek felett is? Ugyan!”
Érzem, hogy a dicséret csak udvarias csomagolás; a szem-rehányás a lényeg. Nem ő az első, aki ilyeneket mond. Egy szófogadó fiatalasszony, aki még a párnákat is kivette gyereke feje alól, kétkedve kérdi: „S maguk vajon hogy tudnak eleget tenni ennek a sok követelménynek?”
Más hasonló neheztelő természetű kérdések súlya alatt megroggyanva igazat is adok kedves barátomnak: való-ban magas a mérce, csakugyan legfeljebb elvétve, ha közlök egy-egy praktikus jó tanácsot. Igaz ugyan, hogy tüstént tá-mad bennem némi szerény ellenkezés is.
Hogy magasra teszem a mércét? De hát nem én vagyok a mérceállítgató, hanem a modern orvostudomány. Én csak összefoglalom itt azt, amit a szakirodalomból érdemlegesnek tartok. A tudomány tudja így, hogy valóban ezek az egész-séges testi fejlődés feltételei és követelményei. És igencsak jól tudja. Ahogy körülnézek egy klinika kórtermében, csak azt
kell látnom: a tudomány kö-vetelményeinek van igaza. Az ablak mellett első gimnazista fiú fekszik. „Ugrált a vérnyo-mása”, azért szállították be.
Már rendbe hozták, de még mindig nem tud éjfél előtt el-aludni (otthon hajnali fél há-romig szokott olvasni). Nap-pal még most is olyan ideges, hogy öreg szobatársa szerint
„biztosan vitustánca van, csak az orvosok nem akarják
meg-mondani”. (Persze nincs vitustánca, az egészen más termé-szetű betegség.) Olvasóim bölcsen tudják: ennek a diáknak nem kellett volna idáig jutnia. S mintha csak a többi beteg is azért adott volna itt találkozót, hogy e magas mérce realitását hitelesítse. A diákkal szemben vesegyulladásos fiatalember.
Fagyban betonon dolgozott, pálinkával fűtötte magát. Most fogadkozik: sohasem iszik többé. Mellette az említett öreg-ember. Másodszori goromba diétahiba miatt súlyos gyulla-dás a tápcsatornában. „A lábamnál fogva rángattak vissza a doktorok a halálból” – mondja – „de nem is kívánok én ez-után rántott levesnél egyebet.” A negyedik egy ökörszívű, har-mincnyolc éves zöldségkereskedő. Krónikus alkoholista volt gyerekkora óta. Most már nem iszik, de a szíve miatt többet van kórházban, mint otthon. Még két beteg van a szobában, akiket egy évtizede még nem tarthattunk volna mércénk hi-telesítőinek. Az egyik szívbeteg. Ma már egész valószínűnek kell tartanunk, hogy elhanyagolt gyermekkori fertőzés kö-vetkeztében került ide. A másiknak tüdőrákja van. Alig tud-nak már belediktálni egy kis pempőt, szinte meg sem moz-dul egész nap, csak amikor kimegy a WC-be – dohányozni.
A tudomány még nem mondta ki a végső szót a dohányzás rákkeltő hatásáról, de jócskán valószínűsítette.
Magas a mérce? Ám tartsuk annak, de vegyük végre tu-domásul: a tényeket hitelesen regisztráló tudomány állította ilyen magasra.
Az ellenérvek egyre erősödnek bennem. Annyi renyhe, haspók, kéjenc felnőtt van, hogy lehet akkor egy gyerektől józan önuralmat kívánni? – mondják. De cáfolja ez a sajnála-tos tény azt, hogy a serdülés után már a mozgásnak, az étke-zésnek és a nemi ösztönnek is az agykéreg vezérlése alá kell kerülnie?
Ha ez nem következik be, akkor az illető – születési bi-zonyítványától függetlenül – nem felnőtt, legfeljebb nagy-korú.
Veres Péter szóvá tette, hogy egyre több infantilis ember-be botlik az emember-ber. Való igaz! Akinek a hasa az istene, csak azért él, hogy egyék, az óriásbébi, nem felnőtt! A csecsemő-nek ugyanis valóban alig van más dolga, mint hogy táplál-kozzék. De egy embernyi embernek bizony még sok egyéb dolga is van, aminek a táplálkozás csak előfeltétele. Némi vál-toztatással ugyanezt írhatnánk le újra a mozgáskészséggel és a nemi ösztönnel kapcsolatban is. Úgy tűnik, bizonyítanom sem kell, mennyi nagykorú kamasz él közöttünk.
Nem volna tehát hiábavaló fáradozás az infantilis nagy-korúakról írni. Mi azonban arról cserélünk eszmét, hogy a gyerek nem felnőtt.
Utoljára marad az a szemrehányás, hogy nem adok prak-tikus tanácsokat. Joggal mondhatnám, hogy ezt nem is ígértem, sőt már a bevezetőben elmondtam: csupán a fej-lődő szervezet tényleges normáit szeretném ismertetni, hogy tudatosabban neveljük egészséges emberekké gyerekein-ket. Volna tehát előzetes mentségem, de nem ez a lényeg.
Azért tudok csak nagy ritkán direkt hasznosítható receptet adni, mert a gyerekek nem egyformák, az életkorokat és a
normákat nem lehet mechanikusan összepásszítani, és leg-főképp azért, mert a gyerek testi nevelésének is a felnőt-tek, a szülők, a nevelők és a többi felnőttek a legfontosabb elő segítői (és hátramozdítói). Óriásbébik vagy nagykorú kamaszok nem nevelhetnek egészséges felnőtteket. Csak akkor fejlődik zavartalan életérzésű emberré a gyerek, ha olyan felnőttek körében él, akiknek
minden tevékenységét – a testieket is – józan belátású agykérgi parancsaik irányítják.
A gyerek ugyanis olyan, mint a spongya: mindent magába szív, jót, rosszat, vegyest. Sőt néha úgy tűnik, mintha a rosszra még fogékonyabb volna. A kisgyerek figyel és utánoz, így tanul.
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut Rajta át a fejedbe…
Egy kis tarka lepke.
Minden mozdulat, minden szokás, minden megjegyzés, minden inger tarka pillangóként repül be a kisgyerek sarkig kitárt érzékszerv-kiskapuin.
Az újszülött először tapintásával érzékel: keresi az anya-mellet. Micsoda út, mennyi inger, amíg e készségének fő szervei ujjbegyei lesznek, és ruhaanyagok finomságát tud-ja velük megállapítani. Hamar ébred hőmérséklet-érzékelése is, de még évekig nem úgy fázik, ahogy reszket (rendszerint sokkal jobban). Aztán kinyitja zavaroskék szemét, csakhamar egy tárgyra „fixál”, és idővel követi a mozgó alakot.
Megszámlálhatatlan vizuális élmény után alakulhat csak ki színlátása, térlátása. Sőt: ma már középiskolai követelmény,
hogy a mélységélességet is érzé-kelni tudja a mikrosz kópban.
Alig érhet egy gyereket na-gyobb csapás, mint ha a szeme rossz. Ez a gyerek számára sok-kal keservesebb, mint a felnőtt esetében. Arany János felnőtt-élményeiről valló lírájában csak néhány mellékes megjegyzést lehet találni rövidlátó szemei-ről, ifjúkorát idéző Bolond Is-tókja azonban igen keserve-sen szenved myopiája (myops) miatt:
A tábláig sem ért el szemsugára, A legszebb képlet rajta – szürke folt;
„Folytassa Istók!” „X, emelve á-ra”…
Szegény myopsunk csak ötölt-hatolt.
Ellentétes példáról tanúskodik Bernáth Aurél önéletírása (Így éltünk Pannoniában). A gyerekélmények színes és gazdag ké-pekben jelentkeznek; az egész kötet vizuális élmények sora.
„Már vénülő szemekkel” még festőművész sem szerez ilyen maradandó, dús benyomásokat.
A néhány hetes csecsemő már összerezzen a zajra. Ismer-tem olyan újszülöttet, akit nemcsak a telefoncsengő rándí-tott össze, hanem tárcsázáskor is összerezdült, minden szám visszakattanására külön, egymás után hatszor. Az első zörej érzékelésétől az abszolút hallásig szintén nagy az út. Nagy, de járható. Közismertek a Kodály metódusával dolgozó zenei általános iskolák. Ezek bizonyították be, hogy nincs botfülű gyerek; pontosabban nincs olyan kisgyerek, akinek a hallását magas fokra ne lehetne fejleszteni. Tamási Áron – vagy
hu-szonöt éve – „botfülű székely”-ként köszöntötte Kodályt. Az ilyen öngúny elvileg ma már elavult. Rajtunk áll, mikor nem kerül ki többé botfülű gyerek az iskolából.
A hallás nem csak zenei hallás. Anyanyelvünket is hallás után tanuljuk, kultúránk tetemes hányadát hallomásból sze-rezzük. A szó mindenféle nevelésnek, a testi nevelésnek is eszköze. Főleg, ha szép is, igaz is. Az egészséges életre való nevelésnek jó eszköze lehet a mese és a vers is (kisgyerek szá-mára sokkal jobb, mint a felvilágosító előadás), a suta tan-daloktól és döcögő rigmusoktól azonban ne várjunk pozitív hatást.
A testi nevelésnek az a célja, hogy a gyerek agykérge ural-kodjék az ösztönei fölött. Az agykérge azonban mindenki-nek kizárólagos sajátja. Nem igaz, hogy úgy lehet formálni az agyvelőt, mint a puha viaszt, nem igaz, hogy a gyereket büntetlenül lehet dresszírozni. De igenis igaz, hogy az agy-kéreg fejlődését elő lehet segíteni. Az agyagy-kéreg tápláléka, az inger. Az ingerek az érzékszervek kis kapuin jutnak a kéreg-hez. A gyermek érzékszervei tehát a nevelés figyelmen kívül nem hagyható tényezői. A látási vagy hallási (tehát érzékelé-si) hibák megelőzése vagy korrigálása: elemi kötelesség. Csak akkor neveljük valóban gyerekeinket, ha érzékelésüket is fej-lesztjük.