A Magyar Tudományos Akadémia szerepe

A második világháború után, 1948-49-tõl kezdődően megkezdődött a hazai akadémiai szféra orosz-szovjet mintára történő átalakítása. A sztálinista egyetem és tudományszervezési modell – lényegében a Napóleon-i modell túlhajtott változata – a felsőoktatás és a kutatás intézményes szétválasztását, a szélsőségesen erős állami ellenőrzést és irányítást, az oktatók, kutatók és a tudományos utánpótlás ideológiai kontrollját jelentette. Tehát az Akadémia Sztálinista átalakítása után – a korábbi tudóstársaságból tudományos minisztérium, a tudomány egészének párt és állami kontrollálója, a hazai kutatóhálózat meghatározó részének fenntartója, és a marxista, leninista szemléletű tudományos káderutánpótlás nevelője, a tudományos minősítések kizárólagos kiadója és ideológiai ellenőrzője lett.

A rendszerváltás után az új akadémiai törvény ezeket a funkciók nagyrészt fenntartotta:

megmaradt a tudományos minisztérium funkció, és a kutatóhálózat fenntartó szerep is. A tudományos káderutánpótlás nevelő szerep is fennmaradt annyiban, hogy a mai napig továbbél az MTA doktora cím, amely a legmagasabb tudományos fokozatként funkcionál, s hegemon szerepe van az egyetemi tanári kinevezésekben, a doktori iskola alapításában, vagy akár a kutatási forrásokból való részesedésben. És nem szűnt meg az akadémiai tagok és a tudományos címek illetményezése sem.

Ezek az institúciók a hazai tudományt hierarchizálják. A hazai tudományt a verseny helyett az akadémia által konstruált hierarchia uralja. Nem az a lényeg, hogy ki mit teljesít, hanem az hogy milyen helye van az akadémiai hierarchiában: csak kandidátus, vagy nagy doktor, vagy már levelező tag, vagy rendes tag, Minél feljebb áll a hierarchiában annál több ingyen juttatás jár (illetmény és egyéb juttatások), annál közelebb van a húsos fazékhoz, annál inkább hozzájut a pályázati pénzekhez, - a teljesítménytől függetlenül.

A Magyar Tudományos Akadémiáról szól 1994. évi XL. törvény a tudóstársaságnak „jogává és kötelezettségévé” tesz olyan dolgokat⁵⁷, amelyek nyilvánvalóan állami, tudománypolitikai feladatok.

1. ⁵⁷ A törvény szerint: 3. § (1) Az Akadémia joga és kötelezettsége, hogy a) támogassa a tudományok művelését és a tudományos kutatások végzését; támogassa a tudományos könyv- és folyóiratkiadást; b) őrködjék a tudományos közélet tisztaságán, a tudományos kutatás és véleménynyilvánítás szabadságán; c) rendszeresen értékelje a tudományos kutatás eredményeit, szorgalmazza és segítse azok közzétételét, terjesztését és felhasználását; d) feladatainak megfelelő körben képviselje a magyar tudományt a hazai közéletben és a nemzetközi tudományos fórumokon. (2) Az Akadémia a) a tudományok művelésére kutatóintézeteket, valamint feladatainak ellátására egyéb intézményeket (könyvtár, levéltár, informatikai rendszer stb.) létesít és tart fenn, e tevékenysége keretében más szervezeteket is támogat, tudományos programokat szervez; b) a tudományos szakmai követelmények hatékonyabb érvényesítése érdekében az Alapszabályban meghatározott módon tudományos osztályokat, illetve tudományos bizottságokat szervez; c) kapcsolatot tart tudományos társaságokkal;

tudományos kongresszusokat, üléseket szervez; d) a tudományterületek fejlesztése érdekében pályázatokat ír ki;

pályadíjakat ítél oda; e) más államok tudományos intézményeivel, tudományos szervezeteivel kapcsolatokat tart fenn, megállapodásokat köt; …

2. (3) Az Akadémia elnöke kétévenként beszámol az Országgyűlésnek az Akadémia munkájáról, valamint a magyar tudomány általános helyzetéről.

3. 4. § (1) Az Akadémia - feladatai ellátása során - együttműködik a felsőoktatás és a tudományos kutatás más intézményeivel, a minisztériumokkal és országos hatáskörű szervekkel. Képviselteti magát a Felsőoktatási és Tudományos Tanácsban.

A fejlett európai országok közpolitikai fejlődésnek mintegy negyedszázaddal ezelőtti szerveződését jellemezte olyan struktúra, amely a tudománypolitika ilyen kormányzati megoldását talán elfogadhatóvá tenné⁵⁸. Ugyanakkor ezekben az országokban már régen megkezdődött a szakpolitikák professzionalizálódása. Sajnos nálunk egyes közpolitikák állapota megrekedt a negyedszázaddal korábbi állapotban. Ebből adódik, hogy nálunk természetes azt gondolni, hogy egy atomfizikus akadémikus, mint jobboldali pártpolitikus miniszter el tud vezetni egy oktatási minisztériumot, lemondott pártpolitikusként pedig el tud vezetni egy kvázi tudományos minisztériumot, s egy több ezer milliárd értékű kutatóhálózatot.

A törvény és indoklása nyilvánvalóan a rendszerváltást követő értelmiségi eufóriában született, amikor az egypártrendszer (puha) diktatúrájából kiszabadulva, és a sajátos közép-európai történelmi nosztalgiáktól áthatva a szakmai önkormányzatiságot, mint a demokrácia kiteljesedését igyekeztek a jogalkotók – pontosabban a jogalkotó érintettek, az akadémiai lobbi – megvalósítani, és eladni a friss és naiv politikai elitnek. Ma a tudatosabb politikai osztály és az adminisztráció aligha fogadna el olyasmit, mint amit az Akadémiai törvény indoklása ír, nevezetesen, hogy: „szakmai önkormányzatokat az állam rendszerint olyan feladatok ellátására létesíti, ahol a közigazgatás - a hivatásos szerveivel - kisebb hatékonysággal vállalkozhat a feladat ellátására, éppen az adott feladat sajátos jellege, az annak ellátásához megkövetelt különleges szakképzettség miatt. Az ilyen feladatokat az azonos vagy rokon szakképzettségű és nagyban egészben hasonló életviszonyok között élő emberek önkormányzati szervezetben jóval eredményesebben és hatékonyabban tudják ellátni.„ A rendszerváltozás óta eltelt több mint másfél évtized már elegendő volt arra, hogy felismerést nyerjen az, hogy az intézményi belső autonómia torz értelmezése, „az erőforrások optimálistól távol eső elosztására” vezet.⁵⁹ Ugyanakkor ez az idő még nem volt elegendő ahhoz, hogy az oktatáspolitika és a tudománypolitika ténylegesen is változtatni akarjon vagy változtatni tudjon ezen a helyzeten⁶⁰.

Az eltelt tizenöt év alatt az is bebizonyosodott, hogy a köztestületiség fogalma üres. Mert ugyan a törvény indoklása szerint „az önkormányzati elven alapuló köztestület lényege abban foglalható össze, hogy az érdekeltek mint az önkormányzat (köztestület) tagjai, illetve részesei, a jogszabályok és belső szabályzatuk keretei között önmagukat igazgatják olyan tárgyakban, amelyekkel egyébként az állami közigazgatásnak kellene foglalkoznia.”

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az érdemi döntésekbe az akadémikusokon kívül nem került bevonásra egyetlen köztestületi tag sem, s az is, hogy az MTA nem tud mit kezdeni a köztestületi tagokkal.

58 Lásd erről pl, Ágh Attila (1993): Közpolitika, Magyar Elektronikus Könyvtár továbbá Ágh Attila (1999) Közpolitika In: Gyurgyák János (szerk) (1999) Mi a politika? Bevezetés a politika világába Osiris Kiadó Budapest

59 Amely ugyan eredetileg a felsőoktatással kapcsolatban nyert megfogalmazást, de nyilvánvaló igaz minden belső intézményi autonómiára. „A felsőoktatási intézmények belső (ön)kormányzata is alapvető változtatásra szorul. Megszüntetendő az egyetemi belső autonómia kari vagy éppen tanszéki önállóságként való torz értelmezése, mert ez sok esetben az erőforrások optimálistól távol eső elosztására, és az oktatás alacsony szinten való kiegyenlítődésére vezet ahelyett, hogy egészséges belső verseny alapján éppen a kiváló teljesítményt ösztönözné és díjazná.” Lásd: „Minőségi oktatást és kutatást eredményező reform körvonalai a

hazai felsőoktatásban” címmel (Figyelő 2007/17 áprili 26 .

http://www.fn.hu/hetilap/velemeny/20070424/minosegi_oktatast_kutatast_eredmenyezo) megjelent írás, amely „a Budapesti Műszaki Egyetem, a Corvinus Egyetem, a Debreceni Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pécsi Tudományegyetem, a Semmelweis Egyetem és a Szegedi Tudományegyetem gazdasági tanácsainak (GT) képviselőiből álló informális GT-fórum vitaanyaga”, amelyet írt és viták után szerkesztett Bokros Lajos, az ELTE GT elnöke.”

60 A felsőoktatás-politika megpróbálta a 2005-ös felsőoktatási törvényben az intézményi belső autonómiát egy korszerűbb vezetési struktúrával helyes irányba terelni, a kísérlet azonban az Alkotmánybíróság döntése nyomán megbukott (ami persze aligha véletlen, ha végignézzük az AB tagjainak „polgári” foglalkozását – mivel hogy mindannyian egyetemi oktatók) Lásd erről: Polónyi István: Az egyetemvezetés lassú változása Educatio 2006 tél (756-773)

De legalább ennyire megkérdőjelezhető, hogy melyek is azok a közfeladatok, amelyeket az Akadémia ellát, s miért is közfeladatok azok? Azok a közfeladatok, amelyek az államszocializmust nem sokkal követő években még természetesnek tűntek, mára jelentős részük erősen megkérdőjelezhető (a könyv- és folyóirat kiadás támogatásától az akadémiai tudományos címmel rendelkezők és akadémikusok juttatásán keresztül, az akadémiai hivatal, mint duplikált államigazgatás működtetéséig stb.)

Persze ezeknek a kérdéseknek a másik oldala is figyelemre méltó. Úgy tűnik a magyar tudománypolitikát az eddigi kormányzatok nem tartották olyan fontosnak, hogy a saját kezükbe vegyék. Így azt az Akadémia, vagy nagyobbrészt az Akadémia alakította.

A 20. század végétől a fejlett világban a kutatások súlypontja a gyakorlati relevanciával rendelkező kutatások felé fordult, s az alapkutatások – legalább is a jelentősebb támogatással rendelkező alapkutatások - nagyrészt ezekhez kapcsolódnak. Az elefántcsonttornyokban zajló alapkutatások visszaszorultak. Ugyanakkor a hazai akadémiai nem vesz tudomást erről, helyette az „alapkutatás önálló érvényű, működtetéséről” beszél.

Ez az oka annak, - amit fentebb láttunk, - hogy Magyarország, hasonlóan a posztszocialista országokhoz, ahol ez a probléma mindenhol gondot okoz a hasznosítható tudományos eredményeket tükröző hármas szabadalmi családok számát tekintve igen gyengén áll. Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a tudománypolitikai kontroll alól és a piactól is menekülő, önigazgató hazai tudományos kutatás nincs rákényszerítve a fejlett társadalom és gazdaság hasznosulási elvárásaival történő szembesülésre.

Itt nem csak arról van elsősorban szó, hogy a hazai tudomány világraszóló teljesítményének mítoszával ideje leszámolni, hanem arról, hogy a magyar tudománypolitikai szemlélet elkerülhetetlenül radikális megújulásra szorul.

A fejlődésben élenjáró országokban az állam egyáltalán nem költ (a GDP-hez viszonyítva relatíve) többet a kutatásra mint mi, viszont a gazdasági szereplők költenek jelentősen többet. Aligha kétséges, hogy a gazdaság szereplői azért költenek többet, ahol többet költenek, mert a kiadásaik hasznosulásában reménykednek.

A tudomány művelőinek és képviselőinek szembesülni kell tehát azzal, hogy kiadásaik egyre jelentősebb részét nem az adófizetők állják, hanem a gazdasági szféra aktorai. Ez pedig radikális szemléletváltozást követel, mert a hazai helyzet rendkívül rossz⁶¹. Aligha tartható fenn olyan tudománypolitika, amely a tudomány öntörvényeire hivatkozva követel támogatást az államtól, - ennek helyébe a gazdaság igényeit kiszolgáló tudománynak kell lépnie. Ha az Akadémia tudományos minisztérium marad, azaz fennmarad tudománypolitika formáló szerepe, a kutatási források elosztásában játszott szerepe, akkor aligha van remény arra, hogy a hazai kutatás, fejlesztés a gazdaság motorja legyen, s a gazdaság beléphessen az innováció vezérelte növekedési szakaszba.

Ehhez szorosan kapcsolódik a kutatóintézet-enntartás is. Az Akadémia intézményfenntartó szerepére ugyanaz igaz, mint a tudományos minisztériumi szerepére elmondottak, hiszen a kettő sok tekintetben összefügg.

A hazai kutató, fejlesztő létszám három típusú kutatóhelyen dolgozik: vállalati kutatóhelyeken, felsőoktatási kutatóhelyeken és (állami) kutatóintézetekben. Ezek közül a

61 „K+F tevékenységgel a KSH adatai szerint Magyarországon 630 vállalat foglalkozik, de 17 nagyvállalat adja a vállalati K+F ráfordítások mintegy felét, ami a 17 agyvállalat árbevételének mindössze 1,3%-a . Az átlagos K+F ráfordítás az árbevétel arányában: 1,3%, a 17 vállalat K+F ráfordításának mértéke az összes vállalati K+F arányában: 48,6%.” (Beszámoló a Magyar Köztársaság Országgyűlése számára a magyar tudomány helyzetéről 2003–2004 - J/18373) Tegyük hozzá, hogy az összes vállalati K+F ráfordítás alig kevesebb, mint 40%-a öt gyógyszergyártól származik.

legnagyobb kutató, fejlesztői kapacitással a felsőoktatási kutatóhelyek rendelkeznek, ugyanakkor a felsőoktatási kutatóhelyek részesedése a legkisebb a K+F ráfordításokból.

Az állami kutatóintézetek legnagyobb hányadát a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézetei teszik ki. Az MTA-nak 51 kutató intézete van, és a kutatóintézetek költségvetési terve szerint 2005-ben összesen mintegy 4300 fő volt az engedélyezett költségvetési létszám.⁶² Fontos hozzátenni, hogy ezek a kutatóintézetek az adófizetők pénzéből működnek – viszont működésüket olyan testületek határozzák meg, amelyek nagyrészt ugyanezen intézményekben dolgozókat foglalja magában, tehát működésüket lényegében önmaguk határozzák meg.

Ez az irányítási szisztéma is hozzájárul, hogy az Akadémia kutatóintézetei a gazdaságtól meglehetősen elszeparálva dolgoznak. Kétségtelen, hogy forrásaik egyre nagyobb részét kell pályázati pénzekből megszerezni, azonban részint ezek a pénzek is adófizetőktől származnak, részint ezen pályázatok elosztásában az Akadémia képviselői meghatározó szerepet játszanak. Tehát az intézetek részesedése nem igazán bizonytalan.

Nagyon kérdéses, hogy az ország megengedheti-e magának, hogy egy ilyen jelentős tudományos potenciál az autonómia elefántcsonttornyában elkülönüljön a gazdaság igényeitől. Aligha kétséges, hogy az Akadémia intézményhálózatának a gazdasággal sokkal aktívabb kölcsönhatásban álló szervezeti formát kellene találni, s ez aligha az MTA irányításában, fenntartásában képzelhető el. Az intézetek MTA alá tartozása nagyrészt államszocialista maradvány, ami az ötvenes, hatvanas évek szovjet-típusú átszervezésének és fejlesztésének eredménye, ezért az oly gyakran hallott történelmi hagyományokra való hivatkozás erősen anakronisztikus.

Ráadásul az Akadémiai kutatóhálózat a teljesítményeket összehasonlítva korántsem áll az élen⁶³. De ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen ezen intézmények lényegében önigazgatók, s munkájuk ellenőrzését, beszámoltatását is az Akadémia szakosztályai végzik.

Az Akadémiai kutatóhálózat átszervezése a rendszerváltás óta többször felmerült, de az akadémiai lobby mindannyiszor meg tudta akadályozni, hogy abból komoly megfontolás legyen. Pedig arra nagyon kevés példa van a világon, hogy egy ekkora kutatóhálózat a Tudományos Akadémia fenntartásában és igazgatásában álljon. (A sokszor felemlített osztrák akadémiai kutatóhálózat létszámát tekintve hetede (!) a magyarnak.)

Az MTA testületeinek és vezetőinek rendkívül komoly gondokat és vezetési nehézségeket okoznak az intézetek. Ezen nem is igen lehet csodálkozni, hiszen egy ilyen intézményhálózat vezetése, még egy professzionális menedzsment esetében is rendkívüli elemző, tervező munkát, és vezetési ismereteket igényelne. A Magyar Tudományos Akadémia intézeteit ugyanakkor valamely tudományterületen kimagasló tudással rendelkező, de a gazdasági és menedzsment ismeretekben nagyrészt tájékozatlan, laikus akadémikusok, illetve ezek valamilyen bizottságai vezetik. Lényegében sem anyagi sem politikai felelősségük nincs az intézmények vezetésével kapcsolatban. Elvileg persze felelnek a közgyűlésnek, tehát az akadémikusok testületének, akik hozzájuk hasonlóan valamely tudományterületen nagy tudással rendelkeznek, de a gazdasági és menedzsment ismeretekben nagyrészt tájékozatlan, laikusok, akik pontosan akkora felelősséggel viseltetnek, mint bármely olyan több száz tagú testület, amelyik egészen más feladatokra lett kiválasztva, tehát semmilyennel.

62 A XXXIII. Magyar Tudományos Akadémia fejezet 2005. évi költségvetése Budapest, 2004. október www.mkogy.hu/irom37/11700/fejezetek/33.pdf

63 A szabadalmak és találmányok tekintetében – az utolsó intézményenként részletezett, 1995-ös adatszolgáltatás tanúsága szerint - a vállalti kutatóhelyek a legeredményesebbek és az akadémiai kutató-fejlesztő intézetek a legkevésbé eredményesek. A publikációk esetében pedig a felsőoktatási kutatóhelyek előzik meg messze az akadémiai kutatóhelyeket (lényegében háromszor annyi publikációval).

Itt is ugyanaz a helyzet, mint a tudománypolitika esetében. Tulajdonképpen az a meglepő, hogy az eddigi kormányok tudomásul vették, hogy a több ezer milliárd forint értékű magyar kutatóhálózatot nem a mindenkori kormány igazgatja, ellenőrzi, hanem, sem anyagi, sem politikai felelősséggel az adófizetőknek és a társadalomnak nem tartozó laikus akadémikusok. Ismét csak a hazai tudománypolitika professzionalizálódásának hiányával szembesülünk. Miközben a tudástársadalom naponta szerepel a kormányok pr-jában, azon közben a tudástársadalomban, a gazdasági fejlődésben meghatározó szerepet játszó nemzeti kutatóhálózatot menedzserek és tudománypolitikusok helyett laikus tudósok irányítják. Ez mind gazdasági, mind szakpolitikai aspektusból irreális.

Az Akadémia hazai szerepének elemzése során nem kerülhetők meg a tudományos minősítés anomáliai sem.

A tudományos minősítés fogalma kissé félrevezető, ugyanis nyilvánvalóan tudós, azaz káderminősítő szerepről van szó, amely a sztálini, kommunista tudományirányítás, tudóskáder-kontrollálás feladata volt, s részben máig megmaradt a magyar akadémiai feladatok között.

„Magyarországon a háború előtt a közép-európai szokásoknak megfelelően egyetemi doktori (dr. univ.), ill. magántanári képesítést lehetett szerezni az egyetemeken. Emellett a jogi és az orvostudományi karokon a végzést automatikusan doktori cím jelentette (dr. med. univ., dr.

jur.). 1950–53 között az egyetemeknek ezt a jogát megszüntették, és szovjet mintára központosított tudósképzést szerveztek meg. Ennek lebonyolításáért az átszervezett Magyar Tudományos Akadémia lett a felelős, amely megszervezte a Tudományos Minősítő Bizottságot (TMB). Két fokozatot adott ki: a tudományok kandidátusa (C. Sc.), ill. a tudományok doktora (D. Sc.) fokozatot. 1953-tól az egyetemek visszakapták jogukat arra, hogy doktori címet adjanak („kis doktor”, pl. dr. phil. ’bölcsészdoktor’), egyúttal azonban megmaradt a TMB szerepe is (akadémiai doktor v. „nagy doktor”) Az 1993-as felsőoktatási törvény, ill. az 1994-es akadémiai törvény megszüntette az MTA jogát tudományos fokozat kiadására, és ezt a jogot visszaadta az egyetemeknek. Az MTA joga maradt, hogy doktori tanácsa révén „a Magyar Tudományos Akadémia doktora” (röv. akadémiai doktor) elnevezéssel címet adományozzon….” - írja Kozma Tamás⁶⁴.

Az Akadémia azonban továbbra is el tudta, tudja érni az akadémiai doktori cím hegemon szerepét. Azaz az MTA doktora cím lényegében ma is tudományos minősítésként funkcionál.

Ennek számos oka van. Az egyik éppen az, hogy az Akadémia mintegy tudományos főhatóságként áll a magyar tudomány élén, ezért az általa kiadott cím nyilvánvalóan „űberli”

az egyetem által kiadott minősítést. Ráadásul a felsőoktatási törvények a PhD-vel azonos szintűnek fogadták el a kandidátusi címet, továbbá az Akadémia tudományok doktora címét is elismerték tudományos minősítésnek⁶⁵, s ezzel mintegy automatikusan magasabb szintűnek fogadták azt el, mint az egyetemek által kiadott doktori minősítést.

Pedig az MTA doktora vagy a tudományok doktora cím nyilvánvaló hungarikum, nemzetközileg el nem ismert, s el nem ismertethető. Pontosabban „sztálinikum”, ugyanis csak a posztszocialista országok egy részével lehet kölcsönösen elismertetni⁶⁶.

64 Kozma Tamás: Tudományos fokozat In: Online Pedagógiai Lexikon /fõszerk.: Báthory Zoltán - Falus Iván (http://human.kando.hu/pedlex/)

65 A felsőoktatásról szól 2005. évi CXXXIX. törvény szerint 149§ (5) „amennyiben jogszabály alkalmazási, foglalkoztatási, képesítési előírásként tudományos fokozatot említ, azon doktori fokozatot, a tudomány(ok) kandidátusa, a tudomány(ok) doktora, illetve a külföldön szerzett és honosított vagy elismert tudományos fokozatot kell érteni. (6) A tudomány(ok) kandidátusa fokozattal rendelkező személy a „doktori fokozat megjelölést használhatja.” De a korábbi 1993. évi LXXX. törvény is szószerint azonos szöveget tartalmazott (119. § (1) és (2))

66 Ha megnézzük a különböző országokkal kötött a „bizonyítványok, felsőoktatásban szerzett oklevelek és a tudományos fokozatok kölcsönös elismeréséről szóló” megállapodásokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével, Bulgáriával, kötött szerződések kölcsönösen elismerik ezeket

A világ fejlett részén egyetlen tudományos fokozat van, amelynek az a célja, hogy tulajdonosának kutatói felkészültségét igazolja. A tudományos teljesítményeket ugyanis a 21.

században (de már a 20.-ban is) a publikációkkal, a szabadalmakkal, találmányokkal, és az idézettségekkel mérik.

Első közelítésben alig érthető, hogy a hazai egyetemek asszisztálnak ahhoz, hogy az általuk kiadott minősítés fölé az Akadémia egy másik minősítést helyezzen. De ha alaposabban belegondolunk nem lepődünk meg, hiszen az Akadémiát nagyrészt ugyanazok a tudósok alkotják, akik „másik sapkájukban” az egyetemeken oktatnak és kutatnak, és fordítva, akik az egyetemek, az egyetemi karok vezetésében ugyanazok a tudományos értelmiségiek vannak pozícióban, akik az Akadémia szakosztályaiban és más testületeiben. Tehát ami az Akadémiának érdeke, az érdeke ezeknek a vezető tudósoknak, s az érvényesülni fog az egyetemeken is, még akkor is, ha az egyetemek egészének egyébként nem lenne érdeke.

Közel tizenöt év kellett ahhoz, hogy az akadémiai doktori címet ne lehessen nyíltan leírni az egyetemi tanári, vagy a doktori iskolák törzstagjainak követelményei között. Ugyanakkor informálisan ma is elvárásként fogalmazódik meg. Az autonómiájukra oly kényes és büszke egyetemek jó része a mai napig behódol az Akadémiának.

De itt nem csak az a baj, hogy két tudományos minősítés van. Hanem az, hogy ez a tudományos minősítési hierarchia a tényleges tudományos teljesítmények értékelése helyett van, azt háttérbe szorítja. Ugyanis az Akadémia az MTA doktora címmel és az akadémikusi

De itt nem csak az a baj, hogy két tudományos minősítés van. Hanem az, hogy ez a tudományos minősítési hierarchia a tényleges tudományos teljesítmények értékelése helyett van, azt háttérbe szorítja. Ugyanis az Akadémia az MTA doktora címmel és az akadémikusi