M ETAFORÁK ÉS SZIMBÓLUMOK AZ ISTENNŐ ÉLETTÖRTÉNETÉBEN ÉS SZEMÉLYISÉGÉBEN

VII.1.4.1 Az archetípus konceptualizációja

Ebben a fejezetben Démétérnek mint archetípusnak a konceptualizációját elemzem. Démétér személye az archetípus szimbolikus megjelenítése. Élete „mozgóképként”, „filmként” jeleníti meg egy archetípus viselkedését, történetét.

A szimbólumképzés a mitológiai alakoknál megszemélyesítéssel történik. Egy viselkedésmintázat nehezen ragadható meg másképpen, hiszen nyelvi eszközökkel, archetípus nélkül a mai kultúrában legfeljebb csak hasonlatokat vagy metaforákat tudunk mondani: az illető „tyúkanyó-természet”, vagy „kotlóstyúk”. De például az „anyatigris”, „anyamedve”

kifejezések már inkább Hérára vagy Artemiszre illenének rá, akik igazán harcos alkatok. Nem véletlen, hogy több szimbolikus-metaforikus kifejezés is életre kelt a nyelvben, hiszen ezek az anyai magatartásnak más-más aspektusára fókuszálnak. A tyúk gondoskodik, a medve és a tigris halálmegvető bátorsággal támad. Az utóbbi megnevezések a veszélyt jelzik, amivel szemben ajánlatos vigyázni magunkra, nem a gondoskodásról van szó.

Démétér példájához visszatérve azokkal a metaforákkal foglalkozom, amelyek az ő archetipikus történetéből meríthetők.

Személyisége elsősorban megszemélyesítés, azoknak a tulajdonságoknak az egységbe formálása, amelyek ezt az archetípust leginkább jellemzik. A legjellemzőbb tulajdonságok egyetlen személybe ötvözése prototí pus képzés: Démétér az összes tipikus anyáskodó tulajdonságot magában hordozza, és életében (valamint a mítoszok különböző verzióiban) az összes tipikus eseményen keresztülmegy, ami egy ilyen személyiséggel jellemzően megtörténhet. Tehát amit a mélylélektan az archetípus szimbolikus megjelenésének nevez, azt kifejezetten jól le lehet írni a kognitív nyelvészetileg a prototípussal. Az egyes emberek, akik ilyen archetípust hordoznak magukban, nem csupán ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznek, de ezekkel jól jellemezhetők. Az emberekben megmutatkozó archetipikus vonások „családi

vonásként” is felfoghatók. Lehetséges olyan Démétér-típusú nő, aki nagyon szeret főzni és vendégül látni másokat, ám nemcsak főzni szeret, hanem a világtól félrevonulva meditálni is (holott ez inkább Hesztiára jellemző). Ha valaki nem rendelkezik a kategória összes tulajdonságával, még nem kell kiszorítanunk őt ebből a családból. A tagoknak mindig vannak egymással közös tulajdonságaik, de nem minden tulajdonság található meg minden egyes tagon.

Másrészt Démétér a kategóriának az az egyetlen tagja, aki minden tulajdonsággal felruháztatott. Szimbolikus alak, a kognitív nyelvészetben a kategória prototípusa, aki körül a tagok szerveződnek. Tehát a kategória egy másik meghatározásának is tipikus esete a mitikus figura. Vannak „jobb” és „kevésbé jó” típusok, azaz vannak jellemzőbb Démétér-asszonyok, és vannak olyanok, akikben csak néhány ilyen tulajdonság bujkál. Rosch és társai számos pszichológiai kísérlet során további tényezőket állapítottak meg a kategóriákról.

Esetünkben különösen érdekes az az általuk rögzített tapasztalat, amely szerint a prototípusok kultúrafüggőek (pl. Rosch 1978, Rosch et al. 1976). Ez a megállapítás a Jung által felállított archetípus-elméletre tökéletesen igaz: Démétér csak a görög mitológiában ismert, ugyanezt az archetípust az egyiptomi kultúrában már Ízisz személyesíti meg, Indiában Durgá, a katolikus egyházban Mária, a zsidó vallásban Éva. Az archetípus ugyanaz, a prototípus (vagy szimbólum) más és más lehet kultúránként.

A megszemélyesítés irodalmi megközelítésben a mágikus-mitikus gondolkodás korába nyúlik vissza. Az antropomorf szemlélet „az emberi nem öntudatra ébredésének nyelvi vetülete”

(Sájter 2008, 380). Ehhez hasonló Lakoff felfogása a megszemélyesítésről. Ő és Turner a

HALÁL lehetséges konceptualizációit vizsgálva felállították AZ ESEMÉNYEK CSELEKVÉSEK

metaforát, amelyet a megszemélyesítések és közmondások problémakörére találtak ki (Lakoff 1993, 231-232). Az általuk talált metaforikus kifejezésekben a HALÁL mindig egy olyan személy képében jelent meg, aki egy folyamat előidézője, okozója. Mint írja, meglepte őket az, hogy viszonylag kevés formában ismétlődnek a megszemélyesítések, azaz nem lehet bármivel konceptualizálni a halált, nem lehet például tanár, asztalos, vagy fagyiárus bácsi…

(uo. 231). A visszatérő szimbolikus alakok: kaszás, kocsis vagy valamilyen jármű vezetője, pusztító, romboló személy, ellenfél valamely játékban vagy küzdelemben. Az aratás, játék, küzdelem, utazás mind valamilyen típusai a cselekvésnek. Tehát kell lennie valakinek, aki előidézi a cselekvést: ez az alak képviseli a halált a metaforákban. Végső soron ő a „gyilkos”

az elmélet szerint, s ez létrehoz egy másik metaforát: AZ OKOZÁS ELŐIDÉZÉS. AZ ESEMÉNYEK CSELEKVÉSEK metafora és a HALÁLt (mint ’meghalás’-t) konceptualizáló egyéb metaforák (A

HALÁL ELUTAZÁS, A HALÁL ARATÁS) összekapcsolódnak, s ezen keresztül jönnek létre olyan nyelvi kifejezések, mint pl. eljött érte a Nagy Kaszás. A tanár, a fagyiárus bácsi pedig azért nem lehetnek a HALÁL megszemélyesítői, mert az általuk végzett tevékenységben nincs meg ugyanaz az oksági struktúra, mint ami az elutazásban vagy az aratásban megvan.

A mítosz esetében a megszemélyesítésnek ez a kognitív magyarázata felhasználható módszer.

Az ESEMÉNYEK CSELEKVÉSEK metaforához Démétér alakja szolgáltatja az OKOZÓ-t (éppúgy, mint minden más archetípus), s ő lesz majd az a cselekvő személy, aki dominál, irányít, késztet, stb. a földi emberben. Ez azonban a következő fejezet témája, egyelőre az archetípus és Démétér fogalmát elemzem mélyrehatóbban.

VII.1.4.2 Az archetípus mint séma

Az archetípusnak egy szimbolikus életút által történő megszemélyesítése más hasznot is jelenthet az őt tisztelő ember számára. Az életút során egyik esemény logikusan következik a másikból, egy eseménysorban konceptualizáljuk a lehetséges fordulatokat. Ez rámutat az ok-okozati összefüggésekre.

VII.1.4.3 Az istenként felfogott archetípus

Külön figyelmet kell szentelnünk annak, hogy a legtöbb archetípus a kultúrák mondavilágában vagy vallásában mint tiszteletre méltó alak jelenik meg. Démétér is ilyen alak, noha a görög mitológia nem tagadja, hogy személyiségének vannak árnyoldalai is. Ez a tény különösen jól elemezhető az általam tárgyalt két diszciplína eszközeivel.

A pszichoterapeuták egyik fontos feladata az, hogy megtanítsák az embereket tisztelni önnön vágyaikat és késztetéseiket. Az egészséges lélek felborulása mindig valami olyasmivel kezdődik, amikor az ember nem vesz tudomást saját jelzéseiről, igényeiről, vágyairól. Ezeket a vágyakat természetesen nem könnyű sem beazonosítani magunkban, sem felvállalni mások előtt és megvalósítani őket. Az elnyomott, beteljesületlen célok egyre több jelzést küldenek.

Amikor erre nem reagálunk, akkor jönnek a lelki, majd testi betegségek, torzulások egyik

vagy másik irányba. Jobb tehát tisztelni a belső késztetéseket, s foglalkozni velük még akkor is, ha esetleg nem a legalkalmasabb helyen és időben jelentkeznek életünkben.

Ezt a tiszteletet foglalja magában Démétér isteni mivolta. Az anyaistennő egy archetípust képvisel, ami nyilvánvalóan egy ösztönből: az anyaság és szaporodás ösztönéből indul ki. Az archetípus, mint mondtuk, mindnyájunkban jelen van, bár nem mindenkiben dominál. S a görög kultúra alapjait megszabó mitikus történetek – éppúgy, mint más vallások – az együttélés és az önnevelés szabályait, javasolt megoldásait tartalmazzák magukban. Az isteni alakok tisztelete magában foglal egy olyan pszichésen segítő konceptualizációt, ami szerint az embernek tisztelnie kell saját viselkedését. Az emberi társadalom tapasztalva, hogy ösztönvilágát, karakterét jobb tisztelni, mint elvetni, megtagadni, létrehoz egy olyan lényt, aki isten formájában képviseli az ösztönös viselkedést. Az istent a társadalom tiszteli, így tehát saját ösztöneit is. Ez a pszichésen egészséges viselkedés, az önnön emberi természete előtt meghajló lélek nyilatkozik meg az isteneiben hívő görög kultúrában.

A jungi pszichológia egyik alaptétele, hogy az emberi lélek akkor lehet egészséges, ha a külső és belső világ harmóniában vannak egymással. Ennek lényege, hogy a belső és a külső közötti áramlás kölcsönös legyen. A belülről kifelé irányuló mozgás belső gazdagságot és akkomodációt hoz magával, a kintről befelé tartó út pedig az asszimilációt, a külvilág magunkba fogadását, beépítését eredményezi (Antalfai 2007b, 2). Az archetípusról kialakított szimbólum ezt a folyamatot nyújtja az embernek. Amit önmagában érez, mint késztetést, azt tudatosíthatja az istenek ismeretével, tisztelheti személyükben. S amit kint lát, amit a kultúrában az istenekről megtanul, azt beépítheti önismeretébe és emberismeretébe.

Segítségével tisztelettel fordulhat embertársai felé, hiszen azok jellemzőit mint az istenek működését, tetteit foghatja fel. Az istenek személyében konceptualizált emberi jellemzők egymás és önmaga tiszteletére szólítják fel az embert. S mivel a vallás a mindennapi élet meghatározója, az istenek ismerete természetes módon nyújtja az emberek ismeretét is.

Az istenekről alkotott emberi fogalmakban tapasztalhatjuk az ember tudatos és tudattalan motivációinak ötvözését. Mindez a mítosz keletkezésekor nem képezte reflexió tárgyát: a hajdani görög társadalom nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal „hozta létre” isteneit, hogy a személyisége egészségesebben működjön, hiszen az önismeret tudatos fejlesztése csak az elmúlt évszázad vagy évtizedek „szellemi terméke”. A görög istenségek annak a megszemélyesítő szimbólumképzési folyamatnak az eredményei, amellyel az ember a vihar mögé valakit – a görögök egy dühöngő Zeuszt – elképzelnek. Minél mélyebbre ásunk a

„kollektív elképzelésben”, annak eredetét kutatva, annál több tárul elénk az archetipikus minták hálójából, amelyek a modern kor előtt soha nem képezték reflexió tárgyát.

Tulajdonképpen a mai megismerő megközelítéssel többet tudunk a mitológiai szimbolikáról, mint előttünk bármelyik generáció. A korábbi idők embere nem elmélkedett a szimbólumokon, hanem megélte azokat, jelentésük tudattalanul vezérelte cselekedeteit (Jung 1993, 80). Így érthetővé válik előttünk Kerényi véleménye, aki szerint joggal nevezhető minden mitológia kollektív pszichológiának (Kerényi 1977, 8).