VII. MÁSODIK ÖSSZEVETÉS: A KOGNITÍV METAFORA A PSZICHOTERÁPIA
VII.3 A METAFORA A RAJZELEMZÉSEKBEN
VII.3.4 K ÖVETKEZTETÉSEK
A szimbolikus funkció úgy tűnik, valóban a képek nyelv előtti dinamikájába van beágyazva (hiszen a tudattalan egyértelműen régebbi, mint a tudat, tehát a jelentéssel bíró képek ősibbek lehetnek, mint a nyelv szavai), s valóban, amikor a szimbólumot meg akarjuk fejteni, akkor van szükségünk a szavakra, s ehhez olyan kifejezéseket kell használnunk, amelyek kettős síkon mozognak. Tehát a fogalmi metafora segítségével vállalja magára a szó a verbális formát, és ezzel kap „értelmet”, „jelentést”.
Az értelmezés jungiánus értelemben azt jelenti, hogy a kép hatására bennük felmerülő érzéseket öntjük szavakba, vagyis arról beszélünk, hogy számunkra a képnek mint szimbólumnak milyen jelentése lehet.
Ennek során azt is érzékelhetjük, hogy a szimbólum jelentését valóban nem tudjuk egyetlen szóval, fogalommal visszaadni (vö. Sájter 2008, 541: A szimbólumban a kifejezendő tartalom nem egy fogalom, hanem fogalmak sokasága, szinte képzetszövevény, amelynek értelmezése a befogadóra van bízva. A metaforát meg tudjuk mondani, mire vonatkozik, a szimbólum saját egyedi összetettsége miatt sem rendelkezhet pontos, reális megfelelővel. Itt a kifejező tárgyiasságok síkja ugyanúgy összetett, mint a kifejezendő elvont dolgoké. A szimbolizált mondanivaló megfejtése soha nem lehet megnyugtatóan végleges). A mondanivaló megfejtése az életút-térkép esetében sem teljes, amit az asszociációk egyedi, esetleges voltából is láthattunk.
Az egyedi és az univerzális szimbólumok kapcsolódása alapján úgy tűnik, hogy az egyedi és a kollektív értelmezés között nem húzhatunk konkrét határokat. A szimbólum kollektív jelentése igen tág; ebből az alkotó vagy felhasználó számára nem fontos a jelentésmező minden része, hanem kiemel belőle bizonyos aspektusokat (mint például a gyöngy jelentéséből kiemelte a még meg nem fejtett dolgot, illetve a fontosságot jelképező oldalt).
Láttuk azt is, hogy a szimbólumhasználat nem feltétlenül történik tudatosan. A rajzok készítői a legritkább esetben vannak tisztában kognitív szinten azzal, hogy az általuk használt tárgyak, formák, alakzatok mit is jelképeznek. Egyszerűen csak alkalmasnak találják őket mondanivalójuk kifejezésére. Az alkotó intuitív módon keresett konceptualizációs eszközöket témájához, és a csoport többi tagja szintén intuitív módon próbálta megfejteni a jelentést, úgy, hogy az ábrákat metaforikus kifejezések alapjává tették.
Tapasztaltuk, hogy a formába öntés elkerülhetetlenül tartalmaz egy állásfoglalást is arról, hogy mi történt élete során az alkotóval. Ebben a mozzanatban egy kulcsfontosságú momentum bizonyosodott be: az új fogalom megalkotásakor az alkotót nem a tények objektív felsorolása foglalkoztatta, hanem az, hogy az események hogyan hatottak rá. Ehhez a megállapításhoz szorosan kapcsolódik Feuer Mária megjegyzése a gyermekrajzokról: „A gyermeki percepció, a tárgyszemlélet alsóbb fokon globális és szinkretikus. […] Rajzoláskor a gyereket az észlelt tárgy általános képe, globális összbenyomása vezérli, és a pontos részletek terén igen kevéssel is megelégszik. A modell számára csak stimulust jelent, nem is törekszik annak pontos és részletező megfigyelésére, hanem inkább azt fogja rajzolni, amit a látott dolog felidéz benne” (Feuer 2000, 121). A gyermekek rajzkészítésének ez a jellegzetessége éppen így érzékelhető ezen a felnőtt rajzon is, amikor a felnőttnek egy új fogalomról kellett képet alkotnia. Ugyanez a jelentésalkotási mechanizmus volt megfigyelhető a jávai nyelvben (vö. jelentés és érzés egyek). Tekintve, hogy a gyermekek is és a természeti népek is ezt a módszert alkalmazzák, feltehetjük, hogy a percepciónak ez a tudattalan, belülre figyelő jellege ősibb, mint a tudat külső tárgyakra összpontosító megismerő képessége. Ez a tény bizonyítja azt, hogy miért elengedhetetlenül fontos az ember fogalmait belső reakciókkal együtt vizsgálni, nem csupán mint érzékletek és észleletek együttesét.
Fontos megemlíteni a rész és egész viszonyát is az elemzéssel kapcsolatban. A metaforákkal értelmezett szimbólumról azt is mondhatnánk, hogy a jelentés nem végtelen, hiszen íme, a felsorolt metaforákkal megfejtettük, hogy milyen jelentést hordoz. Véleményem szerint azonban ezeknek a metaforáknak az „összeadása” nem képviselné ugyanúgy az életutat, mint a kép. Az egész, amit a gestalttal rokoníthatunk, integrálja, egységbe szervezi a részeket. Új
jelentést hoz magával, éppen ez a tétje a kép megalkotásának. Ez az egész pontosan annyival több, mint amennyivel több az alkotóval történt események sorozatánál az, ahogyan ezeket ábrázolta. Az egységbe szervezés feladata azért olyan nehéz, mert ezzel fejezzük ki véleményünket az életút egyes eseményeiről, így soroljuk be az egyes történéseket a maguk helyére, hogy aztán együtt egy új mondanivalóval rendelkező egészet alkossanak16.
Meggyőződhettünk arról is, hogy az analitikus pszichológia valóban jelentéskereső tudományág, valóban értelmezésről van szó, amelyben tudatosan kiépített módszerrel állítják fel az egyedi és az általános jelentést. A csoport tagjai azért mondják el benyomásaikat a képről, mert ők képviselik az „általánosat”, a külvilágot. (Természetesen minden asszociáció részben magunkról, részben a műről szól.) A közös “megfejtés” jóval hatékonyabb, mint ha az alkotó egyedül maradna rajzával (a fentiekben már említettem, hogy a művészetterápiában a csak maguknak rajzolgató betegek munkái nem számítanak gyógyító alkotásoknak, sőt, regresszióhoz is vezethetnek), mert a szimbólumhasználat társas tevékenység (Fontana 1993, 42). Véleményem szerint éppen olyan társas tevékenység, mint a nyelvhasználat, amelyet megjegyezni az egész és a részek viszonya kapcsán Morris néhány gondolatát felidézni, amelyben a szemiózis szemantikai, szintaktikai, valamint pragmatikai dimenzióját elkülöníti (idézi Újvári 2011). „Morris alapozásnak szánt nézetei, általános érvényüknek megfelelően a nyelvi jeleken túl vizuális jelrendszerekre is alkalmazható elméleti keretnek bizonyultak. […] az összetett szimbólum integrált egészként is működik, nem csupán jel-elemek halmaza, hanem szintaktikai viszonyrendszerük is jelentéshordozó. Azaz, elemzésük során a szemantikai szintagmatika a célravezető, mivel a jelek egymáshoz viszonyított helyzete, rendszere is üzenetet hordoz. […] A szemiotika tudománytörténete bizonyítja, hogy nyelvészeti kutatásoknak köszönhetjük azt a felismerést, hogy a nyelvtani elemeknek ugyanolyan fontos a szerepük a jelentésben, mint a lexikális elemeknek. Maga a nyelv is alapvetően reprezentációs rendszer […]. Ebben a megközelítésben rendszerezés, beleértve a fogalmi-nyelvi, a képi rendszerezést és az összetett vallási szimbólumokat is, az emberi elme reprezentációs sajátságait bizonyítja.
Ennek működésében meghatározó jelentősége van a szintaktikai dimenziónak […]. Szemiotikai fogalommal kifejezve: a legfőbb jelentéshordozó ebben az esetben a szintaktikai viszony – hiszen a képi jelek/képelemek egymáshoz való viszonya, a jelek/elemek sajátos kombinációja hozza létre a vizuális kommunikáció üzenetét.
[…] A befogadás során az első élmény kompozíció egészének látványa, amely a geometrikus struktúrának köszönhetően a szerkesztettség, rendezettség benyomását kelti. Az összetett információ egyidejűleg, egyetlen látványként érzékelhető: a kompozíció áttekinthető mértani rendje a világkép rendszerezettségét, teljességét reprezentálja (Újvári 2011).