A bohóc archetípusa

III.7.3.2.1. Ami egy archetípusból a külvilág számára érzékelhető formában megjelenik, az a szimbolikus kép. Ez alatt nem csupán a képet értjük önmagában, hanem a jelentéssel bíró képet. Jung elméletét számos kritika érte, többek között az, hogy az archetípusokat mint konkrét öröklött képeket értelmezték. „Ezen az alapon, mint puszta babonát, elutasították az archetípus gondolatát. Elmulasztották figyelembe venni, hogy ha az archetípusok a tudatból eredő […] képek lennének, bizonyára megérthetnénk őket, és nem lennének zavarban, nem lepődnének meg, amikor a tudat szintjén megjelennek” (Jung 1993, 68).

Például az archetípus megjelenési módját illusztrálhatja a 13-as szám. Ha valaki babonás, kényelmetlenül érzi magát a 13-as számú hotelszobában. Ha nem, akkor ez őt nem érinti érzelmileg. Természetesen az is lehetséges, hogy valaki 13-án születik, és jó érzéssel tölti el, ha ugyanezt a szobát megkapja. Ez illusztrálja az archetípus megjelenési módját: konkrét tény és hozzá fűződő érzelem egyszerre – archetípusról csak így beszélhetünk. A kép, vagy a 13-as szám ténye önmagában nem több figurális leírásnál. De az érzelmekkel töltött képek pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá és jelentőségteljessé válnak (Jung 1993, 97).

III.7.3.2.2. Vizsgáljunk meg tehát egy olyan archetípust, amely a különböző kultúrákban jól láthatóan megjelenik, ám mindenhol valamelyest eltérő formát ölt.

Ehhez a bohóc⁶ archetípusát választottam ki. „A bohóc a lélek lázadó energiája, amely előszeretettel utasítja el vagy kérdőjelezi meg a status quót, s még a diadal legszentebb perceiben is gúnyolódik eredményeinken és eljövendő katasztrófát jósol. A bohóc híján van minden morálnak, semmilyen törvény nem kötelezi azon kívül, hogy természetéből adódóan mindent összezúz és nevetség tárgyává tesz. A legrosszabb esetben a tréfacsináló aláássa

6 A bohóc kifejezést nem érzem olyan találónak, mint angol megfelelőjét, a „trickster”-t. A szó alatt olyan személyt kell értenünk, aki ravasz, éles eszű, vicceskedő alak, de humorát gyakran megkeserüli az, akit vicceivel megcéloz. Nem viccelődik valakivel, hanem megviccel valakit. Tehát épp az ellenkezője a magyar bohóc szó prototipikus jelentésének, azaz annak személynek, akin folyton nevetnek. Valójában itt ő az, aki rendre kinevet(tet) másokat. A magyar nyelvű dolgozatra tekintettel azonban mégis ezt a szót használom.

önbizalmunkat és lábbal tiporja legszentebb eszményeinket. Ugyanakkor pozitív célokat is szolgálhat, amennyiben kizökkent bennünket az önelégültségből és céljaink felülvizsgálatára késztet.

III.7.3.2.3. A mitológiában a bohócot a legérzékletesebben a germán-skandináv Loki szimbolizálja, aki kénye-kedve szerint segítette vagy tréfálta meg a többi istent” (Fontana 1993, 14).

„Loki ist schmuck und schön von Gestalt, aber bös von Gemüt und sehr unbeständig.

Er übertrifft alle andern in Schlauheit und in jeder Art von Betrug.” (Gylfaginning 33)⁷. Figurája rendkívül ellentmondásos, mivel kreativitását nem minden esetben használja rossz célokra, tetteinek eredménye legtöbb esetben mégis káros. Kultúrhősként is tisztelik, mint a halászháló feltalálóját.

III.7.3.2.4. Másik megjelenése a bohóc archetípusának a Clifford Geertz által leírt Semar isten (Geertz 2001). A neves antropológus Jáva szigetének kultúráját tanulmányozva írja le az ottani bábszínháznak, a wayangnak az eseményeit.

A jávaiak közösségi életének fontos eseménye ez, amely éjszaka zajlik, nézői csak férfiak lehetnek. A szereplők az indiai Mahábhárata eposz kissé átalakított alakjai: Siva és Durga főistenpár, más istenek, mellettük pedig földi nemesek is megjelennek, akik a történet szerint az istenek leszármazottai. A bábjátékos tehetségétől függően kifigurázza a kiskirályokat, akik a nézőkön uralkodnak. A bábjáték célja, hogy külső formát adjanak a belső érzelmeknek. A jávaiak ugyanis saját érzelmi világukban a végső valóság lenyomatát látják. Ezt a befelé tekintő világképet a „rasa” fejezi ki, ami annyit tesz: ’jelentés, érzés’.

Jáván „minél kifinomultabb valaki érzelmileg, annál mélyebb szintjére jut el a megértésnek, annál emelkedettebbé válik erkölcsileg, s annál szebb lesz a külső megjelenése, öltözködése, mozgása vagy beszéde” (Geertz 2001). Semar egyszerre isten és ember, nagyon csúnya, és amorálisan viselkedik. Arra figyelmeztet, hogy tökéletes és mindent átfogó világkép nincs.

Személyisége a drámák által felvonultatott értékek általános kritikáját adja. Semar figurája

7 Loki szép és vonzó külsejű, de belsejére nézve állhatatlan és rosszindulatú. Csalásban és ármánykodásban mindenkin túltesz.

ellenáll minden olyan próbálkozásnak, amely a természet esetlegességének hátat fordítva az abszolút rend isteni világához szállva talál végső megoldást az örök pszichológiai-metafizikai küzdelemre. „Talán nem minden nép alakított ki világképében ilyen határozott érzéket az irracionalitás szükségszerűségéhez, s a rossz problémájának végső feloldhatatlanságához.

Mindazonáltal, öltse a szélhámos vagy bohóc, boszorkányhit vagy eredendő bűn formáját, egy ilyen szimbolikus emlékeztető, amely a vallásos vagy erkölcsi makulátlanságra való emberi törekvés hiábavalóságára mutat rá, a szellemi érettség talán legbiztosabb jele (Geertz 2001).

Legyen akár az érett, akár az éretlen társadalom jele, a bohóc a legtöbb ismert kultúra mítoszvilágában megjelenik. Változó formáit tovább idézem más környezetből annak érdekében, hogy az archetípust és annak szimbolikus képi megjelenését világossá tegyem.

III.7.3.2.5. A jungiánus pszichológus szerzőpáros, Robert Moore és Douglas Gillette a napjainkban elő férfiak társadalmi helyzetével, szociális és pszichés problémáival foglalkozik.

A férfi pszichológiáról és az általuk megállapított négy fő archetípusról (A király, a harcos, a mágus és a szerelmes) szóló könyvükben tárgyalják a bohóc („The Know-It-All Trickster”) lehetséges megjelenési formáit.

A bohóc tapasztalataik szerint a férfiban élő éretlen gyermek árnyék-archetípusa, azaz az archetípus negatív oldala. Ezt a belső, éretlen gyermeket a férfi megfelelő fejlődés – és fejlődési lehetőségek – nélkül átviheti a felnőttkorba is, ahol gondolkodásában, érzelmeiben és viselkedésében infantilisnek, alkalmatlannak mutatkozhat. Ez abban nyilvánul meg, hogy az éretlen maszkulin energia többé-kevésbé komoly játékokat játszik, saját és mások életével is. Szakértője annak, hogy hogyan kell látszatokat kelteni, majd jól átejteni másokat. Mindig keres magának egy „lúzert”, akit elbűvöl, csak azért, hogy aztán kiránthassa a talajt a lába alól, és nevessen nyomorán (Moore–Gillette 1991, 28). Személyiségének pozitív oldala is van: különös tehetséggel lyukasztja ki felpuffasztott Egónkat; ha bennünk szólal meg, akkor akár a sajátunkat is. És gyakran tényleg szükségünk is van arra, hogy „összemenjünk”

lelkileg. Kigúnyoltatunk egy pillanat alatt, éppen akkor, amikor megnő az Egónk és azonosítjuk magunkat saját kiválóságunkkal. És a bohócnak ez is a célja: hogy saját emberi méreteinkre regulázzon minket, és megmutassa törékenységünket. Ez volt a szerepe az udvari bolondnak is a középkori Európában. Amikor egy grandiózus ceremónián mindenki ájtatosan hódolt a királynak, annyira, hogy egy idő után a király is elkezdte önmagát imádni, a bolond odajött és szellentett egyet. Tetteivel képviselte azt az ellensúlyozó erőt, ami mindannyiunkat

figyelmeztet, hogy egyazon emberi természet vagyunk mindnyájan, mindegy, melyikünk milyen státusszal bír (Moore–Gillette 1991, 30).

III.7.3.2.6. Moore és Gillette elemzése szerint a bohóc a kereszténységben is megjelenik mint archetípus. Ez a személy a Sátán. Jézus a Hazugság Atyjának nevezi őt a Bibliában, és neki is megvan a pozitív oldala, bár erről a keresztények hajlamosak megfeledkezni. Jób története éppen erről szól. Isten jó egészséget, anyagi biztonságot adott Jóbnak, sok gyermeket, nagy családot; Jób pedig szünet nélkül imádja Istent. Ekkor jön a Sátán, aki kiszimatolja az egésznek a gyenge pontját, a képmutatást. Ő a bajkeverő, aki mégis a valóság és igazság érdekében dolgozik. Elképzelése szerint Jób abba fogja hagyni a dicséretet, amennyiben Isten megvonja tőle a javakat. Isten nem akarja elhinni ezt, de belemegy a sátáni tervbe, „talán ösztönösen is tudva, hogy a Sátánnak igaza van. És a terv bejön! Isten elveszi Jóbtól mindenét – jólétét, egészségét, családját, úgyhogy Jób végül öklét rázva fordul Isten felé. Isten Jób megfenyítésével válaszol” (Moore–Gillette 1990, 30).

Hasonlóan viselkedik a Sátán a paradicsomi bűnbeesés jelenetében. Kígyó formájában az a szerepe, hogy megmutassa ennek a „minden-szép-és-jó” teremtésnek az árnyoldalát.

Szándéka sikeres lesz, mert Ádám és Éva elbuknak. „Csak miután a Sátán megmutatja a gondot és a bajt a teremtésben – és hallgatólagosan a Teremtőben – akkor kezdődhet a becsületesség és a gyógyulás” (Moore–Gillette 1990, 31).

III.7.3.2.7. Összefoglalva, a többféle bohóc-jelenségben láthatjuk, hogy miképpen munkál az archetípus, és mi is a különbség az archetípus és a szimbólum között. Bemutattam különböző bohóc-típusokat: Lokit, Semart, az udvari bolondot, a Sátánt – ezek a figurák mind szimbolikus megjelenései az archetípusnak. Az archetípus az, ami ezekben a személyiségekben közös: egy olyan viselkedésmintázat, ami ezeknek a személyiségeknek a lényegét megadja. Tehát a kultúrában formát öltő konkrét történet szimbolikus, de végső soron mindegyik mélyén ugyanaz a közös elem húzódik meg: az archetípus. A bemutatott példákból talán világossá vált az olvasó számára az is, hogy az archetípus csak a szimbólumokon keresztül közelíthető meg. Példák nélkül nem tudjuk megmagyarázni, mi is ez. A szimbólum a képi-történeti megfogalmazása valaminek, ami a tudattalanban tározódik.

A szimbolikus történetek feldolgozására jellemző, hogy az alkotó(k), bár variálták és kibővítették az alapmotívumokat, a lényegüket mindig megtartották. Maga az ősi cselekménymag az, ami mély és belső húrokat szólaltat meg a hallgató, olvasó lelkében (Antalfai 2007a, 170).