A szimbolikus kifejezőeszközök jelentése az egyedi képben

A megadott feladatmeghatározáshoz képest (készítse el mindenki a saját életút-térképét) az elkészült rajz konvencionális értelemben nem térkép. Nincsenek rajta világosan érzékelhető utak, sem a térképeken szokásos eligazítások. Az alkotó ezt a lehetséges képi koncepciót tehát elvetette. A módszer, amit választott, tartalmaz egy bizonyos haladási tendenciát a bal alsó saroktól a jobb felső sarok felé. Ez az, amit körülbelül a “megtett út”-nak nevezhetünk. A bal

oldal mindig a múltat, a jobb a jövőt jelenti (Feuer 2000, 180). A haladási irány a nyugati kultúrában minden alkotásban ez.

A szimbolikus anyagok, formák kollektív jelentéssel rendelkeznek, itt azonban olyan együttállásban szerepelnek, ami megkívánja, hogy másképpen, az egész et alkotó részként értelmezzük őket. A fentiekben már ismertettem a papír, a négyzet, a füst, a gyöngy és az olaj általános jelentését, ezekből azonban még nem tudjuk meg, hogy az alkotó mit akart kifejezni velük. Az értelmezésben tehát első számú segítségünk nem a kollektív jelentés, hanem az alkotó nyilatkozatai lesznek a kép készítéséről. Ezért annak vizsgálatával kell kezdenünk a jelentés keresését, amit az alkotó saját művéről elmond.

Ha az alkotó ismertetett önbeszámolóját végigolvassuk, feltűnő ebben a szövegben, hogy minden mondat, ami a képről szól, valójában átvitt értelmű. Mi nden egyes mondat met afori kus, némelyik többszörösen is. Ezeket a metaforákat részletesen elemzem az alábbiakban.

„az egyik ötlet volt ez a dia, vagyis olyan, mint a diaképek. Valahogy találtam ezt a fotót,…”

Az „olyan, mint a diaképek” hasonlat a pauszpapírokat hasonlítja a diaképekhez, amelyek az első fénykép ismétléseiként szerepelnek. Ez az „ötlet” egy metaforán alapul, amelyet a fénykép és a pauszpapírok között „talál” az alkotó. Ha jobban megvizsgáljuk, tulajdonképpen nem is a fogalmak, hanem két tárgy és az érzékletek között jön létre a metafora. A diakép formája (kétdimenziós, négyzet alakú) megfelel a pauszok formájának, tapintása (síkos és műanyagos tapintású) megfelel a pauszok hasonló anyagának (kicsit kevésbé fényes), a dia átlátszósága szintén részben megfelel a pausz átlátszóságának (kicsit kevésbé átlátszó). Az egyetlen eltérés, ami a kettő között van, az, hogy a diakép ábrája egy befejezett dolog, a pauszon viszont nincs ábra, kitöltetlen a kép. Az olyan, mint a diaképek mondatból arra következtethetünk, hogy ez fogja meg az alkotót: mintha lehetősége lenne arra, hogy a saját fényképét újra „rajzolja” minden egyes pauszpapíron, vagyis meghatározza, hogy a céltartományban mi felel meg az ő fényképének. A megfelelések összefoglalva:

DIAKÉP PAUSZDARAB

Forma: négyzet alakú forma: négyzet alakú

Kétdimenziós kétdimenziós

Tapintás: Műanyagszerű tapintás: műanyagszerű

Síkos síkos

Látvány: Átlátszó látvány: áttetsző

Fix ábra, előhívható nincs ábra, szabadon kitölthető

„aztán ahogy ideraktam, ez a pozitív- negatív… ez egy fekete fehér fotónak a negatívja. Ez érdekelt nagyon, ez a fekete-fehér.”

A kijelentésben két jellemző keveredik. Elsőként a pozitív-negatív ellentétpárat említi meg az alkotó. E két szó konvencionális metafora, amely a matematikai pozitív és negatív értékekből keletkezett; a fotótechnikában a jelentésük ’meglévő’ vagy ’még elő nem hívott’, úgymond

’fordított’ (negatív). A matematikai pozitív és negatív kifejezés azonban nemcsak a fotótechnikában szolgáltatott alapot a metaforának, hanem számos más területen is. Az alkotó beszédében a fénykép pozitív-negatív megjelölése egyúttal értékítéletet is jelent: a jó-rossz ellentéte jelenik meg benne.

„Ez érdekelt nagyon, ez a fekete-fehér.” A fekete-fehér, pozitív-negatív ellentétpár az önbeszámoló szerint központi szerepet kapott a képalkotásban. Ebből a mondatból különösen erősen kiérződik, ahogy az alkotó a munka elkezdése előtt maga sincs tisztában vele, hogy mi fog készülni, valami megfogalmazatlan, félig tudatos, félig tudattalan mondanivaló dolgozik benne. Mivel a tudatos részével nyilvánvalóan már a munka kezdete előtt tisztában vagyunk mindnyájan, egyértelmű az is, hogy a kíváncsiság, a motiváció a tudattalan rész tudatosít ás ára vonatkozik. Az „ez érdekelt nagyon” mondat arra utal, hogy az alkotó ki akarta deríteni, mit is jelenthetnek számára még, a konvencionálison kívül ezek az ellentétpárok: fekete-fehér, pozitív-negatív. Ebben szolgál a segítségére az alkotás folyamata, ahol a kép és a kreatív folyamat kibontakoztatja a jelentést.

Később még egy mondat elhangzik a fekete-fehér, pozitív-negatív ellentétpárról: „Tehát itt van valami mag-szerű dolog, más, mint a többi lapocska, és ebből mindig elő lehet hívni a pozitív képet, igaz, nem csecsemőkori kép, de hát ez végül is én vagyok.” A „mag-szerű dolog” újabb metaforát hív be az értelmezési folyamatba. Mag, amiből elő lehet hívni valami újat – NÖVÉNY a forrástartományunk, s mivel az előhívás nem tartozik a konkrét folyamatra, ismét összetett metaforikus kifejezéssel állunk szemben, amelyet több metaforára kell szétbontanunk. Az előhívás a fotótechnikából merített kifejezés, ami metaforikusan

teremtésre, megteremtésre, alkotásra vagy az alkotás befejező mozzanatára utal. A mindig elő lehet hívni valami pozitívat egy újabb lépéssel az ÉRTÉKÍTÉLET fogalmi keretre képezi le a pozitív szót, ahol ’jó’ jelentésben használjuk. Vagyis meg lehet teremteni valami jó dolgot a magból. A mag az élet kezdetén helyezkedik el, itt a diakép felel meg a magnak. Az ÉLET NÖVÉNY metafora ez, s a magból kinő, kihajt az új dolog, amit létre lehet hozni belőle. A kinő vagy kihajt helyett az előhívás szót használja az alkotó, s ezzel fogalmazásmódjában visszatér a fotótechnika metaforájához.

A diaképről vagy „mag”-ról megjegyzi: igaz, nem csecsemőkori kép, de hát ez végül is én vagyok”. Ezzel tisztázza a diakép értelmező és metaforikus szerepét. Ha ugyanis csecsemőkori kép lenne, akkor arról az egyszerűbb megoldásról lenne szó, amelyet feljebb már említettem: az életnek az esküvői vetítéseken tipikusan előforduló, metonimikus bemutatásáról. Ez valóban egy egyszerű bemutatást jelentene, nem értelmezést. Itt azonban az élet egy viszonylag felnőtt – legalábbis a kamaszkoron túli – fotóval kezdődik, értelmezhetjük úgy is, az önálló élet rajza ez a kép, amikor a személy érezni kezdi felelősségét a saját énjének formálásáért.

„ …egy fekete fehér fotónak a negatívja. Ez érdekelt nagyon, ez a fekete-fehér. Ami nyilván ebben a nagy sérülésben is benne van, hogy ez végül is mindenhol megjelenik, tehát arra azért gondosan ügyeltem, hogy mindegyik lapocskát befüstöljem.” Az eddigiekben a fekete-fehér párosításból a pozitív részt elemeztük, ebben a mondatban a negatív oldalra kerül a sor. A fekete szín kellett, szükséges volt nem csupán az első képen, hanem mindegyik továbbin is:

„gondosan ügyeltem, hogy mindegyik lapocskát befüstöljem”. Jelentése a sérüléssel van kapcsolatban. A sérülés ismét metaforikus kifejezés: sérült a pauszpapír konkrét értelemben, átvitten pedig az élet, a személyiség, a lélek. A sérülés jelzése fontos volt az alkotónak minden kis lapon. Fontos észrevennünk, hogy ezt a kezdőkockánál úgy oldotta meg, hogy nem a fényképet égette ki, hanem mellette, vele egymagasságba helyezett el egy másik lapot, amit erősen kiégetett. A sérülés tehát az ábrázolt életfolyamat kezdetétől jelen van, de a magot mégsem éri a sérülés. Az ábrázolásnak ez a fogása erős kapaszkodót nyújthat az élet későbbi szakaszaiban, hiszen az alkotó maga választotta: nem égette ki a saját képét, vagyis nem azonosította önmagát a sérüléssel. A későbbiekben a sérülést a füsttel azonosítja, amelyet a fekete-fehér metaforával hoz összefüggésbe. A füst saját asszociációm szerint képviseli mind a két színt: fekete, mert kormos, de mégis átlátszó, tehát van benne fehér. A gondolatot továbbvihetjük: a kiégett rész közepe is üres, ami szintén fehér. Ebben a részletben a sérüléssel, az ürességgel is azonosíthatónak tartom a fehér színt (ez a fehér negatív jelentése),

ami visszavezet az alkotó alapgondolatához: minden dolog átfordítható önmaga ellentétébe.

Vagyis a füstben és a sérülésben még a fehér szín is negatív jelentést vehet fel. Itt képi úton konkrétan megmutatkozik a kognitív nyelvészet állításának valósága: a jelentés fogalmi keret-függő.

„végigvonul az életemen, de számomra most már ez ilyen. Fontos volt, hogy mindegyikben ott legyen”. Nincs tehát olyan lapocska, olyan előhívott pozitív, amelyen ne lenne látható a sérülés. A végigvonul szó ismét metaforikus: a képen a füst „vonul” végig lapról-lapra, az életben pedig az általa jelentett negatívum, sérülés.

„de ugye olajjal is megcsöpögtettem, vannak itt ilyen kisebb égési sérülések, eddigi életem közepe tájékán. Valahogyan azt éreztem, hogy nem tűntek el, de hogy ez az olaj, minthogyha egy sebre olajat rakok… ez van.”

Az olaj ’gyógyír’ jelentése megegyezik a VII.3.2.2 fejezetben leírt kollektív jelentéssel. A használata tehát konvencionális.

„ez a zöld, meg ezek a gyöngyök, meg alul, belül, a pauszpapír alatt is vannak gyöngyök…

amiket még nem fedeztem fel [nevet], itt is, meg ez a zöld, valahogy nagyon erős remény, pici, de intenzív számomra.”

Terapeuta: „Sok rejtett kis kincs van eldugva.”

Alkotó: „Negatív bármikor pozitív lesz. Bármikor elő lehet hívni és pozitív lesz.”

A megbeszélés utolsó mondatainak külön érdekessége, hogy a terapeuta a gyöngyökről tesz egy megjegyzést, erre az alkotó olyan mondattal válaszol, ami egyáltalán nem kapcsolódik szorosan a gyöngyökhöz, hanem inkább összefoglalásnak, és az eljövendő folytatás kijelölésének fogható fel. Ez egyben válasz a gyöngyökre, hiszen azok is a jövőre utalnak a rejtett kincsekben, de az alkotó nem folytatja a kincs-gondolatmenetet, hanem visszatér arra a fényképhez fűződő gondolati szálra, s arra válaszol önmagának, befejezésképpen: „Negatív bármikor pozitív lesz. Bármikor elő lehet hívni és pozitív lesz.”

Az egész kép fő motívuma (az elemzés pillanatában) a fekete és fehér váltakozása volt az alkotó számára, illetve annak felfedezése, hogy a negatívat át tudja változtatni pozitívra. Ez a fotóelőhívás metaforájának egy újabb leképezését veti fel: a negatívon az a fekete, ami a pozitívon fehér. Tehát a fotóelőhívás mozzanata a rossz dolog jóvá változtatásának mozzanatát szimbolizálja ebben az életútban, ami az alkotó elmondása szerint a legfontosabb

felfedezés volt a kép készítése közben. Azt a pillanatot, amikor a rossz átváltozik jóvá, metaforikusan pontosan megfogalmazta az előhívás metaforáján keresztül. A fekete fehérré változik, a fehér feketévé. Pszichológiai szemmel nézve azt mondhatjuk, hogy ez a lehetőség, a „pozitív előhívása” alkotás közben tudatosodott a készítőben. Azáltal, hogy megalkotta az életútját egy kép formájában, tudatossá vált számára, hogy lehetősége van életének eseményeit negatívan és pozitívan is felfogni, s a rosszat jóra átváltoztatni.

VII.3.2.4 A kollektív és az egyedi jelentésösszetev ő k kapcsolódása a