A veszélyközösség

Azzal, hogy megállapítottuk a biztosításnak ezt a nagyon fontos jellemzőjét, még nem határoztuk meg azt pontosan. Például mikor fegyveres őrök csoportja „biztosítja” egy pénzszállítmány útját, akkor ezt nyugodtan nevezhetjük a kockázatkezelés kooperatív stratégiájának, sőt még a neve is az, hogy „biztosítás”, mégsem erről a biztosításról fogunk a továbbiakban beszélni. Az általunk definiálandó biztosításnak fontos tulaj-donságai bizonyos speciális megoldások, illetve intézményrendszer is, amelyekről a későbbiekben lesz szó.

Tehát a biztosításban a veszélynek kitett ember nem egyedül, hanem egy közösség tagjaként száll szembe a veszéllyel. Ezért ezt a közösséget veszélyközösségnek ne-vezzük.

Mielőtt belekezdenénk a veszélyközösség fogalmának taglalásába, nézzünk néhány történelmi példát veszélyközösségekre. Veszélyközösségeket ugyanis már a történe-lem során nagyon korán szerveztek emberek. Az egyik nagyon régi történet szerint egy folyón felhajózó ókori kínai kereskedők is alkalmazták a veszélyközösség szer-vezésének módszerét. A kereskedők problémája az volt, hogy a folyam mentén rab-lók tanyáztak, akik rendszeresen fosztogatták a kereskedők bárkáit. Ha valamelyik bárkát elfogták, akkor annak teljes árukészlete veszendőbe ment, s nagy veszteség érte a tulajdonost. A többi bárka azonban épségben, a tulajdonos minden vesztesége nélkül érkezett meg rendeltetési helyére. A legrosszabb a dologban nem a veszteség ténye, hanem annak bizonytalan és katasztrófaszerű jellege volt. Nagy valószínűség-gel ugyanis nem érte semmilyen veszteség a kereskedőt, de ha mégis, akkor mindene elveszett. A kereskedők ezért az esetleges teljes tönkremenés kockázatát szívesen ki-cserélték volna a biztos, de kicsi veszteséggel. Ennek megfelelően cselekedtek: ösz-szeálltak csoportokba, s mindegyikük annyi részre osztotta az egész árukészletét, ahányan a csoportban voltak. Minden bárkára minden kereskedő árukészletének csak egy részét tették fel, s így minden bárkán minden kereskedőnek volt áruja. Ha vala-melyiket kirabolták, akkor ugyan a teljes bárka odaveszett, de mindegyik kereskedő csak árukészletének kisebbik hányadát veszítette el, tehát nem jutott teljes csődbe.

Egy másik példa a középkori céhek (gildék) esete. Ezek a céhek sok vonatkozásban veszélyközösségekként is működtek. Minden céhnél volt egy ún. „céhláda”, amelyben

a céhtagok befizetéseit tartották. Ha valamely céhtagot valami súlyos katasztrófa ért (leégett a háza, meghalt valamely hozzátartozója, munkaképtelenné vált), akkor anya-gi kárát ebből a céhládából fedezték részlegesen, vagy teljesen.

Hogy emberek egy csoportja veszélyközösség legyen, ahhoz bizonyos feltételeknek kell eleget tenni. Ezek:

1. Egy csoport csak ugyanazon veszéllyel szemben alkot veszélyközösséget. Ha te-hát a csoport minden tagját valamely veszély fenyegeti – például az egyiket, hogy leég a háza, a másikat, hogy agyvérzést kap, a harmadikat, hogy halála után nem tud gondoskodni a gyermekéről – s összejönnek, hogy ezeket a veszélyeket meg-beszéljék, akkor ugyan lehet, hogy közösséget, alkotnak, de ez elé a „közösség”

elé nem lehet kitenni a „veszély” jelzőt. Veszélyközösséget csak azok alkotnak, akik mindannyian tartanak házuk leégésétől, vagy mindannyian tartanak attól, hogy agyvérzést kapnak, vagy mindannyian tartanak attól, hogy haláluk után nem tudnak gondoskodni gyermekükről. Természetesen ugyanazok a személyek tartozhatnak több különböző veszélyközösségbe is, de ezeket világosan el kell különíteni egymástól.

2. A veszélyközösségnek homogénnek kell lennie. Vagyis nem elegendő, hogy a potenciális kár minősége ugyanaz a veszélyközösség tagjainál, tehát hogy min-denki lakástűztől, vagy minmin-denki ráktól tart. A potenciális kár mennyiségének (nagyságának) is nagyjából azonosnak, vagy legalábbis bizonyos határokon be-lülinek kell lennie. Hogy egy példával éljünk: a 20 éves Suzuki éppúgy gépko-csi, mint a vadonatúj Mercedes. Mindegyiket ellophatják. Mégis nem azonos a gépkocsi-lopás kockázatának a jellege a két esetben, tehát a Suzuki tulajdonos, és a Mercedes tulajdonosa nem ugyanabban a veszélyközösségben van. A Suzuki tulajdonos mindenekelőtt a többi Suzukissal, esetleg még a Skodásokkal és a Dáciásokkal, a Mercedes tulajdonosa pedig a Lexusok, BMW-k stb.-k tulajdono-sával alkot egy veszélyközösséget.

3. A veszélyközösség tagjainak száma elegendően nagy kell, hogy legyen, hogy megvalósuljon a kockázatkiegyenlítődés. A kockázatkiegyenlítődés azt jelenti, hogy kicsi a valószínűsége annak, hogy a veszélyközösség tagjai közül egyszerre mindenkit, vagy legalábbis sokukat éri kár, vagyis a kár, amely a veszélyközös-ség egyes tagjainak szintjén egyszeri, „pontszerű”, a veszélyközösveszélyközös-ség szintjén az időben „egyenletesen terített” lesz.

Megállapíthatjuk tehát (harmadik megközelítésben), hogy a biztosítás a kockázatke-zelés kooperatív stratégiája, amelyet az érintettek veszélyközösség szervezése útján valósítanak meg.

3.4. Kárfelosztás

A veszélyközösségek által alkalmazott kockázatkezelési módszerek közül a régebbi, az egyszerűbb módszer, a kárfelosztás. A kárfelosztó rendszerben működő veszély-közösségek (esetleg biztosítók) működésének alapelvét felosztó-kirovó rendszernek nevezzük. Nézzük meg egy példán miről is van szó!

Egy falu lakossága összeállt, s temetkezési egyletet alkot. A probléma, amivel szembetalálták magukat, aminek megoldására az egyletet alapították a következő volt: mikor meghalt valaki a falu lakói közül, akkor a méltó temetés gyakran anyagi gondokat okozott a hozzátartozóknak, mert a temetési költségeket a – többé-kevésbé mindig váratlanul bekövetkező – halál után közvetlenül ki kellett fizetni, s nem volt biztos, hogy a háztartásban mindig akadt egy temetésre való felesleges pénz.

Az egyesület segítségével kivédték ezt a problémát oly módon, hogy az egyesü-let tagjainak temetéséről az egyesüegyesü-let gondoskodott. Konkrétan: ha meghalt valaki, akkor a temetési költségeket felosztották az egyesület tagjai között, s mindenkire kirótták a rá eső részt, s a befolyt pénzből fedezték a költségeket. Az elv az volt, hogy a temetési költségek egy töredékének a kifizetése még váratlan esetben sem okozhat leküzdhetetlen anyagi nehézséget.

A fenti példa alapján is látható a kárfelosztó rendszer egy fontos jellemvonása, amit gyengeségének is nevezhetünk a később ismertetésre kerülő kockázatfelosztó rend-szerhez képest. Ez pedig a felosztó-kirovó rendszer utólagos jellege, vagyis az, hogy a kár fedezésére szolgáló pénzmennyiséget csak a kár bekövetkezése után gyűjtik be a veszélyközösség tagjaitól. Ez a módszer számos szubjektív bizonytalansági tényezőt visz a dologba, amit csak kisebb, egymást személyesen ismerő veszélyközösségekben lehet kielégítően kezelni. Ilyen bizonytalansági tényező például az, hogy utólag, a kár bekövetkezése után a veszélyközösség valamely tagja nem akarja, vagy nem tud-ja teljesíteni a rá kirótt befizetést. Egy profitorientált cég nem teheti ki magát ilyen bizonytalansági tényezőknek, ezért a kárfelosztó rendszer csak a non-profit bizto-sítók (alapvetően a kölcsönösségi biztobizto-sítók, illetőleg biztosítási egyesületek) eseté-ben jöhet szóba még ma is (bár általában ott is szűkre szabják ennek lehetőségét). A magánbiztosítók által kizárólagosan a kölcsönösségi biztosítók által pedig nagyrészt alkalmazott modernebb módszer azonban a kockázatfelosztó rendszer.

A modern biztosítással kapcsolatban nem szoktak kárfelosztásról beszélni, ehelyett a kockázatfelosztás módszerét említik. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy a kárfelosztás-kockázatfelosztás határvonalán húzódik a biztosítás korábbi és modern formája közötti határvonal. Ezért a kárfelosztást nem is vesszük bele definíciónkba.

Meg kell még említeni, hogy Magyarországon a felosztó-kirovó rendszer elnevezés egyedül a Társadalombiztosítás által szervezett nyugdíjrendszerrel kapcsolatban szo-kott elhangzani, ami azonban tévedés, annak finanszírozása valóban mutat bizonyos

hasonlóságokat a kárfelosztó rendszerrel, de helyesebb inkább egy teljesen más ter-minológiát használni: a folyó finanszírozást. A folyó finanszírozású rendszer a saját logikája szerint nem kockázatfelosztó, hanem a tőkefedezeti rendszerrel áll szemben, de erről alább még beszélünk.