A biztosítók fajtái

A biztosítókat szintén több szempont szerint csoportosíthatjuk. Aszerint, hogy a biz-tosítási szféra mely szintjén tevékenykedik az adott biztosító, megkülönböztethetünk direkt biztosítókat és viszontbiztosítókat. A direkt biztosítók a biztosítási szféra el-sődleges biztosítói, ők azok, akik eredetileg elvállalják a különböző dolgok (vagyon-tárgyak, élet, egészség stb.) biztosítását. A viszontbiztosítók – mint már korábban szó esett róla – a biztosítók biztosítói, tehát ügyfeleik maguk is biztosítók, s a direkt biztosítók által vállalt kockázatok egy részét vállalják át azoktól. Természetesen egy cég lehet egyszerre direkt biztosító is és viszontbiztosító is. A legnagyobb direkt biz-tosítók általában viszontbiztosítással is foglalkoznak, de inkább az a jellemző, hogy a viszontbiztosítási tevékenységet a konszern egy különálló – professzionális – tagvál-lalata keretében szervezik meg, amely tagvállalat csak viszontbiztosítással foglalko-zik. A legnagyobb viszontbiztosítók általában professzionális, kizárólag viszontbiz-tosítással foglalkozó biztosítók.

A következőkben csak a direkt biztosítók csoportosításával foglalkozunk. Ezeket a művelt biztosítási ágak, illetve fajták szerint alapvetően két fő csoportba, a szakosított és a kompozit biztosítók közé sorolhatjuk.

A szakosított biztosító csak egy biztosítási ággal (például életbiztosítás), vagy

csak egy biztosítási fajtával (például gépjármű-biztosítás, tűzbiztosítás, balesetbizto-sítás stb.) foglalkoznak. Az EU szabályai szerint új biztosító már csak ilyen alapulhat.

A kompozit biztosító a szakosított biztosítóval szemben nem csak egy, hanem több biztosítási ágban is tevékenykedik (vagyis egyszerre élet- és vagyonbiztosító). A kom-pozit biztosító előnye a szakosítotthoz képest a több lábon állás, az ügyfelek komplex kiszolgálásának a képessége, hátránya viszont, hogy ereje szétforgácsolódhat a kü-lönböző biztosítási ágak között, s végül egyiket sem tudja a megfelelő hatékonyság-gal művelni. Természetesen a kompozit biztosító is külön kezeli az egyes biztosítási ágak díjbevételeit és tartalékait, azokra külön mérlegeket készít, s nem keveri őket.

A kompozit jelleg tehát inkább a kiszolgálás komplexitását jelenti, mintsem azt, hogy az egyik ág veszteségeit a másik ág tartalékaiból fedezi a biztosító (ez természetesen tilos).

A kompozit biztosítók tilalmát sok esetben úgy kezelik, hogy olyan biztosítási cso-portok (vagy legalábbis „ikerbiztosítók”) jönnek létre, ahol különálló vállalat formá-jában megtalálhatóak mindkét biztosítási ág biztosítói, tehát de jure szakosított, de facto kompozit cégek jönnek létre.

A biztosítók tulajdonlása szempontjából megkülönböztethetünk kölcsönösségi biz-tosítót és biztosító részvénytársaságot (magánbizbiz-tosítót).

A kölcsönösségi biztosító esetében (formája gyakran egyesület vagy szövetkezet) a biztosítotti és a tulajdonosi pozíció nem válik el egymástól, vagyis a kölcsönössé-gi biztosító által biztosított egyén egyben a biztosító tulajdonosa is. Ebből fakad a kölcsönösségi biztosító működésének egyik legfontosabb – s őt a magánbiztosítótól megkülönböztető – jellemvonása: a non-profit jelleg, vagyis, hogy működésének célja nem a profit, hanem a tulajdonosok biztosítási igényeinek lehető legcélszerűbb módon való kielégítése.

A magánbiztosító általában részvénytársaság formájában üzemel, s itt a biztosítot-ti és a tulajdonosi státusznak nincs semmi köze egymáshoz. A magánbiztosító célja, – mint minden részvénytársaságé – a profit.

A magánbiztosítót is, és a kölcsönösségi biztosítót is a tulajdonosok által választott vezetés irányítja. Azonban míg a magánbiztosítóknak jellemzően csak néhány (vagy csak néhány fontosabb) tulajdonosa van, addig a kölcsönösségi biztosítónak akár több százezer is lehet. Mivel a magánbiztosító által biztosított egyénnek, meg kell fizetnie a kár várható értékét, a biztosító működési költségeit, és a biztosító profitját is, míg a kölcsönösségi biztosító biztosítottjának (tulajdonosának) csak az első kettőt, ezért első ránézésre az ügyfél jobban jár, kevesebből „kijön”, ha kölcsönösségi biztosítóhoz fordul a magánbiztosító helyett. De ez nem feltétlenül igaz. Ennek egyrészt az az oka, hogy a piaci körülmények között a kölcsönösségi- és a magánbiztosítók versenye a tarifák kiegyenlítődéséhez vezethet, másrészt a sok tulajdonos miatt, a kölcsönösségi biztosítók kevésbé hatékony ellenőrzést tudnak megvalósítani a menedzsment fölött,

mint a magánbiztosítók, s ezért azok esetleg, alacsonyabb hatékonysággal, magasabb költséggel dolgozhatnak a magánbiztosítóknál.

A kölcsönösségi biztosító díjai és kárkifizetései közti különbséget (ami a magánbiz-tosítónál nyereség, illetve veszteség) szétosztja a tagok között. Ha a díjak nem fedezik az adott évi kárkifizetést, akkor plusz díjakat vethetnek ki a tagokra. (Ezt a magánbiz-tosító nem teheti meg. Mondhatjuk azt is, hogy míg a magánbizmagánbiz-tosítók szigorú koc-kázatfelosztó rendszerben működnek, addig a kölcsönösségi biztosítók működésében megtalálhatóak a kárfelosztás elemei is.) Ha viszont díjtöbblet mutatkozik, akkor azt szétosztják a tagok között. Ennek persze többféle módja lehet, az egyik legkedveltebb, hogy a többletet beszámítják a következő évi díjba, tehát a díj emiatt csökkenhet.

A fenti felosztások nem mutatják ki némelyik speciális biztosító-típus sajátosságát.

Ezek közül a speciális típusok közül említenék meg egyet, az ún. „captive” (fogoly) társaságokat. Ezeket elsősorban a nagyon nagy vállalatok (sok közülük transznacio-nális), esetleg az állam alapítja, amelyeknek annyi vagyontárgyuk, illetve alkalma-zottjuk van, hogy érdemes a kockázatkiegyenlítést saját magának megszervezniük, mert már így is működik a nagy számok törvénye. Magyarán a „captive” társaság tulajdonosa, s egyetlen ügyfele maga a nagyvállalat, illetve az állam.

3.9. A társadalombiztosítás

3.9.1. Személybiztosítás és társadalombiztosítás

Az eddigiekben megállapítottuk, hogy az életpálya pénzügyi tervezésének hasznos és nélkülözhetetlen eszközei a személybiztosítások, vagyis az élet-, baleset- és betegség-biztosítások, és későbbiekben ezekkel, különösen az életbiztosításokkal foglalkozik részletesen ez a könyv. Azt is megemlítettük, hogy egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezeket az eszközöket hogyan kell használni, s hogy ezért az életpálya terve-zésével kapcsolatos tanácsadás egy egyre bővülő üzlet. Ennek az az alapja, hogy a személybiztosítások – ahogyan itt foglalkozunk velük – önkéntes alapon köttetnek, az vásárol ilyet, akinél legalább két szükséges feltétel együttesen teljesül:

1. van rá pénze

2. van motivációja a vásárláshoz (pl. egyáltalán: eszébe jut a dolog).

Ha mindkettő teljesül, és pontosan a megfelelő szintű védelemben részesül az egyén, akkor „öngondoskodás”-ról beszélünk. Az öngondoskodás szintje maga is függ az adott ország szokásaitól és egyéb adottságaitól, pl. a fent már említett „civilizáció fokától”. Azonban még a leginkább tudatos országokban is szembetalálják magukat a politikusok széles rétegekkel, akik esetében az öngondoskodás foka nem megfelelő.

A dologban az a legnagyobb probléma, hogy ha az öngondoskodást nem kezdik el időben, akkor egyre kevésbé pótolható az, s egyre inkább időskori szegénység lesz a vége. Az ellátatlan idősek pedig, mint szavazók (ráadásul – a felmérések szerint – az időseken belül a legnagyobb a szavazók aránya az összes korcsoport közül) nyomást jelentenek a politikára. Összességében emiatt, a legtöbb fejlett országban az állam nem bízza teljesen az emberekre az idős korukról, illetve egészségükről való gondos-kodást, hanem azt egy (vagy több) kötelező állami rendszerben megszervezi. Ezeknek az állami rendszereknek általában az a lényege, hogy az embereket járulék fizetésére kötelezik, cserébe egészségügyi ellátást, illetve nyugdíjat kapnak. Az egész nagyon általános biztosítási elveken alapszik, de a magánbiztosítástól sok szempontból el is tér, ezért külön elnevezéssel – „társadalombiztosítás” (TB) – illetik. A társadalombiz-tosítás egyik, az önkéntes magánbiztársadalombiz-tosítástól jól elkülöníthető jellemzője a rediszt-ribúció, vagyis a jövedelmek bizonyos mértékű átcsoportosítása a kedvezőbb anyagi helyzetűek felől a kedvezőtlenebb anyagi helyzetűek felé. (Néha ez fordítva sikerül, ekkor „perverz” redisztribúcióról szoktak beszélni.) A redisztribúciót szokták a „szo-lidaritás” fogalmával is leírni. Az önkéntes alapú rendszerekből – legalábbis ahol a veszélyközösség nem eleve szelektált, vagyis nem olyanok tartoznak bele, akik is-merik egymást, vagy „természetes módon” együvé tartoznak, pl. egy iparág dolgozói – szükségképp hiányzik a szolidaritás, hiszen a verseny az ügyfelek differenciálását hozza, ami a redisztribúciónak pont az ellentéte.⁴⁵ Más különbségekről még az egyes rendszerek ismertetésénél külön említést teszek.

A magánbiztosítás és a TB szervezetrendszere szükségszerűen elkülönül, hiszen más jellegű jogviszony van az ügyfelek és az intézmények között az egyiknél, mint a másiknál, az egyiknél versengő szolgáltatók vannak, a másiknál jellemzően állami monopolcég, stb. Ugyanakkor a TB abból a szempontból nagyon fontos a magánbiz-tosítás számára, hogy egyfajta „versenytársként” működik, vagyis behatárolja annak lehetséges körét. Ahol van állami nyugdíj, ott az életbiztosítók által kínált nyugdíj-termékek csak kiegészítők lehetnek, nem a fő védelem. Az állami szabályozás abból a szempontból is fontos a magánbiztosítás számára, hogy alapvetően meghatározza, hogy egyáltalán mi tartozik, mondjuk az életbiztosításhoz. Magyarországon például létrehoztak egy speciális, önkéntes előtakarékossági intézményt, a nyugdíj-pénztárt, amit szervezetileg elkülönítettek az életbiztosítóktól, illetve az életbizto-sítástól. A döntéshozók dönthettek volna másképpen is, és más országokban így is tettek, tehát bizonyos mértékig esetleges, amikor egyes országok életbiztosítási

szek-45 A társadalombiztosítás némely vérmes híve ebből messzemenő következtetéseket von le a TB morá-lis felsőbbrendűségéről a magánbiztosításhoz képest, illetve – hasztalanul – próbálják meghonosítani a szolidaritást önkéntes alapú rendszereknél, mint amilyen Magyarországon az egészségpénztár. Az ilyen

„szakértők” csak a lényeget nem értik.

torainak terjedelmét hasonlítjuk össze: fontos tudni, hogy az adott országokban mi tartozik és mi nem az életbiztosítás fogalmába.

Az alábbiakban röviden beszélünk a TB két fő ágáról az egészségbiztosításról és a nyugdíjbiztosításról.

3.9.2. Állami egészségbiztosítás

Az emberi történelem során, az emberiség legnagyobb részére számára az egész-séggel kapcsolatos költségek általában nem jelentek meg nagy külön tételként. Ha beteg lett, akkor családtagjai ápolták, esetleg vásároltak némi gyógyfüvet vagy gyógyszert a javasasszonytól vagy a patikából, illetve – végső esetben – elhívták a doktort egyszer-kétszer, akit ezért a vizitért alkalmanként megfizették. A modellt angolul „fee for service”-nek (FFS) nevezik, s a világ szegényebb felén ma is így működnek a dolgok, de a fejlettebb világban ez mára nagyrészt lehetetlenné vált. A háttérben az egészségügyi technológiának és a gyógyszereknek a XX. században le-zajlott (és azóta is zajló) hatalmas fejlődése áll, aminek köszönhetően ma már szinte minden betegségre van valamilyen, gyakran nagyon költséges gyógymód. Emiatt a finanszírozás is új modellt igényelt, hiszen a régi FFS modell nem alkalmazható, hiszen az emberek többségének a leggyakrabban váratlanul kiderülő betegségének kezeléséhez akkor éppen általában nem áll rendelkezésére megfelelő szabad anya-gi erőforrás. Az új finanszírozás a biztosítás két formája általában, a magán- és a társadalombiztosítás lett, országonként eltérő arányban, annak ellenére, hogy a betegségek nagy része nem teljesíti a „biztosíthatóság” elvont kritériumait, amit majdnem minden más, a betegségbiztosítástól különböző biztosítási ágazat biztosí-tási eseményei teljesítenek.

Magyarország azok közé az államok közé tartozik, ahol az egészségügy finanszí-rozásában dominánssá vált a TB, s a TB-n kívüli egészségügyi kiadások nagy része nem magánbiztosítási, hanem FFS alapon kerül elköltésre. A TB finanszírozásának általános modellje, hogy a gazdaságilag aktívak a munkabérük meghatározott hánya-dát egészségügyi járulékként befizetik a TB kasszájába, ahonnét minden arra jogosult (a népesség döntő többsége) az ellátást – többé-kevésbé ingyenesen, vagy legalábbis a tényleges költség töredékéért – kapja. Ez a modell addig, amíg az aktívak száma állandóan bővült, jól működött. Mára azonban a fejlett világban már egy ezzel nagy-részt ellentétes demográfiai trend működik, ami egyre problematikusabbá teszi ezt a finanszírozási modellt. Ráadásul – az új orvosi felfedezésekkel – egyre nagyobb a rés az orvosilag lehetséges és a pénzügyileg megengedhető között, amit egyre sür-getőbbé teszi a modell reformját, aminek fő vonalakban az alábbi irányai látszanak logikusnak (a különböző országok különböző fokokban valósították meg eddig ezeket a lépéseket). Szinte mindegyiknek a takarékosság a lényege, és a következőképpen csoportosíthatjuk őket:

• a bevételek és a kiadások jobb illeszkedésének biztosítása. Ma az egyik fő gond, hogy az egészségügyi szolgáltatások igénybevevőinek köre (nagyon nagymérték-ben az idősek, akik már nem fizetnek járulékot) és az azért fizetők köre (az aktí-vak, akik relatíve kevés egészségügyi szolgáltatást vesznek igénybe) szélsősége-sen eltér egymástól, ami a finanszírozást sérülékennyé teszi. Célszerű lenne ezért a járulékfizetést az idősekre is kiterjeszteni, am lényegében azt jelentené, hogy nyugdíjuk egy részét át kellene minősíteni egészségügyi hozzájárulássá. Hogy életszínvonaluk ne csökkenjen, a nyugdíjra (s így az egészségügyi kiadásokra) való előtakarékosságot kellene megnövelni, tehát ez a megoldás lényegében az egészségügyi előtakarékosság egyik lehetséges konkrét megvalósulása lenne.

• csökkenteni kellene a TB igénybevételét, bizonyos ellátások magánfinanszírozás-ba „áttolásával”

◦ ehhez pontosan meg kellene határozni, hogy mit, milyen szolgáltatásokat nyújt a TB, illetve milyen kockázatokat fedez. Ezt szokták „alapcsomagnak” is ne-vezni, tehát a feladat ennek definiálása lenne. A feladat politikailag kényes, mert azt jelentené, hogy az évtizedekkel ezelőtt definiált „teljes ellátásból”

vissza kellene formálisan is vonulni. Ehelyett sok országban a politikusok a formális helyett a de facto visszavonulást választják. Ez azonban megnehezíti a magánbiztosítók számára, hogy pontosan definiálni tudják, hogy mire nyúj-tanak versenyképes szolgáltatást, hiszen a de facto visszavonulás azt jelenti, hogy bizonyos ellátásokat csak a vezető orvosok megvesztegetése révén lehet elérni, úgy viszont olcsóbban, mint a szabad piacon.

◦ emiatt ezt csak az egészségügyi korrupció erőteljes megfékezésével együtt lehet teljesíteni, ami amúgy önmagában is takarékossági intézkedésnek tekinthető.

• csökkenteni a TB igénybevételét, az ügyfelek takarékosságra való ösztönzése ré-vén

◦ ennek egyik leghatékonyabb eszköze a különböző önrészek bevezetése. Ilyen volt a 2007-ben rövid ideig bevezetett vizitdíj, ami érezhetően lecsökkentette az orvoshoz fordulók számát. Sajnos ennek kezdeti népszerűtlenségét politikai haszonná transzformálták, s azt egy népszavazás eltörölte.⁴⁶ A vizitdíj a kicsi önrészre példa, amely nem jelent különösebb anyagi megterhelést. De költsége-sebb ellátásokhoz is be lehet vezetni nagyobb önrészt, ezt viszont célszerű ösz-szekötni az ezt finanszírozni képes egészségügyi előtakarékossági rendszerrel.

◦ az igénybevétel akkor is csökken, ha az emberek többet tesznek egészségük megóvása érdekében, vagyis erősítjük a prevenciót. Ennek egyik lehetősége az egészséges magatartás ösztönzése, az egészségtelen büntetése például úgy,

46 A népszavazás ötletét Hegedűs Zsuzsa vetette fel (http://nol.hu/belfold/20110802-_azt_nezem__hany_

ehes_gyerek_van_-1155331). Ezúton is gratulálunk neki!

hogy a TB járulékot bizonyos, folyamatosan monitorozott egészségügyi pa-raméterektől (súly, vérnyomás, stb.) is részben függővé tesszük. A mostani finanszírozási rendszer a prevenciót nem díjazza, a rossz magatartást nem bünteti (hacsak a cigarettára kivetett jövedéki adót nem tekintjük ilyen bünte-tésnek. De facto az, de ezt a jelegét az tenné manifesztté, ha azt becsatornáz-nák az egészségügy költségvetésébe.)

3.9.3. Állami nyugdíj

Az állam által szervezett nyugdíjrendszer – jellemzően TB formában – a fejlett világban ma általánosnak tekinthető jelenség. A nyugdíj maga azonban, főleg ebben a kiterjedt-ségében, történelmileg vadonatújnak tekinthető jelenség, és olyan súlyos konstrukciós hibákban szenved, hogy ebben a formában, hosszabb távon fenntarthatatlan.

Mielőtt a modern állami nyugdíjrendszereket – jellemzően a II. világháború után – létrehozták volna, a nyugdíj maga kislétszámú embercsoportok számára volt csak elérhető, mint:

• királyok és főurak kegydíjas volt alkalmazottai

• később: az állami alkalmazottak (pl. katonatisztek, tanárok)

• bizonyos kiemelt foglalkozásokban alkalmazottak számára munkáltatójuk nyug-díjrendszert szervezet

De az emberek többsége – főleg az egy időben döntő többséget jelentő mezőgazda-ságból élő népesség – számára ezek a megoldások elérhetetlenek voltak. Esetükben az egész életükben tartó munka volt a jellemző, ami már kora gyermekkorukban elkez-dődött. Kevesen éltek olyan soká, hogy már semmilyen munkát sem tudtak végezni, őket a velük egy háztartásban élő gyermekeik tartották el. Szokás ezzel kapcsolatban

„hagyományos nyugdíjrendszerről” beszélni, ami pont ezt a jelenséget, az idős szülők gyermekek általi eltartását jelenti. A hagyományos nyugdíjrendszer alapja a hagyo-mányos családi gazdaság, és ennek motorja, az együttélő, többgenerációs család volt.

Ez azonban a XX. században felbomlott, s ezért szükség volt egy más megoldásra.

Ezt a más megoldást az állam szervezte meg először ad-hoc alapon, később azonban a neves közgazdász, Samuelson ideológiát is adott neki (Samuelson [1958]). Angolul ezt a rendszert nevezik pay-as-you-go (PAYG) nyugdíjrendszernek, amit magyarul leg-inkább – a fentebb már bevezetett fogalommal – „folyó finanszírozású” nyugdíjrend-szernek fordíthatunk. Samuelson ideológiája, amelyet a generációk közti társadalmi szerződésnek is szoktak nevezni, olyan népszerűvé vált, hogy ma már mindenhol ezt tartják a folyó finanszírozású rendszer működési filozófiájának, és az ténylegesen is ennek megfelelően működik mindenhol a világon.

Samuelson szerint a „hagyományos nyugdíjrendszer”, ahol a gyermekek tartják el idős szüleiket, kiment a divatból, s helyette egy új hobbesi-rousseau-i társadalmi

szerződés jött létre a generációk között – beleértve a még meg sem születetteket is -, miszerint a mostani aktívak eltartják a mostani öregeket cserébe azért az ígéretért, hogy ha majd öregek lesznek, akkor őket is el fogják tartani az akkor aktívak, és így tovább. Ennek a sémáját (statikus népesség esetén), az alábbi ábrán ábrázolhatjuk:

3.1. Ábra: Samuelson elképzelése a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer mögötti társadalmi szerződésről (statikus népesség esetén)

Samuelson nem számol a gyermekek felnevelésének a költségeivel, és a termelésből adódó minden pluszt az idősekhez irányítja. Ez azt is jelenti, hogy az idősek, növek-vő népesség esetén sokkal magasabb nyugdíjat kapnak, mint amekkora aktív koruk fogyasztása volt. Ez Samuelson „biológiai kamat”-nak nevezi. A népességnövekedés Samuelson idejében, illetve a folyó finanszírozású nyugdíjrendszerek kialakulása után még évtizedekig egy magától értetődő jelenség volt. Mára azonban ez a demográfiai tendencia – nem utolsósorban – magának a folyó finanszírozású nyugdíjrendszernek a bevezetése miatt megfordult, s egyre nehezebb fenntartani ezt a nyugdíjrendszert.

Ráadásul ma már csupa olyan nyugdíjas van – ellentétben a bevezetés időszakával – aki egész életében járulékot fizetett. A rendszer saját logikája szerint a járulékfizetés teremti meg a jogosultságot a nyugdíjra, mégpedig a járulékfizetés arányában. De ha nincs járulékfizető, akkor ez a jog nem sokat ér.

Napjainkra egyre nyilvánvalóbbá válik a rendszer hibája: a nyugdíjat (a jogosultságot) egy olyan tényezőhöz (az egyén által fizetett járulékhoz) köti, aminek semmi köze nincs a tényleges bevételekhez (a lehetőségekhez). Emiatt a fenti ideológia is felül-vizsgálatra szorul (ld. Banyár [2014]). Eszerint Samuelson helytelenül állította, hogy a hagyományos nyugdíjrendszer kiment a divatból. Azt kellett volna mondania, hogy a körülményei (együtt élő családok) változtak meg, s mára a gyermekek kibújhatnak szülőtartási kötelezettségeik alól, egyszerűen azzal, hogy messze költöznek tőlük.

Idő (generációk) Generációk

Népesség t-2. Termelés Fogyasztás Népesség t-1. Termelés Fogyasztás Népesség

t. Termelés

Fogyasztás

Népesség t+1. Termelés Fogyasztás

Népesség Termelés Fogyasztás

inaktív - fiatal aktív - fiatal aktív - középkorú Inaktív idős

????

Inaktív - idős

aktív - középkorú Inaktív idős

aktív - fiatal aktív - középkorú Inaktív idős

t. t+1. t+2. t+3.

?

Pedig a hagyományos nyugdíjrendszer lényege az volt, hogy a szülők, a gyermekek felnevelésével, az erre költött erőforrásokkal és idővel egyfajta emberi tőke beruhá-zást hajtottak végre, aminek a hasznát idős korukban, nyugdíjként aratták le. Vagyis a gyermekek idős szüleik eltartásával lényegében saját felnevelésük költségeit fizették vissza. Tehát nem a fenti ábra jelzi a tényleges helyzetet, hanem a következő:

3.2. Ábra: Egy fenntartható a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer mögötti társadalmi szerződés (statikus népesség esetén)

Ennek megfelelően a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer akkor lenne fenntartható, ha abban expliciten elismernék az emberi tőke beruházást, vagyis a gyermekek járu-lékfizetését azok között osztanák fel, akik hozzájárultak felnevelésükhöz. A gyerme-kek járulékfizetése nem más, mint felnevelésük költségeinek visszafizetése, amiért ezért nem jár semmi. Ha valaki nyugdíjat akar, akkor ehhez felhalmoznia szükséges, ami kétféleképpen történhet (esetleg ezek kombinációjaként)

emberi tőke beruházásként, vagyis járulékfizetők felnevelésével tényleges megtakarításként

Aki nem nevel gyermeket, az megtakarítja az ezzel kapcsolatos költségeket, így van fedezete erre a megtakarításra. Egy ilyen nyugdíjrendszerben a jogosultság és a pénz-ügyi lehetőség nem válik el egymástól, így akármilyen demográfiai helyzetben

Aki nem nevel gyermeket, az megtakarítja az ezzel kapcsolatos költségeket, így van fedezete erre a megtakarításra. Egy ilyen nyugdíjrendszerben a jogosultság és a pénz-ügyi lehetőség nem válik el egymástól, így akármilyen demográfiai helyzetben

In document Életbiztosítás (Pldal 77-85)