A turizmusföldrajz kórképe

2.4.2.1. Diagnosztikus problémafelvetések és kérdések

A turizmusföldrajz hazai állapotát illetően több probléma is megfogalmazható, amelyek közül az alábbiak tekinthetők a legégetőbbeknek:

• Rendkívül lassan formálódik a hazai turizmusföldrajz egységes vagy legalábbis szakmai konszenzuson alapuló elméleti kerete, amely megnehezíti az alap- és alkalmazott kutatásokat, mindemellett teret enged a kontároknak és kóklereknek (sokáig hiányoztak és/vagy a feledés homályába vesztek az olyan alapműnek tekinthető, magyar nyelvű szakkönyvek (cikkek), amelyek átfogóan nyújtanának eligazodást az előadók órára való felkészüléséhez, a hallgatók szakdolgozatának elkészítéséhez; a diszciplínához kötődő tanulmányok teoretikus beágyazottsága ritkán teszi lehetővé az elméleti következtetések levonását; úton-útfélen találkozhatunk a szakmán kívülállók vagy az üstökösként feltűnők gyenge minőségű, a tudományos normákat figyelmen kívül hagyó produktumaival).

• A turizmusföldrajz – múltja és számos eredménye ellenére – a hazai földrajztudományon belül a kevésbé exponált diszciplínák közé tartozik, amely az utánpótlás elégtelenségével is magyarázható (kevés a tudományos fokozattal rendelkező, rendszeresen publikáló kutató, őket is az erős oktatási, szakmai közéleti leterheltség jellemzi; nincs MTA doktora tudományos minősítésű, egyetemi tanári kinevezéssel rendelkező szakember, aki a különböző akadémiai bizottságokban, akkreditációs testületekben kellő legitimitással képviselhetné a diszciplínát, továbbá pozíciójából fakadóan aktívan mentorálhatná a

következő generációk karrierjét; több tanszéken csak a turizmusföldrajz iránt elkötelezettséget érző kolléga tartja életben a tárgy oktatását).

• A hazai turizmusföldrajzon belül alig van formális szakmai diskurzus (a nem provinciális folyóiratokban, szakkönyvekben, tanulmánykötetekben nyomon követhető, szakmán belüli hivatkozások száma csekély; a megjelent tanulmányok különlenyomatainak szétküldése esetleges; alig találkozhatunk a nyilvánosságra kerülő szakmai vitákban ütköztetett, eltérő álláspontokat tükröző érvelésekkel; a geográfusok között meghirdetett országos konferenciákon szerény a turizmusföldrajzot rendszeresen művelők jelenléte;

egyáltalán nincs megoldva a tudományos minősítési eljárások kellő mértékű nyilvánossága).

A fenti problémacsomaggal kapcsolatban három konkrét kérdés is felmerül:

• Hogyan fordulhatott elő, hogy közel 40 év kutatása nem hozott létre (nem termelt ki) annyi elméleti hozadékot, amennyi egy-egy, a turizmusföldrajz lényegét korszerűen bemutató, szakmai legitimációt élvező felsőoktatási taneszközhöz (tankönyvhöz, szakkönyvhöz) elegendő lett volna? Ez a kérdés abból a szempontból is megválaszolást igényel, hogy ha a kutatások négy évtizeden keresztül érdemileg egységesnek tekinthető, érvényes teoretikus keret és fogalomrendszer hiányában folytak, akkor az eredmények tér- és időbeli összevetésében milyen anomáliák érvényesülésével kell szembenéznünk.

• Mit takar valójában a turizmusföldrajzi tudás? Ez a kérdés eleve felveti a turizmus-vendéglátás és a geográfus szakos hallgatók képzésében meglévő különbségeket, mivel előbbiek csak egy alapos turizmuselméleti kurzust követően ismerkednek meg a földrajzi vetületekkel, utóbbiak esetében magának a turizmusföldrajzi kurzusnak a része a turizmuselmélet (máskülönben értelmezhetetlenek lennének a tananyag térbeliséget hangsúlyozó ismeretelemei). Ez a geográfus képzés területén magában hordozza a kétféle tudás (tudniillik a turizmusföldrajzi és a turizmus elméleti) közötti aránytévesztés lehetőségét, a nem kellő mértékű szakmai felelősséggel való hozzáállás következtében torzulhat a diszciplína valódi arculata, a tárgy lényegét illetően pedig hamis képzetek alakulhatnak ki a hallgatókban.

• Milyen ismérvek alapján állítható egy hazai kutató addigi életműve alapján, hogy ő

„turizmusföldrajzos”? Munkásságát tekintve mi különbözteti őt meg a turizmussal foglalkozó más diszciplínák, illetve a geográfia többi területének képviselőitől? Ezek a kérdések különösen a tudományos minősítési eljárásokban, kutatási és ösztöndíj pályázatok bírálata, taneszközök készítése során, lektori, szakértői tevékenység alkalmával válnak aktuálissá és igen komoly legitimációs kétségeket is felvetnek.

2.4.2.2. A terápia alapjául szolgáló hipotézisek

A problémafelvetések a tudományban magától értetődő módon vonják maguk után azokat a válaszlehetőségeket, amelyek a kérdések tisztázása, megoldása során kiindulási alapként szolgálnak:

• A rendszeres és fokozatosan tömegessé váló utazások térbeli meghatározottsága miatt hamarabb jelen voltak és szélesebb körben terjedtek el az ún. idegenforgalmi földrajzi ismeretek, mint magáról a turizmus jelenségéről való teoretikus gondolkodás, így a diszciplína fejlődésére elviekben elegendő idő állt rendelkezésre. Ha leíró jelleggel is, de az egyes turisztikailag frekventált térségekkel kapcsolatos földrajzi tudás a századfordulót követően folyamatosan megjelent az útikönyvekben (LÓCZY 1902, STEIN

1936, CHOLNOKY 1941), a vendégforgalomról és a szálláshelyekről pedig rendszeres statisztikai adatgyűjtés folyt (THIRRING 1904).

• A turizmusföldrajz önálló diszciplínává válásától kezdődően érződött a turizmus átfogó elméleti megközelítésének hiánya, ezért sokáig maguk az idegenforgalmi földrajzosok termelték a turizmuselméleti tudást, így nem maradt elegendő energiájuk a saját szakterületük szükséges mértékű továbbfejlesztésére. Ennek köszönhető az a jelenség, hogy a különböző turizmusföldrajzi tankönyvek (MICZEK 1983, KOLLARIK 1991, BODNÁR 2000) egyes fejezetei a szükséges és elégséges mértéket meghaladó terjedelemben vállalkoznak magának a turizmusnak a magyarázatára.

• A turizmussal a gyakorlatban foglalkozóknak kétségtelenül szüksége volt valami fajta specifikus helyismeretre, ezért ennek az „országismereti” tudásnak a kielégítésére fordított energia gátolta a turizmusföldrajz önálló elméleti kereteinek a kialakítását. Az

idegenforgalmi oktatás, különösen az idegenvezetők nagytömegű képzése a geográfusoktól várta el a különböző célterületekkel kapcsolatos átfogó ismeretek közreadását, így válhatott a történelem, a művészettörténet vagy éppen a gasztronómia a turizmusföldrajz szerves részévé.

• A diszciplína kialakulásakor – a korszak uralkodó politikai irányvonalának megfelelően – a turizmus gazdaságföldrajzi szerepét túlhangsúlyozták (ABELLA 1968), amely megközelítés időközben kiüresedett, illetve a közgazdaságtudomány a maga egzakt módszereire alapozva „a turizmus gazdaságtana” elnevezéssel tette önálló diszciplínává és tantárgyasította a vonatkozó kérdéseket (FENYŐ–IMRE 1977, JANDALA 1992). A turizmus humán oldalainak kézenfekvősége ellenére – többek között az empirikus kutatások és a szükséges adatbázisok összeállításának nehézségei miatt – a társadalomföldrajzi beágyazódás lassan haladt.

• Turizmusföldrajz elnevezés alatt a geográfus képzésben legtöbbször egy ún.

„turizmustudományi mix” (elmélet, gazdaságtan, marketing, művészettörténet és természetesen földrajz) oktatása folyik, míg az idegenforgalmi felsőoktatásban a középiskolai földrajzi tananyag hangsúlyáthelyezéseket alkalmazó újratanítása zajlik.

• Az utóbbi időben egyes társadalomtudományok (például a néprajz) – örvendetes módon – olyan intenzíven kezdtek Magyarországon is a turizmus problematikájával foglalkozni, hogy egy erős elméleti alapvetés (világos önmeghatározás és a többi diszciplínától való eltérés mibenlétének körülírása) nélkül a turizmusföldrajz által tárgyalt kérdések akár fel is oldódhatnak azok offenzívájában (FEJŐS 1998; FEJŐS–SZÍJÁRTÓ 2000, 2003). Ezen túlmenően az „országismereti” tudás dominanciájának fenntartása kilúgozhatja a térbeli összefüggéseket megtestesítő tudáselemeket, ezáltal a diszciplína végképp elveszíti azt a lehetőségét, hogy a középiskolában haldokló földrajzoktatást a főiskolákon, egyetemeken élessze újra.