Feladatellátási hely
5.4.4. A középfokú oktatásból kilépőket fogadó rendszerek
Az érettségizettek számára a középfokú vagy a felsőfokú szakmatanulás, valamint a felsőfokú továbbtanulás jelent továbblépési lehetőséget az iskolarendszeren belül.
A kilencvenes évektől napjainkig, az érettségi tömegesedésével párhuzamosan egyre többen tanulnak tovább magasabb szinteken. A vertikális változásokkal foglalkozó fejezetben (lásd 5.3.2. alfejezet) már bemutattuk az érettségi utáni középfokú szak-képzés jellemzőit, ebben az alfejezetben a felsőfokú továbbtanulásra térünk ki.
5.4.4.1. A felsőfokú szakképzés
A 45/1997. (III. 12.) Korm. rendelet alapján az akkreditált iskolai rendszerű felső-fokú szakképzést (AIFSZ) az 1997/98-as tanévben lehetett először indítani, amely bevezetése óta vitatott formája a felsőoktatásnak és a szakképzésnek. Miközben a kormányzat is és a képzőintézmények is évről évre jelentős erőfeszítéseket tesznek e forma népszerűsítésére, a jelentkezők száma eddig messze alatta maradt a várako-zásoknak. A képzés beindításakor csupán 1000 fő oktatását finanszírozta az állam, az elmúlt tíz évben azonban több mint tizenkétszeresére emelkedett a felsőfokú szakképzés keretszáma (12 500 fő). Ugyanakkor 2009 volt az első olyan év, amikor sikerült hallgatókkal is feltölteni a rendelkezésre álló kapacitásokat, amelynek hátte-rében egy párhuzamos finanszírozási struktúra bevezetése áll.
A felsőfokú szakképzés fogyasztói eddig elsősorban azok a fiatalok voltak, akik-nek első próbálkozásra nem sikerült bejutni a felsőoktatásba, diplomaadó képzésbe.
A felsőoktatás struktúrájának átalakulása, a Bologna-folyamat azonban kifejezetten kedvezett a felsőfokú szakképzésnek, mivel a kétszintű képzés bevezetését követően az alapképzésbe járók számára a kettős finanszírozás lehetőségét nyitotta meg az
ál-lam, vagyis a BSc-képzést végzők párhuzamosan részt vehetnek a felsőfokú szakkép-zésben is. A hallgatók számára továbbra is 12 félévet finanszíroz az állam, és emellé kapnak még plusz 4 félévet, ha együtt végzik a két képzést. Ezzel az intézkedéssel alapvetően megváltozhat a felsőfokú szakképzés merítési bázisa, és az eddigi mar-kánsan csak a felsőoktatásba be nem kerülő fiatalok mellett ugyanakkora arányban jelenhetnek meg a már felsőoktatási tapasztalatokkal rendelkező fiatalok (Fehérvá-ri–Kocsis, 2009).
A felsőfokú szakképzés képzési ideje 4 félév, az oktatás megszervezhető teljes idejű képzésben, amely félévenként legalább 300 tanórából áll. Szervezhető részidős képzésként (esti vagy levelező formában, időtartalma a teljes idejű képzés tanóráinak legalább 30%-a, legfeljebb 50%-a lehet) és távoktatásként is. A felsőfokú szakképzés kreditrendszerű, a négy féléves képzési idő alatt 120 kredit szerezhető, amelyből a megegyező tartalmú, azonos képzési területhez tartozó, meghatározott alapképzési szakon legalább 30 kreditet – legfeljebb 60 kreditet – be kell számítani (Farkas É., 2009).
Felsőfokú szakképzést csak felsőoktatási intézmény akkreditálhat, de a képzést középfokú intézmény is végezheti, ha együttműködési megállapodást köt azzal a fel-sőoktatási intézménnyel, amelyik akkreditálta a képzést. A felsőfokú szakképzésben tehát a következő típusok fordulhatnak elő:
– Felsőoktatási intézmény, amely akkreditálta a képzést, de nem képez;
– Felsőoktatási intézmény, amely akkreditálta a képzést és maga is képez, de nem működik együtt más középfokú intézménnyel;
– Felsőoktatási intézmény, amely akkreditálta a képzést és maga is képez, és együttműködik más középfokú intézménnyel;
5.8. ábra
A felsőfokú szakképzésben részt vevők száma a diákok jogállása szerint, 2001/02–2009/10 (fő)
Forrás: Oktatásistatisztikai évkönyvek
0 2001
/02 2002 /03 2003
/04 2004 /05 2005
/06 2006 /07 2007
/08 2008 /09 2009
/10 20 000
10 000
Tanulók Hallgatók 30 000
40 000
– Középfokú intézmény, amely alvállalkozóként kapcsolódik be a képzésbe;
– Középfokú intézmény, amely egy vagy több felsőfokú intézménnyel együttmű-ködve saját szervezésben képez.
Ez a kettőség az egész képzésen végigvonul, az intézményrendszer, a jogi szabályo-zás, a hallgató/tanuló jogviszonyán, a statisztika szintjén is megjelenik. A 2009/10-es tanévben felsőfokú szakképzésre 29 felsőoktatási intézmény 93 karára össz2009/10-esen 18 511 hallgató járt, míg 130 középfokú intézményben 18 619 tanuló tanult. Az adatok azt jelzik, hogy a két intézményrendszer súlya mára hasonló (lásd 5.8. ábra és Füg-gelék 5. 42. táblázat). Még egy fontos intézményrendszeri sajátosságot kell kiemel-nünk, a felsőfokú szakképzésben jelentős a nem állami oktatás szerepe (lásd bőveb-ben 5.3.7.2. alfejezet).
Érdemes megvizsgálni a felsőfokú szakképzésben részt vevő hallgatók szakké-pesítésenkénti megoszlását is. 2009-ben a tíz legnépszerűbb szak – a hallgatói és ta-nulói létszámok alapján – sorrendben a következők:
Hallgatók Tanulók
1. Idegenforgalmi szakmenedzser Idegenforgalmi szakmenedzser
2. Ifjúságsegítő Jogi asszisztens
3. Pénzügyi szakügyintéző Pénzügyi szakügyintéző
4. Banki szakügyintéző Banki szakügyintéző
5. Intézményi kommunikátor Intézményi kommunikátor
6. Vendéglátó szakmenedzser Kereskedelmi szakmenedzser
7. Kereskedelmi szakmenedzser Vendéglátó szakmenedzser
8. Csecsemő- és gyermeknevelő-gondozó Műszaki informatikus-mérnökasszisztens 9. Reklámszervező szakmenedzser Számviteli ügyintéző
10. Logisztikai műszaki-menedzserasszisztens Gazdálkodási menedzserasszisztens Forrás: Fehérvári–Kocsis, 2009
Hasonló képet kapunk akkor, ha hosszabb távlatban vizsgáljuk meg a felsőfokú szakképzés különböző szakjain tanuló diákok összlétszámát. 1998 és 2006 között (Sediviné, 2008) a tíz legnépszerűbb felsőfokú szakképzési szakon összesen 114 829 diák (tanuló és hallgató együtt) tanult (lásd Függelék 5.43. táblázat), míg a továb-bi 40 indított szakon összesen kb. 16 ezren. Vagyis az oktatott szakmákban óriási létszámbeli egyenlőtlenségek vannak: a 63 régi (2006 előtti) OKJ szerinti felsőfokú szakképzésben oktatható szak közül 13 szakmában egyáltalán nem indult képzés, és van több olyan, amelyben mindössze néhány tíz hallgató tanult az évek során (Farkas É., 2009). Az új OKJ-ben a felsőfokú szakképzés keretében 2640 szakon – az egyes szakok elágazásaival együtt – 74 szakképesítés szerezhető.
40 A 2006. évi OKJ-ban az alábbi 55-ös szintű szakképesítések szerepelnek: diagnosztikai technológus, szülésznő, csecsemő- és gyermeknevelő-gondozó, ifjúságsegítő, gyakorlati oktató, képzési szakasszisztens, kommunikátor, moderátor, mozgóképgyártó szakasszisztens, általános rendszergazda, informatikai statisztikus és gazdasági tervező, telekommunikációs asszisztens, web-programozó, far-makológus szakasszisztens, vegyipari technológus, államháztartási szakügyintéző, üzleti szakügyinté-ző, jogi asszisztens, ügyviteli szakügyintészakügyinté-ző, kereskedelmi menedzser, kereskedelmi menedzserasszisz-tens, vendéglátó és idegenforgalmi szakmenedzser, mérnökassziszmenedzserasszisz-tens, agrármenedzser-assziszmenedzserasszisz-tens, agrártechnológus, közösségi-civil szervező.
5.4.4.3. Továbbtanulás a felsőoktatásban
A felsőfokú továbbtanulásban egészen a legutóbbi évekig tartós és dinamikus növe-kedés volt megfigyelhető. A felsőoktatás népszerűségéhez hozzájárult, hogy a felső-fokú képzés megtérülési rátája magas. A magasabban képzettek számára biztosabb elhelyezkedést, s magasabb jövedelmet ígér a munkaerőpiac, mint minden más vég-zettséggel rendelkezők esetében. Igaz ez még abban az esetben is, ha a végzettek nem diplomás munkakörben helyezkednek el (Education at a Glance, 2010). Nemzetközi összehasonlításban Magyarországon kedvezőnek mondható mind a továbbtanulás-ra való jogosítványt szerzők aránya (ez az OECD átlagában 63%, Magyarországon 64%), mind a felsőoktatás A típusú programjaiba belépők aránya (az OECD átlagá-ban 55%, Magyarországon 57%) (Szemerszki–Imre, 2011).
A felsőoktatási jelentkezési tendenciákat két különböző hatásrendszer formál-ta az elmúlt évtizedben: a felsőokformál-tatási expanzió és a képzési szerkezet áformál-talakulása.
A felsőoktatás expanziója még a kilencvenes évek folyamán megindult. Az intézmé-nyek száma 1990 és 1997 között 13-mal emelkedett, majd stagnált. Az intézmény-hálózat 2000-ben lezajlott átszervezése csökkentette az önálló intézmények számát, később viszont ismét lassú növekedés indult (lásd Függelék 5.44. táblázat ). A kíná-lattal párhuzamosan a férőhelyek, s ennek megfelelően a tanulók száma is folyama-tosan nőtt, mintegy négyszeresére. Ezen belül a nappali tagozatos tanulóké három-szorosra, az esti-levelező és a távoktatásban részt vevők száma a korábbinak mintegy hétszeresére növekedett (lásd Függelék 5.45. táblázat). Ez javította az adott évben érettségizettek továbbtanulási esélyeit. 1990-ben még kevesebb, mint fele annyi fé-rőhelyet kínált a felsőoktatás, mint amennyien abban az évben érettségiztek (68 ezer tanulóra 32 ezer férőhely jutott), 1998-ban már csaknem megegyezett az érettségizők és a férőhelyek száma (92 ezer tanuló és 90 ezer férőhely), s ezen a bolognai képzési szerkezetre való áttérés sem változtatott jelentősen
2000 és 2008 között a felsőoktatásba évente mintegy 40-50 ezer, az adott évben érettségiző tanuló jelentkezett, ami a középiskolák végzős évfolyamán tanulók felét-kétharmadát kitevő arány. A felsőoktatási jelentkezések száma 2004-ben volt a csúcson, amikor több mint 50 ezer tanuló jelentkezett, a 12. évfolyamon tanulók közel 70%-a. A felvettek aránya általában a vizsgált időszakban a végzős tanulók 40% körüli, a jelentkezőknek 60-70%-át tette ki (Imre–Híves, 2010b). A felsőoktatási jelentkezések felől nézve a közoktatásból kilépők körének csökkenése csak az egyik összetevője volt a jelentkezési létszámok fogyásának. Ennél jelentősebb tényezők, hogy az érettségizőknél idősebbek kevesebben jelentkeztek, illetve a képzési szerkezet átalakult. A felsőoktatás áttérése a bolognai képzési szerkezetre csökkentette a már diplomával rendelkező, vagy éppen egy intézményben hallgatói jogviszonyban lévő jelentkezők arányát, mivel az intézmények egyre kisebb számban hirdettek meg kiegészítő alapképzést vagy diplomás képzést. A csökkenési tendencia 2009-re megfordult, ismét nőni kezdett a jelentkezők száma, azonban ez is a bolognai képzési rendszer átalakulásával összefüggő, mesterséges jelentkezői létszámnövekedésből ered, hiszen jellemzően a mesterképzésre és felsőfokú szakképzésre irányuló jelentkezések jelentek meg, illetve nőttek meg (Fábri, 2010).
A bolognai rendszerű képzésre való áttérés a 2006/07-es tanévtől kezdődően következett be, a kormány 2005 végén hozott rendelete41 következtében. E jogsza-bály vezette be az ciklusokra bontott, osztott képzést, amely − igazodva az úgynevezett bolognai folyamathoz − a felsőfokú képzést két egymásra épülő ciklusra bontja. A jogszabályt részben a nemzetközi tendenciákhoz való igazodás indokolta, részben pedig a felsőoktatás mind tömegesebbé válása. A kétciklusú képzés első ciklusát (az alapképzést) befejezők oklevelet kapnak végzettségükről (Bachelor vagy BSc/BA-végzettség), egy részük pedig tovább folytathatja tanulmányait a mesterképzésben (Master vagy MSc/MA-fokozat). Az új rendszer egyes szakokon komoly problémák-kal járt volna, ezért ezek (állatorvos, jogász, építész, orvos, fogorvos, gyógyszerész, tanító, valamint jó néhány művészeti szak) megtarthatták korábbi rendszerüket. Az új rendszer a 2006/07-es tanévben indult, de nem előzmény nélkül: a 2005-ben fel-vett hallgatók 12%-a (11 927 fő) már e rendszer szerint kezdte tanulmányait.42
A legnépszerűbb szakok tekintetében a tendenciák az utóbbi 4 évben nem vál-toztak lényegesen. A nappali tagozatra jelentkezők leginkább a gazdaságtudományi, műszaki, bölcsészettudományi és társadalomtudományi szakokat preferálják (lásd Függelék 5.46. táblázat).
A felsőfokú iskolázás további kiterjedését valószínűsíti, hogy az Európai Unió egyik stratégiai célkitűzése a felsőfokú végzettek arányának további növelését céloz-za a következő, 2010 és 2020 közötti időscéloz-zakra (lásd az 5.1.1. alfejezet keretes írását).