A középfokú oktatás

Középfokú oktatáson az ISCED 3-as szintű, nemzetközi elemzésekben használt ter-minológiával a felső középfokú oktatást értjük, hazai viszonylatban a közoktatási rendszer 9–12. évfolyamán szerveződő oktatást.

A középfokú oktatás szerkezeti átalakulása következtében a demográfiai folya-matok hatása ezen az iskolafokon nem úgy jelentkezett, mint az általános iskolában, vagyis a demográfiai veszteséget valamelyest ellensúlyozta a középfok szerkezeti át-alakulása, így hosszú időn keresztül nem csökkent a diákok létszáma.

5.4.3.1. Intézményi jellemzők

A középfokú intézményhálózat radikális átalakulása mindenekelőtt az intézmények számának, kisebb részben a feladatellátási helyek és a foglalkoztatottak számának csökkenésében ragadható meg, de érinti a fenntartói szerkezetet is.

Nemcsak a beiskolázási adatokban érhető tetten az általános képzés irányá-ba való elmozdulás, hanem az intézmények és feladatellátási helyek számáirányá-ban is.

A gimnáziumi képzést folytató intézmények és feladatellátási helyek száma töretle-nül növekedett az elmúlt évtizedben: az intézmények száma 8, míg a feladatellátási helyeké 24 százalékkal. Ezzel szemben a szakképző intézmények száma csökkent, legnagyobb mértékben a szakközépiskoláké. Ugyanakkor a feladatellátási helyek számában nem történt ilyen nagymértékű átalakulás, egyértelmű tendencia sem rajzolódik ki, mivel a 2008/09-es tanév átmeneti nagyobb mértékű visszaesése után

(ami valószínű a TISZK-esedésnek köszönhető), a következő tanévben ismét meg-szaporodtak a szakképzést ellátó feladatellátási helyek. A speciális szakiskolákban azonban a szakképzés többi intézményéhez képest más folyamatok érzékelhetők.

A feladatellátási helyek száma – ahogyan a tanulólétszám is – folyamatos növekedést mutat (lásd 5.6. ábra és Függelék 5.9., 5.37. táblázat).

5.6. ábra

A középfokú intézményhálózat változása, 2001/02, 2005/06 és 2009/10 (db)

Forrás: Oktatási-statisztikai évkönyvek adatai alapján Imre Anna számításai

A vizsgált évtizedben középfokú intézményhálózat fenntartói szerkezete is átalakult, a nem állami intézményi fenntartók jelenléte tovább szélesedett. Az önkormányzati, állami fenntartású gimnáziumok aránya 74%-ról 65%-ra csökkent, miközben az egy-házak, felekezetek a 2009/10-es tanévben 17%-nyi, az alapítványok 12%-nyi intéz-ményt tartottak fent. A szakképzésben az állami fenntartású intézmények körében továbbra is a megyei fenntartás a domináns: a szakközépiskolák 35%-a, a szakiskolák 34%-a működik így, az összes iskola 23, illetve 22%-át teszik ki az első és a második esetben (lásd Függelék 5.9. táblázat).

A tanulólétszám növekedésével egyidejűleg az osztályok száma hasonló mértékben változott (lásd Függelék 5.38. táblázat). A tanulólétszám növekedéséhez képest a pedagógusok száma jóval nagyobb mértékben emelkedett a 90-es évek eleje óta. Az elmúlt húsz évben a középfokon, nappali tagozaton oktató pedagógusok száma átlagosan 41,2%-kal nőtt, a bővülés leginkább a gimnáziumok körében volt látványos (79,2%), de jelentős a szakközépiskolákban is (56,2%). A szakiskolákban a tanulólétszám csökkenésével párhuzamosan, de annál szerényebb mértékben a tanárlétszám is csökkent, a vizsgált időszak alatt 22%-kal. Az utóbbi években, a 2002/03-es tanévtől szintén megfigyelhető egy szerényebb, de a tanulólétszám növekedését meghaladó mértékű, 4,7%-os növekedés (lásd Függelék 5.39. táblázat).

0 Intézmény

Gimnázium Szakközépiskola Szakiskola

Feladat-ellátási hely Intézmény

Feladat-ellátási hely Intézmény

2001/02 2005/06 2009/10

Feladat-ellátási hely 200

400 600 800 1000

5.4.3.2. Kollégiumok

A klasszikus kollégiumok iskolacentrumok voltak, egy-egy országrész oktatási, tudo-mányos, kulturális műhelyei. Manapság – a középfokú oktatás általánossá válásával és a megfelelő intézményhálózat kiépülésével – a kollégiumi tevékenység különvált az oktatástól. A kollégium feladata ma, hogy azoknak a – többnyire kistelepülésen élő – diákoknak biztosítsa az iskolába járás lehetőségét, s ezen keresztül a tudáshoz jutás esélyét, akiknek lakóhelyükön erre nincs lehetőségük, vagy a tanuláshoz szük-séges feltételek otthon nem biztosítottak, valamint az, hogy a kis létszámú képzést megvalósító iskolákat (speciális szakképzés, művészetek stb.) az ország bármely te-rületén élő diák számára elérhetővé tegye. Ezt az is alátámasztja, hogy felmérések eredményei szerint a kollégiumokban elhelyezett tanulók szociális helyzete rosszabb a korosztály átlagánál, összességében közel kétszeres a hátrányos helyzetű családok-ból érkezők aránya (a legújabb felmérések szerint 40% fölötti a hátrányos helyzetű tanulók aránya a kollégisták között) (Horváth, 2011).

A kollégiumi hálózat az utóbbi tíz évben viszonylagos stabilitást mutatott.

Megállt az intézmények számának csökkenése, alig változott a diákok száma, szinte állandó a tanuló/pedagógus arány. Nem változtak érdemben az elhelyezési körülmé-nyek főbb mutatói sem. Bár lassú, de kimutatható a változás a kollégiumok fenntartó szerinti összetételében. A kollégiumok száma a 2009/10-es tanévben 456 volt, ebből 83,2% állami fenntartásban működött, a hálózat több mint 70 ezer tanulót fogadott, és 3 218 pedagógust foglalkoztatott. A kollégiumok száma a 1999. évi adathoz képest (462) kismértékű csökkenést mutat. Ez mindenekelőtt az önkormányzati intézmé-nyek körében figyelhető meg, ugyanezen időszak alatt a nem állami szektorban nőtt a kollégiumok száma. A tanulólétszámban valamivel nagyobb a csökkenés általános mértéke (2,3%), a pedagógusok létszáma pedig 4,3%-kal csökkent (OM, Statisztikai tájékoztató…, 2004/2005). Az önkormányzati intézményi körben a csökkenést ál-talában szervezeti összevonások, a nem állami szektorban a növekedést többnyire új kollégiumok alapítása eredményezte. Bár csökkenést mutat, továbbra is megha-tározó a települési önkormányzati fenntartás, aránya 2009-ben 57% (lásd Függelék 5.40. táblázat).

Az intézmények túlnyomó többsége (71,6%) nem önálló. A tanulói összetétel-ben továbbra is meghatározó a középfokon, azon belül is elsősorban a szakképzésösszetétel-ben tanulók aránya (szakközépiskolások aránya 49%, szakiskolásoké 20%). A gimnazis-ták a kollégiumban lakók egynegyedét teszik ki (24,2%), az egyéb kategóriába tar-tozók aránya 3% (ők az érettségi utáni szakképzésben, illetve a felsőfokú képzésben tanulnak). Az általános iskolai diákok aránya mindössze 3,7% (Horváth, 2011).

Az intézményrendszer fejlődését több mozzanat segítette az elmúlt években.

A nevelés rangjának visszaállítását és jelentőségének növelését szolgálta a közoktatá-si törvény módosított kollégiumfogalma és a megfogalmazott feladatkörök. A Nem-zeti Kollégiumi Közalapítvány (NKKA) pályázatok kiírásával irányt adott a fejlesz-tési tevékenységeknek, és forrásokat is biztosított a működés alapvető infrastruktu-rális hiányosságainak megszüntetésére.

Központilag több jelentős, a kollégiumokat (is) érintő, a hátrányos helyzetű tanulókat segítő program indult, amelyekhez megfelelő normatív finanszírozási

hát-tér is társult. Az egyik a 2000-ben induló Arany János Tehetséggondozó Program, amely 23 intézménypárost és 2 920 tanulót érint, és egyre jelentősebb szerepet tölt be a tehetségmentésben, a társadalmi mobilitás növelésében. A másik a 2004-ben indult Arany János Kollégiumi Program, amely 10 intézményt és 684 tanulót érint, a harmadik a 2006-tól működő Arany János Szakiskolai program, amely 7 kollégium-ban 554 tanulót helyez el.

Az intézményrendszer fejlődését továbbra is gátolja a finanszírozás (nominál értékben közel 10%-os) csökkentése és a fenntartói érdektelenség. A fenntartó nem szívesen finanszíroz szakmai fejlesztési programot a (nem saját gyermekeit ellátó) kollégiumban, nem támaszt igényt az általa fenntartott intézmény szakmai színvo-nalával kapcsolatban, s nem ritka, hogy a törvényben előírt minimális feltételek sem biztosítottak. Az autonómia hiánya következtében sérülnek a kollégiumi funkciók (szülői érdekvédelmi szerep), nem építhető céltudatosan a nevelőtestület (az ún.

maradékelv érvényesül, tervezhetetlenség, néhány esetben személyi leépülés a kö-vetkezménye), behozhatatlanná növekszik a tárgyi-technikai elmaradás (hátsó ud-var helyzet). Nehezíti a kollégium funkciójának ellátását, hogy az épületek 53%-a nem diákszállónak épült, 89%-a felújításra szorul, ezen belül közel 21% csak teljes rekonstrukcióval tehető alkalmassá a feladatra: ugyanis az egy tanulóra jutó lakóte-rület szabvány szerinti 4,5 m² nagyságrendjét országos átlagban csak a kollégiumok bő harmada éri el (Horváth, 2011).

5.4.3.3. A beiskolázási és továbbhaladási jellemzők

Bár a felső középfokú oktatáshoz csak a 9–12. évfolyamon folyó oktatást soroljuk, a kilencvenes évek elejétől lehetővé vált a gimnáziumi programokba alsóbb évfolya-mokon, 10-12 éves korban való belépés is. Az alsóbb évfolyamokon belépők aránya a középfokú oktatásba lépő összes tanuló között összességében kismértékű csökke-nést mutat. 2000-ben a 14 éves kor előtt középfokú intézménybe felvételizők aránya 14% volt, 2007-ben ez az adat már csak 8,4%-ot tett ki (Fehérvári, 2010b). A 6 és 8 évfolyamos osztályokban tanulók létszám-aránya a gimnáziumi tanulók körében kismértékű csökkenést mutat, a (2001/2002-es tanévben 15,3%-ot, a 2009/2010-es tanévben 13,1%-ot tett ki). Amíg azonban a 6 és 8 osztályos gimnáziumok beiskolá-zása stagnálást, csökkentést mutat, addig a 4+1 évfolyamos nyelvi előkészítő képzé-sek felfutása volt megfigyelhető az elmúlt években (lásd 5.3.2. alfejezet).

A középfokon tanulók összetételében is megfigyelhetők kisebb-nagyobb vál-tozások. A lányok aránya lényegesen nem változott a gimnáziumi programban, kis-mértékű csökkenés figyelhető meg a szakközépiskolák és a szakiskolák esetében.

Határozottabb változás mutatkozik meg a bejárók arányában: a 2001/2002-es és a 2008/2009-es tanév között mindegyik programban megnőtt a bejárók aránya. A nö-vekedés a legkisebb a szakiskolai tanulók körében, a gimnáziumi tanulók esetében jelentősebb a különbség, a legmarkánsabb a szakközépiskolai tanulók között (6%).

A legjelentősebb változás azonban mégsem ez, hanem a hátrányos helyzetűek ará-nyában megfigyelhető elmozdulás. A hátrányos helyzetű tanulók aránynövekedése a 2001/2002-es és 2008/2009-es tanév között mindegyik programtípusban igen je-lentős: a gimnáziumi tanulók körében 4%-ról 7%-ra nőtt, a szakközépiskolás tanulók

esetében 6%-ról 12%-ra, a szakiskolás tanulók között 15%-ról 26%-ra emelkedett.

A beiskolázható korcsoportok létszámcsökkenésével az is együtt járt, hogy a koráb-ban szelektálni igyekvő intézmények és szektorok egyre kevésbé tudtak a jelentke-zőkből válogatni, és egyre nagyobb mértékben kerültek be kedvezőtlenebb háttérrel rendelkező tanulók a középfokú oktatásba (Imre–Híves, 2010a).

A vizsgált időszakban az évismétlési adatokon kismértékű, de az egyes középfo-kú programokban tendenciaszerű változások figyelhetőek meg. A gimnáziumi prog-ramban az évismétlők aránya eleve igen alacsony, 1%-ot alig meghaladó mértékű, ami 2001 és 2008 között tovább csökkent, az utolsó évben csak 1%-ot tesz ki. A szak-középiskolai programban tanulók körében 2001 és 2004 között növekedett az évis-métlők aránya, 2004 és 2008 között azonban lecsökkent a 2001-es érték közelébe.

A szakiskolások körében a tendencia növekvő, 5,2%-ról 6,7%-ra nőtt átlagosan. Évfo-lyamok szerint vizsgálva kitűnik a 9. évfolyam szerepe és az itt megfigyelhető romló tendencia a szakiskolák esetében, ahol a 2001/2002-es tanévben még csak a tanulók bő egytizede (12%), a 2008/2009-es tanévben már 16%-a ismételt évet (Imre–Híves, 2010a).

A középfokú képzésben változatlanul az érettségit adó képzések a legnépsze-rűbbek, ugyanakkor 2008 óta az újonnan belépő tanulók száma azt mutatja, hogy az alacsonyabb presztízsű – szakiskolai és speciális szakiskolai képzésekben növekedett a tanulólétszám, míg az érettségit adó képzésekben (főként a szakközépiskolákban) csökkent (lásd Függelék 5.10. táblázat). Az új évezred elején úgy tűnik, az érettsé-gihez vezető középiskolai oktatásba bevonható tanulói rétegek már a középiskolák-ban tanulnak, az expanzió extenzív tartalékai kimerültek, a középiskolai részvétel további növelése már nem képzelhető el. Összességében már jó ideje a középfokú oktatás általánossá válásáról beszélhetünk, közelebbről vizsgálva azonban láthatóvá válik, hogy a középfokra bejutott tanulónépességen belül is létezik egy masszív réteg (a korosztálynak mintegy 10–15%-a), amely komoly tanulási problémákkal küzd, és az általános iskolai tanulmányok végeztével is híján van a továbbtanuláshoz szüksé-ges alapvető olvasási és számolási készségeknek (Mártonfi, 2004). Ők a középfokú oktatásban csak komoly munka árán tarthatóak benn. Különösen nagy problémát jelent, hogy ez a réteg a szakiskolákba bekerülve nem találkozik a felkészültségéhez rugalmasan igazodni képes pedagógiai módszerekkel és oktatókkal. Ez a réteg in-kább egy más típusú felzárkóztató képzést igényelne, semmint a meghosszabbított idejű hagyományos képzést.

5.4.3.4. A közoktatásból kilépők

A középfokú oktatást végzettek arányának növelése egyike volt az Európai Unió 2010-ig megvalósítandó lisszaboni célkitűzéseinek: e szerint 2010-ig a 22 éveseknek legalább 85%-a ezzel a szintű végzettséggel kell, hogy rendelkezzen. 2000-ben az eu-rópai átlag 77% volt (Progress…, 2006; Detailed..., 2006). Magyarország – a kelet-kö-zép-európai országokkal együtt – azon országok közé tartozik, ahol a felső középfo-kot végzettek aránya már 2000-ben is igen magas volt, majd 2007-re tovább, 84%-ra emelkedett. Ugyanekkor az OECD-országok átlaga 80, míg az EU 19 országoké 83%

volt (Education at a Glance, 2010).

Az érettségit megszerzők aránya Magyarországon igen magas, 64% a korosztá-lyon belül. 2004-ben 93 ezren tettek érettségit, 36,8%-kal többen, mint 1990-ben, s 4,4%-kal többen, mint három évvel korábban (lásd Függelék 5.41. táblázat).

Az érettségit szerzők száma 1995 óta közel hasonlóan alakul, 80 és 93 ezer kö-rüli főt tesz ki. A kilépők középfokú program szerinti összetételét tekintve a szakkö-zépiskolában érettségizők 1980 és 1999 között tartósan a nappali vagy részidejű kép-zésben érettségizők 59-60%-át tették ki. 2000 után a gimnáziumban érettségizettek aránya lassú növekedésnek indult, s 40 ezer fő fölé került, a szakközépiskolai érett-ségizőké pedig 2003-tól 50 ezer fő alá csökkent, így a 2004. évtől a gimnáziumban érettségizők száma már meghaladta a szakközépiskolai érettségit szerzőkét (lásd 5.7.

ábra és Függelék 5.41. táblázat), s ők adják az érettségizők több mint felét, 2008-ban 52%-át (Imre–Híves, 2010b). Az érettségivel rendelkezők jelentős része a továbbtanu-lás mellett dönt, bár ebben továbbra is jelentős a különbség a két érettségit adó képzés között. Az Educatio Kft. 2010-es kérdőíves felmérése azt mutatta, hogy az érettsé-gizettek átlagosan 66%-a jelentkezett a felsőoktatásba, ezen belül a gimnáziumban érettségizettek 88%-a, a szakközépiskolások 48%-a jelezte ezt.

Az érettségizők döntő többsége nappali tagozaton tanult, arányuk 1995 óta 80% feletti, 2004 és 2008 között pedig már 87-84% között alakult. (Az érettségi-zők számában 2007 és 2008 között megfigyelhető csökkenés a nyelvi előkészítő évfolyamok indulásával függ össze, az ide beiskolázott tanulók esetében az érettségi ugyanis egy évvel későbbre tolódik.) Az érettségit eredményesen letevők aránya tar-tósan igen kedvezően alakul, 2008-ban 95% felett volt a sikeresen vizsgázók aránya, a nappali tagozaton még magasabb, 96,6%. 2005 óta emelt szintű érettségi letételére is lehetőség van: ezzel a lehetőséggel a tanulóknak csak kisebb hányada él, hiszen a felsőoktatási intézmények többsége nem igényli az emelt szintű vizsgát. (Az érettsé-giről bővebben lásd a tanítás-tanulás tartalmáról szóló 6. és a közoktatás minőségéről és eredményességéről szóló 9. fejezeteket).

5.7. ábra

A 18 évesek és az érettségizettek számának alakulása nappali és felnőttoktatás összesen, 1980 és 2009 között (fő)

Forrás: KSH, Oktatási évkönyv 1999/00–2009/10 1980 …

180 000

18 évesek száma Gimnázium +

szakközépiskola együtt Gimnáziumban Szakközépiskolában

100 000

0 1990 … 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009

A kilépéshez kapcsolódó intézményi tanulásszervezési folyamatokat, a közok-tatási tanulmányokat lezáró vizsga eredményességét és felvételi tendenciákat nagy-mértékben meghatározza a kétszintű érettségi vizsga bevezetése. A középiskolák számára komoly kihívást jelentett az emelt szintű vizsgára történő felkészítés meg-szervezése a 11–12. évfolyamon (lásd Jelentés…, 2006, 8.3.2. alfejezet). A kétszintű érettségi vizsga a felsőfokú felvételi mechanizmusára, a tanulási és jelentkezési stra-tégiákra (a szintemelő, illetve előrehozott érettségi vizsga lehetősége) és a bejutási esélyek alakulására is jelentős hatással volt. Miután viszonylag kevesen tettek emelt szinten érettségit, a nyelvvizsgáért és az emelt szintért szerezhető pluszpontoknak a vártnál nagyobb szerep jutott a bekerülésben. A 2005/06-os tanévben növekedett az emelt szint iránti érdeklődés: az előző évi 23 ezer helyett már 36 ezren válasz-tották ezt a megmérettetést. A hosszabb távú tendenciákat figyelembe vevő elemzés azonban azt mutatja, hogy a legalább egy emelt szintű vizsgát letevők aránya csök-kent 2005 és 2009 között (a nappali tagozaton a gimnáziumokban 54%-ról 38%-ra, a szakközépiskolákban 12%-ról 9%-ra). A 2007 és 2009 közötti, a középszintet pre-feráló döntésekben feltehetően már pragmatikus szempontok játszottak szerepet.

A vizsga kétszintűségének távlati hatásai, például a felsőoktatási továbbtanulásra és a felvételi rendszer szerkezetére, még feltáratlanok (Horváth Zs., 2010).