Sok van a rovásomon, de nem olyan vétkek, amelyeket a túlzott bizalmatlanság okozott volna. Alkati jellemzőm, ezért nem vagyok rá büszke, hogy jóhiszeműen tekintek a partnereimre. Mértéke a tükörben, Nagyfiamban meglep.
De ez a mi luxusunk. Alapból bízunk az emberekben. Előfordul, hogy visszaélnek vele, de ennyit megér. Hogy is le-hetne állandó gyanakvásra, kétkedésre emberi kapcsolatokat építeni?
Nem volt köteles elfogadni soroksári kolléganőm, Jutka sem az osztályában tanított gyereke, Zsuzsi pszichológiai vizsgálatára vonatkozó javaslatomat, azt azonban elképzelni sem tudtam, hogy semmibe veszi. Bíztam benne. Elvégre tudta, hogy tanítványunknak segítségre van szüksége.
A pedagógusnak vannak tanulói, diákjai, tanítványai. Az osztályfőnök, a csoportnevelő gyerekeimnek mondja az övéit, akikkel több a munkaköri kötelessége, s kialakul irántuk személyes erkölcsi felelőssége, elkötelezettsége is. Nem ritka, hogy kapcsolatuk túlterjed az iskolaidőn és az iskoláztatás idején. Például a Vas utcában Líviuszt csak az olyan tanulók érdekelték, akiken segíthetett. Ismertem olyan osztályfőnököket, akik az egyébként alig létező személyes kom-petenciájukat élték ki az osztályukkal: az ott tanítók csak rajtuk keresztül léphették át a szaktanítás kereteit. Kollégáik szakköreibe, kirándulásaira a gyerekeik akkor se járhattak, ha maguk az osztályfőnökök nem rendeztek ilyet. A tanulók pontosan érezték a kimondatlan tanári elvárásokat, ahogyan a családban a szüleikét is. Az osztályomban – ha tapaszta-latból nem vettem volna észre – szociometriai vizsgálat igazolta, hogy ezek a rejtett társas mechanizmusok működnek.
Osztályfőnökként magam is úgy véltem, hogy az én népem az én felelősségem. Tudtam, hogy alsós tanítónőjük hosszú ideig magáénak tekintette a gyerekeit, legszívesebben a felső tagozatban is tovább vitte volna őket, hiszen évek-kel korábban megtehette. De csak négy fiút tartott meg férje evezős edzésein – s bizony nem örültem neki. Emberi gyengeség volt, következmények nélkül. De hetedikben az egész osztálynak kötelezővé tettem a tánciskolát, annak ellenére, hogy az a némettanáruk „üzlete” volt, hiszen évről évre a barátnője tartotta. Csekély eszközeimmel nyitottam a gyerekeim lehetőségeit, inkább segítettem, mint korlátoztam őket. Úgy gondolom: a nevelés ezt jelenti. Segíteni a növekedésben.
Az erőszaktévő című blogbejegyzésem visszhangtalanságából kellett rádöbbennem arra, hogy mennyire naivan ér-telmeztem az osztályfőnöki-tanári szerepet! Hiszen csak a vak nem látta, de ő is hallhatta, hogy a beszédzavarokkal küzdő, ám nagyszerűen tanuló, példásan viselkedő kislány segítségre szorul! De amikor az erre szakosodott kiváló szakemberrel elintéztem, hogy fogadja őt, akkor – tiszteletben tartva az osztályfőnöki kompetenciát – nem Zsuzsi édesanyját értesítettem erről, hanem Jutkát, az osztályfőnökét. Hiszen az iskolában Zsuzsi az övé!
Jó lett volna tudni, hogy akkor abban az osztályban nem dolgoztam hiába. – fejeztem be az erről szóló történetet. A visszhangtalanság azóta rádöbbentett, hogy dr. Virág Teréz, aki segíthetett volna neki, Zsuzsival nem találkozott. Ha édesanyja utasította el a lehetőséget, osztályfőnöke szólhatott volna róla nekem. De nem tette.
Hét-nyolc évvel azután, hogy tolakodónak vélt rákérdezésemet mellőzve, vakon bíztam az osztályfőnöki-anyai-pszichiáteri segítségnyújtás megtörténtében, kisfiammal jártunk a rendelőben. Az ő sorsának felismerése – Péter au-tista! – akkor minden más információt elmosott. De megkérdeztem, és Teri néni nem emlékezett Zsuzsira. Mostanáig én sem. Snitt.
Ma is bánt, hogy a tanári-osztályfőnöki szerepeket tiszteletben tartva ugyanolyan bizalommal tekintettem egykori kolléganőmre, mint volt Vas utcai technikumi tanáromra, a pszichiáterre. A bizalom nyilván nem volt kölcsönös. Zsu-zsi nem kapott segítséget, nem ért oda a rendelésre.
Csak
Sok mindent eszembe juttat a nők napja, a nőket kivéve, mert őket – az obszcén áthallásokat kéretik mellőzni!
– egyetlen napra sem tudom kiverni a fejemből. Aki feministaként szemléli ezt az alkalmat, nos, ő felidézi bennem a tiszta szívű anarchistákat, akik az 1800-as évek végén a szüfrazsettekkel együtt azért utasítottak el minden nővel kapcsolatos előzékenységet, mert azt az egyenlőtlenség kifejezésének tartották. Így voltak ezzel a legelső, tehát kedvenc osztályom lánykái is, követelvén a fiúkkal azonos, tehát nem megkülönböztető bánásmódot.
Kezdetben – hogy egy nem mindennapi igével fogjak a történethez – egy kalap alá vettem az egész, osztályfőnöksé-gemre ítélt társaságot, így amikor a magam módján és velük együtt kívántam megünnepelni a Nagy Októberi Szocia-lista Forradalom 57. évfordulóját, roppant meglepődtem, hogy a 25 gyerekből csak hatan jöttek a találkozóra. A lányok közül egy sem. Mit volt mit tenni, indultunk nélkülük: HÉV-vel be a városba, aztán túl a Dunán, a János-hegyen is túl, oda, ahol a nagykovácsi sertéstelep szennyének illata dúl: kimentünk a Remete-szurdokba, az Ördögárok völgyébe.
A Hétlyukat csak körbe csodáltuk, de a Remete-barlangban egészen ősemberré varázsolódtunk, gally és száraz levél is
került, sikerrel csiholtunk tüzet, de pár év múlva mégis csak tessék-lássék őriztük a lángot (az úttörőcsapat iskolaszagú akcióját). Jól telt a nap a romantikus völgyben, sajnos hiányoznak az akkori fotók. Pedig voltak.
Egy szavamba került vol-na, hogy akár minden vasárnap osztálykiránduljunk – természete-sen a templomjáró ikrek nélkül – de szombaton is tanítás lévén órára ké-szülni csak vasárnap tudtam igazán.
Akadtak kevésbé iskolás, magánéleti okaim is arra, hogy csak tavasszal vetettem be a cselt: a fiúkkal együtt nőnapi ünnepségre hívtuk meg a
lét-rán ötödikeseimet hátul kísértem, elöl és középen a húgom és férje – mindketten gyakorlott barlangászok – tartották őket szemmel. A mászás nem volt veszélytelen: mára a barlang be is lett deszkázva, nem látogatható.
Én is elveszítettem két gyereket. A barlangtól a Zsíros-hegyi turistaházhoz vezető úton lemaradt két kislányt isme-retlen kiránduló házaspár kísérte utánunk. Annyira szégyelltem, pedig a libasorban egyszerre elöl és hátul nem lehet-tem. Ha a közelmúltban nem juttatja eszembe egyikük, el is felejtettem volna. Részrehajló az emlékezet: női dolgokban kivált… S mint mondtam: nőnapra ment ki az egész.
A sikeres akciót meg kellett ismé-telnünk. A következő évben a fiúk újra elkészítették a nőnapi meghí-vókat. Hatodikos irodalmi olvasmá-nyunk alapján kézenfekvőnek lát-szott Dobó Katicáink számára „egri”
nőnapot tartani. HÉV, villamos, metró – irány az egri vár! Többeknek feltűnt, hogy a keleti térfélről a Duna alatt átkelve biztosan nem Eger felé megyünk, de szóvá csak Várnai Zsu-zsi tette. Rittyentettem valamiféle magyarázatot, ezután rám hagyta, akár a többiek: az ilyentől sok min-den kitelik! Az Egri csillagok című film díszletvára előtt, Pilisborosjenő közelében készült egy havas felvétel rólunk. Visszaútban, a Batthyány tér közelében egy cukrászdában fogyasz-tottuk el az ünnepi tortaszeletet.
21. Út közben a Pokol felé. Nőnap az Ördöglyukban.
22. Dobó Katicákkal Egerben.
Hetedikben célszerűbben, helyben ünnepeltünk: becsengetéskor a szaktanterembe nyomuló lányokat immár a Pa-rasztba szóló meghívók várták! Igazi, becsületes kocsma várt bennünket, rögtön a templom mögött, kétpercnyire az iskolától. Ahogy Rejtő mondja: Ötórai gabonapálinka! Esténként az úri közönség verekszik! Kitűnő széklábak! Megbízható elsősegély! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan! Így aztán érthető, hogy amint kettes oszlopban lefelé vonultunk a máso-dik emeletről, miért döbbent meg az a késésben lévő kolléganő, aki utunk célját tudakolta. Mert csak az ötömáso-dik óránk volt, s nem is ötórai gabonapálinka és székláb, hanem süti és Márka várt az asztalokon, s az elmaradhatatlan virág…
Mire visszaértünk a hatodik órára, addig az illető lelkesen jelentette az igazgatónőnek. Vera három évi ismeretség után minden kétely nélkül nyugtázta:
– Vargának lehet! Mert dolgozik! –
Egyenlőség tehát a Zalkában nem létezett. Voltak egyenlőbbek.
A külvárosi iskolában ama pártállami időkben nemcsak nőnapon nem érvényesült az egyenlőség. Én sem egyfor-mán dicsértem és fegyelmeztem, és nem is mindig a szocialista pedagógia szocialista embertípushoz méltó eszközeivel.
Bizony előfordult a testi fenyítés. Megtörtént, hogy maga az igazgató asszony kevert le egy sokáig visszhangzó csár-dás pofont a saját fiának, én pedig tehetetlen mérgemben Csabát, egy kolléganő csemetéjét kínáltam meg hasonlóval.
Egyszer. Bánom azóta is. Azt egy cseppet sem, hogy nem jutott mindenkinek, egyenlően.
Más műfaj a sima. Megörököltem a módszert. Ha a delikvens óra alatti rendetlenkedéssel kivívta magának, előre ballagott, bedőlt, a fenekére csaptam egyet, s a dolog további intézkedést nem igényelt. Egyetlen egyszer ez sem volt elég: Czéh Jóska olyannyira nem fért a bőrébe aznap, hogy miközben magamhoz intettem, s ő megnyugodva indult, meggondoltam a dolgot. Visszaküldtem a helyére. Mit mondjak: Jóska – az egyébként nagyon szimpatikus, egyenes, vagány kölyök – magába roskadva vívódott, hogy még azt sem?! Hogy egy simára sem méltó?! Ez nem igazság!
Így vélekedett a nagyszájú Gál Mari is. A sok helyes, jó eszű gyerek közül talán ő lármázott a legőszintébben az igaza, a véleménye mellett, innen az eposzi jelző. – Ez nem igazság! – hangoztatta magyaros hangképzéssel, nagy száj-nyílással nem egyszer.
– Az nem járja, hogy csak a fiúk kapnak simát! – reklamált elől, jobbra az ablak felőli padban, s rögvest bólogattak hozzá többen a lányaim. A fiúk értetlenkedve hallgattak, akár jómagam, a lányokat inkább a válaszom érdekelte:
– Tényleg, miért nem?! –
Emancipált választ hirtelen nem tudtam adni. Csak amolyan nőnapi nőiest:
– Csak! –