A távozásomat követő tanévben Jutkához és Ágihoz hasonlóan az én Mariannomat is kihajították a Zalka Máté Általános Iskolából. Emlékezetemben a legutóbbi időkig tévesen úgy maradt meg, hogy hármukat együtt, ugyanazon vétek és eljárás keretében.
Az emlékezet hibáját a személyes sérelmem okozhatta. Az ember, ha messziről és csak meghívottként érkezik saját (osztálya) ballagására, rosszul fogadja az abból is kirekesztő pofont. Cseng a füle és sajog a lelke, s jaj, csak arra össz-pontosít, hogy ez ne látsszon kifelé. Így történt, hogy miután az utódom nem engedett az utolsó osztályfőnöki órára bemenni, a tanáriban kissé hézagos figyelemmel hallgattam meg és hallottam félre a három vízi úttörő kirúgásának hírét Emmikétől.
Melyikük állt közelebb hozzám? A sok százból, a sok ezerből is az, aki megszólított, aki közelebb lépett, aki velem jött. Akivel törődhettem.
E-mail: „Nem hazudtál minden így igaz. Már az előző bejegyzésnél szerettem volna belépni a blogoldalra, és ott hozzá-szólni, de valamit nem jól csinálok, mert nem enged regisztrálni. Azzal tisztában vagy, hogy jó tanárunk voltál és minden diák szeretett. Kíváncsi vagyok, hogy tudod-e mitől voltál te a legjobb? Mert mi, az első osztályod diákjai tudjuk. Biztos, hogy még sosem mondtuk a szemedbe. Te attól voltál jó nekünk (persze sok évvel később tudtuk megfogalmazni), hogy min-denki úgy érezte: ő az Oszi kedvence. És erre az egyik osztálytalálkozón jöttünk rá, amikor már elmentél és persze rólad dumáltunk. Kisebb vita alakult ki vajon ki volt a kedvenced és mindannyian azt hittük magunkról, hogy én, én, én. Tehát ettől jó a tanár nem is kell minden más magyarázat. Nincs jó és rossz gyerek, csak gyerek van, akivel el kell hitetnem, hogy ő a legjobb valamiben stb. Most valami újat mondtam? Nem gondolom. Várom válaszod. Puszi.”
Legtöbbet az osztályombeliekkel találkoztam tanítás előtt, alatt és után. A tágabb körből a lövészek, honvédelmi szakkörösök, és természetesen a vizesek. Aki alkalmat adott rá – mert az egyénisége, neveltetése, családja megengedte – hogy jobban megismerjem, arra több esett a személyes figyelmemből. A sokoldalú, életteli tevékenységben történő benyomások megszerzésére a vízi-úttörő táboroknál, kirándulásoknál Sir Baden Powell, tovaris Makarenko és Loránd Ferenc együtt sem tudott volna jobbat ajánlani. Én Kiss József László mintáját követtem. Ő volt az, aki összevonzotta a bukott, eltanácsolt, odahaza helyüket nem lelő kis fickókat, hogy az iskolai légópincében szakkört, a tornatermi színpadon kenuépítést, a Hullám Csónakházban pedig vízparti menedéket kínáljon nekik, nekünk. Ezt én másoknak viszonoztam.
Ebben az évben lett osztályfőnö-köm Laci bácsi, akit igazán szerettem és azt hiszem nem volt olyan gyerek az osztályban, aki ne szerette volna. Azt hiszem Ő észrevette, hogy körülöttem valami nem igazán stimmel, el is jött családlátogatásra. Nem emlékszem, hogy mit beszélt anyámmal, de azt hi-szem, hogy anyu elmondta a tanár úr-nak a körülményeinket, de a lényeg az ő szenvedésein volt, és megmagyarázta, hogy nem tud mit tenni. És nem is tett, neki az volt a legfontosabb, hogy eljár dolgozni, kitakarítja a lakást, és hogy legyen valami kaja. Ezzel a szülői tö-rődés ki is lett merítve. Sose foglalko-zott azzal, hogy mi történik az
iskolá-ban, miért kaptam rossz jegyet. A rossz 32. A háromhetes vízi táborban.
jegyeket esetleg egy-két pofonnal honorálta, de hogy hogy lehetne ezen javítani, azt végig sem gondolta. Azt hiszem, csak a saját gondolatai és saját fájdalmain kívül nem nagyon érdekelte más.
A tanár úr mindig kedves volt, próbált beszélgetni velem, talán könnyíteni akart a lelkemen, hogy ha kibeszélem magam-ból a problémáimat, akkor kisebb lesz a feszültség és jobban oda tudok figyelni azokra a dolgokra, amire ebben az időszakban figyelni kellett volna. Nagyon ragaszkodtam hozzá, honvédelmi szakkörös lettem, mert ő tartotta, vízi úttörő lettem, mert ő vezette, minden kiránduláson ott voltam, mert vele lehettem. Gyerekkorom legszebb élménye a 3 hetes vízi tábor volt, ott igazán jól éreztem magam, a mai napig emlegetem a gyerekeimnek.
Igen, Mariann, próbáltam beszélgetni, de túlzásba nem vittem az érdeklődést. Hogy én is könnyítsek a lelkemen, azt mondhatnám, hogy ma már többet tennék, de nem volna igaz. Ma sem vagyok kellően nyitott és közvetlen a gon-doskodó ölelésre. A kis herceget szokás idézni a magunkhoz szelídített másik ember iránti felelősségről, ami közhelyes, tehát igaz. Ebből keveset voltam képes felvállalni. Azért néhányan megéreztétek, vagy pontosan tudtátok, hogy mek-kora helyetek volt számotokra a lelkemben. Kinek elég, másnak túl sok. Hajnal Peti egyszer a soknak az okát kérdezte.
A mi gyerekkorunkban Kiss Jóska sem nyali-falizott bennünket, pedig nála még a nyakleveséért is sorba álltunk.
Később is volt annyira szemérmes, hogy a felvett írói keresztnevén, a Lászlón kívül direkt módon nem jelezte, hogy ki-csoda Félkopasz a Jó szelet, kapitányban. Remélem, hogy tapintatosan és időben tudtára adhattam: magamra ismertem.
Őrá illett, amit rólam írtál: „nem volt olyan gyerek az osztályban, aki ne szerette volna.”
De mi történt veled nyolcadikban, Mariann?
Egyszer egy reggel, suli előtt kaptam egy levelet a Gabitól, aminek a végén az állt, hogy ahány betű, annyi csók. Annyi eszem volt, hogy orosz órán elkezdtem számolni a betűket, hogy tudjam, hogy mennyi csók jár nekem. Koszti tanár úr észre-vette, hogy nem figyelek és el akarta venni tőlem a levelet, én erre apróra összetépve tettem a kezébe a levelet. Az első reakció egy akkora pofon volt, hogy a fal adta a másikat, a következő pedig, hogy hívattak a szünetben az igazgatóiba, ahol közölték, hogy ki vagyok rúgva, eltanácsoltak a Sodronyos utcai iskolába.
Tudod Mariann, diákként én is összetéptem annak idején az óra alatt elkobzásra ítélt szerelmes verset. De férfiként pofon ütni egy nagylányt?! Még kicsit sem! Emlékszel? Gál Mari a női egyenjogúság nevében a simák [seggre pacsi]
elmaradását reklamálta! Bizonyára nagyon megrendítette a levéltépdesés magát dr. Kosztit, a jogászt is, hiszen a továb-biakban nem akart veled nap, mint nap szembenézni. Megtette, mert módjában állt téged kirúgatni.
Ha ott vagyok, lett volna akkora szavam, hogy megvédjelek. A Zalka iskolában tiszteletben tartottuk egymás szaktanári és osztályfőnöki illetékességét. Tőlem soha senkit nem rúgtak ki, bár némelyik kolléga – és nem gyerek! – megérdemelte volna. De nyolcadikban már nem én voltam az osztályfőnök.
Eljött a hetedik osztály vége, amikor kiderült, hogy Laci bácsi itt hagy minket, másik iskolában fog tanítani. Azt hiszem, hogy ez az egész osztályt megviselte, lehet, hogy pont ezért, nagyon nehezen fogadtuk el /vagy el se fogadtuk/ Mária nénit, aki az osztályfőnökünk lett. Sok jóra nem emlékszem vele kapcsolatban /igaz rosszra sem/, engem nem tanított, mivel ő volt az osztály némettanára, mivel én nem tanultam németet akkor már, így csak az osztályfőnöki órán voltam vele.
Miért érdekelte volna a sorsod őt, aki nem is ismert? Empátia? Nem szerepelt a munkaköri leírásunkban. Buda Béla még meg sem írta az erről szóló könyvét. Nem hinném, hogy osztályfőnöködnek, Marinak egy másik ember gondja-baja valaha is problémát jelentett. Sorsodra hagyott, mintha házastársa vagy gyereke lettél volna. S vajon a te családod mit tett?
Valamiért én nem akartam abba az iskolába járni, ezért elmentem apámhoz, /akkor már nem Soroksáron laktak, hanem Erzsébeten/ és kértem, hogy segítsen, mert nem akarok a Sodronyos iskolába menni. Elvitt az Ónodi utcai suliba, oda járt az öcsém is, és elintézte, hogy oda járjak. Akkor már március volt, tehát 2 hónappal az év vége előtt. Az anyám egy lépést nem tett azért, hogy ne tegyenek ki az iskolából [a Zalkából], szerintem még csak be sem ment.
S vajon, ha bemegy? Úgy járhatott volna, mint az elvált munkásnő anyám, amikor egy más által elkövetett csibészség miatt hármunk közül engem ítéltek osztályismétlésre. A mi hazánkban a nemezis azóta is a legoptimálisabb csapásirányba, a legvédtelenebbre sújt! Arra száll a pofon, a jogszerű büntetés, aki a leggyengébb. Rajtam Kiss Jóska, a Jó szelet, kapitány!
írója segített egykor, de távollétemben neked a továbbtanulásod szállt el, amikor azt a szerelmeslevelet összetépted.
S vajon, ha a Zalkában maradsz? Új osztályfőnökötök nemcsak nem támogatta a továbbtanulásban azt, akinél az otthoni segítség hiányzott, hanem még le is nyomta. Erikát kérdezd! Vajon női konkurenciát látott bennetek? Az egy osztálynyi hatáskörű „mindenható” megkülönböztetett figyelmet fordított a csinos kislányokra, de abúzust csak a jövőjük ellen követett el.
„Amikor itt hagytál bennünket…”
Otthont akartam végre, s amikor az 1977 elejére ígért lakáskiutalásból nem lett semmi, kinyitottam a szakminisz-tériumi közlönyt, s pályáztam oda, ahol lakni lehetett. Az egyik ilyen álláshelyet az épp akkor nyíló kisterenyei nevelő-otthonba hirdették, házaspárokat kerestek, így következett el a trabantos terepszemle 1977. május 9-én. Akkoriban ezt tartották a győzelem napjának.
Magyar Antal igazgató már elfog-lalta a Nevelőotthon majdnem kész vezetői részlegét, megmutatta a négy épületszárnyat, a nevelői lakások különálló tömbjét. Nem sokat be-szélgettünk, s csak az első személyes benyomások maradtak meg: a külse-jén kívül – mint mondta: tonzúrás fejrésze okán Kopinak becézik – az ízes északkeleti nyelvjárás jellemezte, amelyet a tiszadobi gyermekvárosból hozott magával. Szívességi sofőröm, Pálos Csaba nem sokat nézett ki be-lőle, de én tekintélytisztelő ember-ként bíztam a hozzáértésében azon a területen, amelyet alig-alig ismertem.
Belecsaptam a tenyerébe.
Egy másik ajánlatot is mérlegel-tem. Egyik, úgynevezett „szocialista
városunkba” írott pár soros levelem elegendő lett ahhoz, hogy meginvitáljanak tanfelügyelőnek. Azonban baj volt a beköltözéssel: pár hónapig az ENSZ mezőgazdasági szervezete vendég szakembereinek garzonházában kellett volna laknunk, amíg egy ház építését, benne a lakásunkkal be nem fejezik. A többszöri beváltatlan huszadik kerületi ígéret után nem akartam ismét hallani, hogy „majd” és „jövőre ti lesztek az elsők a pedagógus-listán”. Ígérettel nem értem be, de nem csaptuk be az ajtót Százhalombattán. A kisterenyei két évet követően ismét a százhalombattai tanácsnak írtam lakásért, munkáért. Nem is oly távol Soroksártól, a Zalkától, Oszikáimtól.
1977 május 12-én – alighogy elígérkeztem Kisterenyére – indultunk a Zalkából a Balaton körüli osztálykirándu-lásra. Megint vonattal, mint korábban kétszer, hogy a különjárati autóbusz költségéből megspórolt pénzből nyolcadik utáni együttlétünkre külföldi úttal tegyük fel a koronát. Valamivel a takarékbélyeggyűjtést is motiválni kellett!
Ezúttal jártunk a Csillagvárban, a barátom igazgatta Helikon szállodában Keszthelyen, majd Tapolcán át tértünk vissza Pestre. A csoportkép az egyik vasútállomáson igen borúsra sikerült, olyan volt, mint az időjárás, olyan lett, mint a kedvem. Fájt, hogy menni kell, fájt, hogy még egy hónapig titkolóznom kell, fájt, hogy elmarad a tervezett nyolcadik év végi külföldi utazás, közös kirándulásaink megkoronázása.
33. Polszter Jóska az U-szöges csúzlival.
Eszembe sem jutott az, amit nemrég írt valaki erről az időszakról:
„Amikor itt hagytál bennünket…”
Igazad van, Zsuzsa, valóban nem csak eljöttem, hanem otthagytalak benneteket!
Az ember remél. Reméli, hogy hiányzik majd ott, ahol megszokták, s többen sajnálják, hogy megy, mint akiknek közömbös. Csak ők számí-tanak, akiket „megszelídítettünk”, értük felelős az ember.
Amikor elköszöntem tőlük, za-varba hoztak az egyik zenei osztály síró, zokogó kislánykái. Életkori tü-netnek véltem: ugyanilyen bakfis érzelmi kitörésben ellenszenvüket is kiélhették volna. De nem azt tették.
Évek múlva raktam össze, hogy a szeparációs traumát nemcsak szülőként, de tanárként is előidézheti az, akihez gyerekek kötődnek. Akik rá voltak bízva, azok megszenvedik az elválást. A nevelői hatás és a nevelői felelősség nem azonos a szülőkével, de ha a szülőhöz kötődés gyenge, ha a nevelő apa-képet is pótol, akkor távozásával ettől fosztja meg a gyermeket. A kisterenyei nevelőotthonban, ahol még annyi időt sem töltöttem, mint Soroksáron a Zalkában, ez volt az egyik legjelentősebb pszichológiai kártétel, amelyért felelős vagyok.
34. Hazafelé.