Kelemen Péter kollégát, aki több ízben fürgén jelezte, merre vegyük az irányt, mit tekintsünk kardinális kérdésnek, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete első kongresszusán szavajárásáról kardinális úrnak becéztük el. A kardi-nálishoz többnyire tartozik egy katedrális, de Péter a gengszterváltó években sem privatizált magának székesegyházat.
Beérte a címmel, címtemplom nélkül.
Egy másik, a katedrálisokhoz tapadó kardinális kérdésről egykori felnőtt diákom számolt be lelkesen. A Hatkilós fiatalember – legyen similiter Végülis Tibor – adta elő, hogy mekkora feladat Galliában „a” katedrális elé megbeszélt találkozóra eljutni.
– Tanár úr! Abban a városban több is volt! Több katedrális! Több olyan, mint egész Magyarországon szinte egy sem!
Végül is nagy ország, gazdag ország… – magyarázta meg rögtön. – No persze! – ámultam a fiú állandó függelékével együtt, aki némán rajongott, s már kezdettől készséges odaadással támasztotta ki hosszú szempilláit. Volt diákom sze-mélyének járó érdeklődéssel hallgattam a franciaországi élmények után a brit kocsmakultúra elemeiről mondottakat,
a londoni záróra okozta kiszáradás rémét, a heti bérfizetést, és bólogattam én is, akár – Tibortól kissé irigyelt – ámuló híve. Az kijár egy sztárnak.
Katedrális-ügyben ugyan lett volna kérdésem, hogy emlékszik-e a melyik városban járt, sőt: művészettörténeti és egyházjogi mondanivalóm is, ha már az óráimon kettőnk közül valamelyikünk elmulasztott ezt-azt, de csupán a be-szélgetésben való jelenlétem érzékeltetésére kíséreltem meg jelentéktelen közbevetéssel élni.
– Bocsánat, tanár úr, végül is most én beszélek! – tett helyre rutinosan a Colin Farellre emlékeztető külsejű Tibor, oly váratlanul, hogy elmulasztottam a kávé mellől azonnal felállni. Mert végül is ezzel a reakcióval nem kalkuláltam, amikor elfogadtam az invitálást. Estefelé, tanítás után csak kivételesen szántam rá magam kávés kilengésre, mégsem akartam Tibort a visszautasítással megsérteni. De az oktalan pofonok mindig oly váratlanul érnek, mint az ávósok által 1950. május 30-án letartóztatott Almásy Pál altábornagyot, aki az elsőtől elesett. Végül is érveket, racionális ellenlépé-seket, még az ellenszenvet is ki lehet számítani, a piti önhittségből fakadó sértést nem.
Való igaz, hogy kellemetlen alak, aki beszédet megszakítva szeret a másik szavába vágni – s ha az enyémbe, az szörnyű! – mert a szóbaltás ember biztosan tudja, mi lesz a következő mondat, s előre tovább gondolja vagy cáfolja azt.
Az erőszakosnak mindig van szebb élménye, jobb története, nála ütősebb a csattanó. Tessék csak a nyilatkozó rovására önérvényesítő médiamunkásokat megfigyelni. Az ilyet a passzív fél nemcsak a távirányítóval, de a való világban is el-kerüli, akkor is, ha a tettes Szavad ne feledd! közbevetéssel gázol áldozatának mondandójába.
Társalgásunk során mégsem váltogatjuk automatikusan az adót és a vevőt, nem távirati stílusban toljuk:
– Láttam egy katedrálist. Stop.
– Érdekes lehetett! Stop. –
A beszélgetés intelligens, egymást ismerő partnerek között meg-megszakítva, egymással együttműködve halad előre.
Végülis Tibor úgy torkolt le, ahogy én a felnőtt diákjaimat soha, és engem közülük rajta kívül senki.
De most én beszélek! Ha már Tibor szóbahozta: a katedrálisokról.
A franciaországi Toursban biztosan lehet találni kettőt. Tibornak talán ez okozott gondot. A püspöki katedra je-lenleg a a Saint-Gatiennek szentelt gótikus csodában áll. Vajon ez a szebb, vagy a chartres-i, amelyet sok más társával együtt utánoz? Az én szívemnek akkor is kedvesebb az a másik túri, az eredeti, amely még a gótikus katedrálisok kora előtt épült, és nem változott, csak elomlott, ám kapott egy modern, nem hazug, nem utánzó kiegészítést a funkcionális működéshez.
Így aztán két darabban áll a toursi katedrálisok közül az idősebb.
Mezei Szent Márton Tours-i sírját a reformáció idején igaz hittel és puritán hevülettel feldúlták, csontjait szétszór-ták. A szentek és ereklyék tiszteletének megszüntetése akkoriban kardinális kérdésnek számított.
Mint tudjuk, 1572-ben a vallásbéke jegyében Párizsba csábított hugenottákkal Szent Bertalan éjén rosszabbul bán-tak a katolikusok, mint ők Szent Mártonnal. Aztán Párizs megért egy misét, a király katolizált, majd csodák csodája:
Márton csontocskái megkerültek, a Bertalankor legyilkolt negyvenezer protestáns hullája meg kit érdekel? Az igazolt maradványok megléte végül is csak a katolikusok számára kardinális kérdés. Zarándokaik Márton névünnepén a kato-naszent hamvai felett róhatják le tiszteletüket.
Eme Mártonnak szentelt napon 1918-ban a gloire utolsó felragyogásaként íratták alá a Nagy Háború fegyverletéte-lét a franciák a németekkel. A tours-i Szent Márton bazilika így lett a békeszerző püspök katedrálisa. Érdemes meglá-togatni, mert ott Márton származási helyére, Savariára magyar nyelvű ismertetők, feliratok emlékeztetnek. Árpádsávos címerpajzsot is látni, amelyhez a szentnek épp úgy semmi köze sem volt, mint az 1944-es gyilkoscsíkokhoz.
A katonaszentet manapság az egységesülő, békés Európa képviselőjének tartják. Az ausztriai Kismartonban 1967-ben Martin-kaszárnya (Martin-Kaserne) nevet kapott egy katonai épület, Tours-i Szent Márton püspökről. Számosan követik őt felekezeti és nemzeti különbség nélkül az egymást összekötő modern európai zarándokutakon.
Végülis Tibor, az illemtudor is járt-kelt sokfelé, bár nem tudott Mártonról és a katedrálisokról semmit. Amit látott, átélt, megtapasztalt, azt közölte csupán. Hogy nagy, hogy sok van belőle, és hogy most ő beszél.
Ha újra találkoznánk, inkább elkerülném, mintsem ismét a szavába vágjak! Kár volna Szent Márton köpenyéhez hasonlatosan bölcsességének külső burkát kettéhasítani, hogy osszam. Elég volt belőle egy is. Inkább csak így, ma-gamban emlékezem, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy diák, aki – végül is - megleckéztetett. Egyszeri és emlékezetes, mint a kiváló PDSZ-aktivista Kelemen Péter kardinális úr buzgólkodásai.
Ki a tanár? (delmagyar.hu, 2008. 06. 06.)
A Petőfi rádióban hallottam a Rátz tanár úr díjjal 2005-ben kitüntetett pedagógusokról szóló adást. Az egyik kitüntetett – véletlenül épp a rádió munkatársa – rokonszenvesen mesélt arról, hogy egykori diákja elit gimnáziumba megkísérelt felvételije kudarca után válhatott a kevésbé híres középiskolájukból elért tanulmányi versenyeredményeivel az ő tanári kiválóságának bizonyítékává.
[A Köznevelés főszerkesztője akkor – bár a tartalmával egyetértett – személyes okból nem adta közre írásomat. A tanárként kitüntetett rádiós a főszerkesztő részéről személyes megtámadtatásnak vélhette volna.]
A mi ipari szakképző iskolánkban is megtörtént, hogy az egyik, talpig tanárnak termett magyar szakos kollégánk tanulója országos szintű sikert aratott. Öröm és meglepetés uralkodott el rajtunk az eredmény hírére, meg egy kis bizonytalanság, hiszen a mi magyarból kiválóink is máshonnan jönnek, jobbára kibuknak, jobb esetben „eltávolítód-nak” a magasabb presztízsű szomszédvárakból, azután nálunk lesz belőlük valaki. Néha nálunk sem.
Az oktatási rendszer azon szeletében dolgozunk, ahol a kicsi eredményt, például a teljes kudarc helyett a csak két tárgyból bukást is elégedetten fogadjuk. Ezt a család és az iskolarendszer permanens kudarcainak hozadékából való kármentést nem szokás tanári sikerként elismerni. A kivétel az importált tanuló tanulmányi – vagy akár versmondó – verseny eredménye lehet.
Az önálló tanári sikerhez úgyszólván más sem kelletik, mint elhagyni a pályát. Nem azokra a volt kollégákra gon-dolok, akik megélhetési kényszerből a cukrásziparban, a bankszektorban vagy a politikában érvényesülnek, és jó ízlésre vallón nem érzik szükségét tanár voltukat emlegetni.
Azonban azok közül, akik elhagyván az iskolagyárat, bekerülnek a médiaiparba, az oktatásügyi szakigazgatásba, a kulturális ágazat bármely szegmensébe, egyszóval a rokon pályákra, sokan nyilatkoznak, vallanak, ars poeticáznak arról a hívatásról, amelyet faképnél hagytak. Az efféle megszólalók szinte mindegyike kiváló tanár, mentor, nevelő! A bizo-nyíték nem más, minthogy az illető elkerült, szó szerint kivált az iskolából, más pályán felfedezték, megcsinálta (majd’
elfelejtem: kipróbálta) magát! Ezért aztán az efféle disszidens nagyszerűek ellenpontjait a nem kiválók, a kitartók, hanem az iskolában maradott kontraszelektáltak képezik, akik nem sündörögtek el társadalmi presztízzsel bővebben rakott terepre. A tehetség megy, a középszer marad az iskolákban – ez a közhely él és működik.
Nem rég érettségi találkozónk volt a budapesti Vas utcában. Szóba kerültek a tanáraink, ő is, aki irodalmár maradt akkor is, miután bennünket Dodótól átvett. Csinos, fiatal nő, friss egyetemi mázzal, imponáló irodalmi kapcsolatok-kal, ám osztálytársaim máig nem Ágit, hanem Dodót emlegetik magyartanárukként. Dodó nem volt már fiatal, sem szép, az irodalomnak is csupán tanára. Szójátékos trükkjeire emlékszem: -gaLász! – címezte nekem a kérdést a második hét után. Figyelnünk kellett arra, amit mond. Nem reá, hanem a tárgyra. Horvát József nem önmegvalósított, hanem tanított bennünket.
Nem baj, ha valaki pedagógus diplomával más foglalkozást művel. De ne akarja senki elvenni a tanárság rangját, ha nem szállt pokolra hétszer a nevelhetetlenekért, hetvenhétszer a főnökei, a hivatal packázásai következtében, s ha nem bosszankodott néhányszor a pályaszökevény zsenik nagyképűségén.
Tévékabaré tanár úr – Havas Henrik – bárki riportalanynak utána szólhat, az utolsó, legbölcsebb poén mindig az övé, a hangot-képet ezután keverik le. A nemzet tanár ura – Nemeskürthy István – éveket, fontos tényeket ke-verhet össze még írásban is, hiszen a bőrkötetes díszkiadásokat kevesen olvassák, kritika ezeket sosem éri, a tudo-mány fórumain meg nem foglalkoznak szakmán kívüli óriásokkal. Nincs olyan magasság, még a köztársasági elnöki
Sólyom-szárnyakon elérhető budai Váré sem, amely nem csábít kockázatmentes tanárkodásra.
A köztanár néha hibázik, s ha a kellően tiszteletlen osztályból valaki szóvá teszi a vétkét, akkor értékeli a figyelmet, a kritikus szellemiséget. A köztanárnak vagy akad tehetséges diákja, vagy nem. Vagy hagyják dolgozni, vagy nem.
A köztanár nem a nézettségnek, és nem a nemzetnek felelős. Vele naponta szembe néz a zsűri, a díjkiosztó bizottság, mivel a tanítványainak tartozik hűséggel, felelősséggel, szeretettel, s nem az iskolának, netán valamely kurzusnak loja-litással. Tanár – diákok nélkül nem létezik. A tanulók avatják azzá, sikereit is jobbára ők tudják learatni, betakarítani.
Tanítványai vezetik a vonatokat és az élelmiszerboltot, ők műtenek, nekik tapsol a publikum, belőlük épül a nem-zet. Ő a tanár.