A kirándulások, táborok adta élményekre szívesen emlékeznek az egykori résztvevők. Soroksáron döccenőkkel és igazán csak nőnapi csellel indíthattam a kiránduló sorozatot, Kisterenyén kevesebb esélye volt 1977-1979-ben a gyerekek ellenállásának. Észre sem vettem. De lám, azt írta Janika:
– Higgye el, nekem sok és szép emlékem van. Mikor nem akartunk menni magával kirándulni, pedig kikönyörögte a buszt.
Nagy nehezen a Pista bácsi miatt mentünk csak el, mert féltünk tőle. –
A gyerekek nem akartak volna kirándulni? Biztosan voltak olyanok is, de nem hangoztatták. Az autóbuszt meg kellett igényelnem, 1978. szeptember 22-én valóban keletkezett egy konfliktus ezzel kapcsolatban. Hogy könyörögtem volna érte? Ez nem illik az önképembe, „tehát” nem emlékszem. De Janikára igen. Pista bácsira még inkább. Attól féltek a fiúk, hogy vele, a váltó nevelővel kell kirándulás helyett otthon maradniuk? Ő – velem ellentétben szívesen focizott a gyerekek-kel. Hát akkor? Kérdezősködöm tovább, kissé körülményesen, hiszen az egykori kisfiú ma már meglett, családos ember.
Megnyugtat:
– Én nem tudom magát tegezni, maga csak tegezzen nyugodtan, így szoktam meg. – Így voltam az idősebbekkel magam is, tehát próbálom tegezve folytatni:
– Janika, mi legrosszabb emléked Kisterenyéről? Miért nem szeretted a kirándulásokat? A környékbeli közös csa-vargást vagy a buszosakat utáltad? – kérdezem, s közben a nógrádi dombok mögül felsejlik egy-egy meghitt völgység, s közelről hallik a csevice csörgedezése.
– Nem tudom, mi a legrosszabb emlékem. Talán mikor megszöktem és utána agyba-főbe vert a Pista bácsi. Én szeret-tem, de akkor volt egy kinti barátnőm és mindig akkor mentünk, amikor randim volt vele. Az a pofon nem fájt bizonyos értelemben véve, mert igaza volt és nem potyára ütött meg minket a Baranyival. Így visszagondolva: mi ketten vívtuk ki azt a pofont, mert röviden bunkók voltunk magával. –
Ajaj, erre a végszóra nem számítottam! De Janika biztosan nem téved: Jobban emlékszik az, aki a pofont kapta!
Tehát rákérdezek:
– Én voltam, vagy Pista bácsi? –
Hihetetlen, hogy szökésből hazatért valakit megvertem volna. Örültem, ha visszajött. S most, több évtized után összetéveszt vagy összemos kettőnket a váltótársammal? Kérdésem után szűkszavú lett, és nem sokat tisztázott. Tu-dom, hogy tőlem is elszállt néhány füles, tasli eleinte, de az arculütésre gondolni sem jó, ezért csak egy pofonra emlék-szem. Arra, amely végül nem csattant el.
A szökést, erre biztosan emlékszem, személyemnek szóló sértésként fogtam fel. Különösen az egyik kiránduláson.
Hiszen annak vállalása, vezetése, fel-ügyelete sokszorta többet kívánt meg a felnőttől, mint a benti, otthoni, is-kolai „gyereklegeltetés”. Kevesen vál-lalják a kockázatot.
Budapesten megfordultunk egy ízben a Vajdahunyad várban, csoport-kép igazolja. A budai Várban viszont egyetlen fotó sem készült. Helyette belém mart a csalódás: onnan szökött meg Pikó Lajos, a szomszéd csoport-ba tartozott fiú. A nevelőotthoni fő bűn feledtette velem, hogy szökési kí-sérletet egyszer én is tettem, mert egy kiskamasz fiúban él a kalandvágy, sőt: életünk keretei közül mindany-nyian szeretnénk néha megszökni.
Mostanában hallottam, hogy Pikó gyakran hazatért jómódú szüleihez, akik aztán megfelelő ellátmánnyal,
édességgel, pénzzel visszaküldték őt a nevelőotthonba. Akkor azonban úgy éreztem, a szökést én nem érdemeltem meg.
1978. szeptember 29-én jegyeztem fel: Janik Gyula, Kállai Ernő, Szőrös Misi szökött meg. Nem mellőlem, hanem csak úgy eltűntek egy időre Kisterenyéről.
Az 1979. február 23-i nevelői értekezleten a szökésekről volt szó. Szlivka Jánosné, Pónyi Béla és Király Mihály rendőrhadnagy tartotta a tájékoztatót. Talán nem figyeltem eléggé, hiszen ma sem a rendőri vonatkozások érdekelnek, hanem a kitörni, szabadulni, változtatni akaró lélek. Honnan menekül, miért, s mit talál? Ha nincs otthona, kiknél, miféle jóakaróknál húzza meg magát? Milyen emberré formálja az a tapasztalat? Az bizony más világ, más történet.
41. Gyerekeim és a buszsofőr a budapesti Városligetben.
Nem történt szökés az 1978. június 5-i osztálykirándulásról. Miskolctapolcán készültek fotók. Velünk volt Pintér András, az egyik osztályfőnök, orosztanár. Tóth Marit meg visszaútban pátyolgattuk, nehezen tűrte a buszozást, fo-gyott a Daedalonetta tabletta, néha megálltunk, tornagyakorlatokkal igyekeztünk helyrehozni sápadtságát. Ő valóban nem akart autóbusszal kirándulni.
Az 1977/78-as félévi értekezleti iskolai szünnapon Horpácson, Felsőpetényben jártunk, a srácok korábbi lakhelyein.
Persze Mikszáth, Mindszenty, meg a romhányi csempegyár, az is fontos… De micsoda történetek várnak közlésre a horpácsi gyereknevelésről! Azokról hallva onnan Kisterenyére kellett volna szökniük, ha tudták volna az utat!
Felsőpetényben, az óvodás ott-honban a ráismerés örömét láttam a srácokon, Erdőtarcsán is mosolygó-sak, felszabadultak voltak a hazaláto-gatók. Az én csoportomból senki sem élt ott.
Körülnéztünk Parádon, Mátraderecs-kén és Karancsberényben, a nógrádi Nógrádi Sándor-féle partizánszen-télyben. Én a kiváló az expresszionista emlékművet csodáltam, a gyerekek útközben szülőfalvaikat látva lelke-sedtek. Cirkuszba Budapestre, strand-ra nyáron a közeli Pásztóstrand-ra utaztunk.
Nem szökött onnan meg a fiúk közül senki. Csobbantunk egyet a budai Gellértben is. Emlékszem a srácok ámulatára, amint az öltözőbe menet a folyosó ablakain át a fedett pezsgő-fürdő medencéjének smaragd zöld vízszintje alá, a benne úszókra láttunk. Ugyanúgy elnyílt a szemük, mint nekem 11 évesen, amikor faluról jövet először tapasztaltam meg a hely eleganciáját.
Ezúttal azonban szégyenkeznem kellett. Égtem a fülemig. Nem a gyerekeim miatt, dehogy! Önfeledt csapkodás, locskolás, úszás-imitáció közepette vigyorogtam felváltva a nagy- és kismedence szélén meg bennük, amikor a telepített dzsigoló hívatott és leteremtett, hogy nem vigyázok az úszni eléggé nem tudó kölykeimre. Váratlanul ért az épp egy kebeltündérrel folytatott bájolgásában megzavart vízőr pofátlan gőgje. Nem küldtem el a szép fehér ruhás pávakakast a Baywatchra, vagy más melegebb éghajlatra, mert tanárként is épp olyan egyszerű gyerek maradtam az ő közegében, az egyik legelegánsabb szállodához tartozó fürdőben, akár egykoron.
Azért – Facebook üzenet szerint – akadt, akit helyére tettem.
– Ön volt (legalább is számomra), aki nem krumpliként kezelte a gyerekeket. Szép emlékeim vannak a sok-sok kirándulásról és utazásról, amit Önnel töltöttünk. Ahogy helyreigazította azt a pincért (egy kiránduláson, fagyizás közben) aki lenézően megkérdezte, hogy „Kik ezek?”. A választól megszégyenülve oldalgott el. Büszkék voltunk Önre.
Akkor ott először éreztem azt, hogy nem vagyunk „gazdátlanok”. – Végül Janika is megbékélt velem. Mint írta:
– Elkerültem Kisterenyéről Zalába, ott jártam ki a kertész iskolát. Onnan felkerültem Csepelre, tovább tanultam darusnak és targoncás lettem. Most kertészként dolgozom bejártam az országot és sokat gondoltam magára, főleg mi-kor valami múzeum vagy reptér környéken voltam. Kisterenyén boldog voltam, mert mindig mentünk strandra, várat nézni, vagy éppen valamelyik múzeumba. Igaz, utáltam menni, de visszagondolva nagyon is jó volt, mert nagyon sokat tanultam belőle. Ezért köszönettel vagyok magához, és azóta mindig az eszembe van, mikor megyek valahova és mi arra jártunk, vagy voltunk ott. Maradok tisztelettel, búcsúzom, volt tanítványa Janika. –
42 . Miskolctapolcán Szőrös Misi, Baranyi Gyula, Bogdán Ernő, Orsós János, Fortuna József.