Sokat beszéltünk akkoriban közösségi nevelésről, de annak mikéntje igencsak gyenge alapokon, csak az ideológiai-pedagógiai blablákon és némi tapasztalaton alapult. A szociometria alkalmazása egzaktabbá tehette volna azt. Cso-portnevelői munkatervemhez készítettem is egy mellékletet.
A szociometriát, melyet Mérei Ferenctől, Virág Teréztől tanultam, Kisterenyén mégis elmulasztottam felhasználni.
Főiskolai hallgatóként egy előadás megtartásán kívül egy szakdolgozattal gyakorlatban hasznosítottam a módszert. Az idősebbek közül Nánási Micu bácsi tudott Méreiről, ő kért fel az előadásra. Később díjnyertes szociometriai pályamun-kám jelent meg a Pedagógiai Szemlében. Ezzel – volt soroksári igazgatóm hívására – beiratkozhattam volna a klubba, a Magyar Pedagógiai Társaságba, amelyben igazgatók és nevelési potentátok váltak egymás számára ismerőssé. Onnan dobbantva talán esélyem lett volna kiemelkedni a pedagógiai proletáriátus soraiból. Legyintettem.
Egy új, a 16 fős csoporténál teljesebb kisterenyei vizsgálatnak az eredménye szakmai különlegesség lett volna. Előbb az iskolában készíthettem volna adatfelvételt néhány osztályban, majd a mieink érkezte után idővel megismételhettem volna ugyanazokban. Az eredmény számszerűsítve mutatta volna meg a különleges helyzetet: mi történik akkor, ha valamely közösségbe nem egy személy, hanem szorosan együtt élő, de számos jellemzőjében különböző kortárs csoport pottyan bele.
Két-három hét alatt az új környezetben nekem se jutott eszembe szociometriai felmérést készíteni. Azt se tud-tam, van-e stencilgép az iskolában, ki ad engedélyt ismeretlen kollégák osztályaiban kutakodni. Utólag egykori kollégáimon sem kérhetem számon a szociometriai érdeklődést, vagy akárcsak azt, hogy tudjanak valamit a fékezett gondolkodású pedagógiai nagyságok által revizionistának bélyegzett Méreiről, hiszen szociometriához értő partnert a tanárképző főiskolán sem találtam.
Pedig a jó partner aranyat ér. Sok évvel később Heller Ágnestől olvastam, hogy mit jelentett neki az egyetem, az ottani szellemi közeg, a diákok és kollégák nyújtotta inspiráció, amelynek hiányát gondolkodása, tudományos mun-kássága megszenvedte volna. Nálam a kisterenyei vizsgálat elmaradása azon is múlott, hogy nem volt kivel beszélni ilyesmiről! Valahogy nem került szóba a pedagógia, a pszichológia, vagy bármely más szaktudomány – a pszicho-pe-dagógia mantrázásán kívül. Az én érdeklődésemet így kitöltötte az új környezet, a hosszabb munkaidő, a bentlakásos életmód, az alkalmazkodás a nevelőotthoni közeghez.
Tetszettem volna inkább a főiskolán bennmaradni – mondanám ironikusan az egykori miniszterelnökkel, de nekem másként tetszett. Ugyanazzal a felkészültséggel kezdtem a főiskola helyett Soroksáron egy jó csapatban, majd Kiste-renyén is dolgozni, az azonban máig titok számomra, mit kezdett a szociometriai felmérést is tartalmazott nevelői munkatervemmel ambiciózus váltótársam, Novotny István.
Az október 6-i nyitó értekezlet után megyei, majd egy hét múlva helyi parancskihirdetés következett. 20-án pa-píron kellett leadni a november 7-i ünnepség tervét, aztán október utolsó hetében megint értekeztünk. Az előbbiek egyikén Nevelői munkatervet kért az igazgató, kettőnktől egyet. Mivel a közös munka elől Pista kitért, átadtam neki egy szöveget, benne szociometriai vázlatot is, és vártam, hogy az ő gondolataival bővítve a munkaterv visszakerüljön hozzám. Ígérte október 30-ra, aztán 31-re – de a munkámat sosem láttam viszont. Kevés olyan pedagógus akad, ma-gam sem tartozom közéjük, aki szereti a papírmunkát, ezért magyaráztam az igazgatónak, hogy majd Pista leadja, hogy még nála van, de nem használt. Kollégám leadta ugyan az „övét” – amit sosem láttam, de nekem új nevelői tervet kellett írnom a magamé helyett, be is adtam november 2-án.
Nem hinném, hogy István a személyemet utasította el, két év alatt ilyet nem tapasztaltam. Beszélgetéseink és közös dolgaink – mivel azóta sem vele, sem más kisterenyei kollégával nem találkoztam – elsüllyedtek az érdektelenségben, kivéve egy-két csúcsponti elemet. Tudomásul vettem, hogy tiszakürti munkájáról homályos utalásokban annál többet nem mond, minthogy ott történtek ám kemény dolgok. Lehet, hogy nem fogtam volna fel eme kemény dolgokat, hiszen a mi nevelőotthonunk működését sem nagyon értettem. Például azt sem, hogy két év nem volt elegendő az intézmény hivatalos megnyitására, hogy az augusztusi beköltözésünk utáni április végén kötötték meg velünk a lakás-bérleti szerződést, és – ami igazán megdöbbentett –, csak a második tanév elején nevezték ki a csoportvezető nevelőket.
Kettőnk közül természetesen Pistát.
Fogalmam sincs, hogy járt-e valami kézzelfogható előnnyel váltótársam számára a kinevezés, azt sem tudom, hogy az előző munkahelyi tapasztalatai alapján dörzsölte-e ki az előléptetést igazgaTóninál, vagy magában a vezetői elmében született az ötlet, amellyel 1978 augusztusában a gyerekek folyosójának ajtajára kiragasztva találkoztam. Csoportveze-tő nevelő: Novotny István, a beosztott nevelő meg én. Meglehet, hogy akkor látták el számozással is a csoportokat, de az nekem lényegtelen és feledhető.
Az eljárás primitívségét restelltem szóvá tenni, egy épületben dolgoztunk, szomszéd lépcsőházban laktunk, s ha már nem merte szemtől szembe megmondani a diri, hogyan döntött és miért, belökhette volna a postaládámba, vagy becsúsztathatta volna az ajtó alatt a papírját – de nem! A főnök beszariságáról ott és akkor már csak az nem vett tudo-mást, aki nem akart. Szembesülni vele – nekem lett volna kínos.
Arra tippeltem, hogy Pistától, pardon: Istvántól félt. A kolléga agresszivitása először a hétfő esti sörfocizáskor tűnt fel. Alig hihető, de a mimikája, arcszíne, száj körüli izomtónusa jelezte, hogy valóban személyes sértésnek tekinti a Pistike-vicceket. Aztán egy ízben éppen ebédeltette a csoportot, amikor hozzá léptem valami elintézendővel: mintha ott sem lettem volna, nyomult nekem az eredeti irányba, miközben a fejem fölött pár szót kipréselt a száján. Kisebbségi érzése magasságát tekintve meglepett, de mégsem volt késztetésem, hogy kitérjek az útjából. Két lábamat megvetve vártam kíváncsian a kibontakozást és a választ. Igazgatónk talán elfelejtette a lábát Istvánnal szemben megvetni?
Valamiféle rejtett intézetis összefogásra is gyanakodtam, a gyakorlott nevelők szolidaritására a mégis csak kintről jött emberrel szemben. Aztán arra is gondoltam, hogy Magyar Antal a szakképzettség nélküli kollégával jobban szót ért, mint velem. Akkoriban, különösen megbízható vezető elvtársaknál egyetemen tartott tanfolyamok helyettesítették az egyetemi-főiskolai végzettséget. Mert abból, hogy sokszor emlegette az általam nem ismert debreceni pedagógiai szaktekintélyt, csak a név ismerete derült ki, igazgatónk szakmai műveltsége nem. Ezzel a felkészültséggel Pistától kevésbé tarthatott, mint tőlem.
Történelmi párhuzam jut eszembe, a Kolozsvári Grandpierre Emil által kidolgozott és tovább fejlesztett HHH törvénye, még a koalíciós időkből (1945-1947). A párthovatartozás szerint kinevezett miniszteriális vezető maga válasz-totta meg beosztottjait, azaz a hülye hülyét hoz – és nem hozzáértőt. De hogy a helyettese ki ne túrja őt a szinekúrából, az eljárás a gyakorlatban a Hülye Hülyébbet Hoz elv szerint módosult.
A csoportvezető nevelő cetlit levettem az üvegajtóról, de ettől eltekintve nem történt semmi. A főnök mellébeszélt, Istvánra meg a saját minősítése nem tartozott. A szociometriáról sem beszéltünk többé. Azután elkezdte vagy folytat-ta levelezőn valamelyik főiskolát, biztosan be is fejezte. Lelki problémái enyhülhettek a diplomától. Mint az akkori gyerekek mondják, első gyermekük születése után javára változott. Az eredmények megnyugvást hoznak – egy időre.
Az alapító kisterenyei igazgató egyébként elvtársként sosem adta elő magát, nyílt és jó ember benyomását keltette, akinek a lábára nagy volt a csizma, amelybe beleugrott. Erre – minden szociometriai és pszichológiai képzettség nélkül – a váltótársam is rájöhetett. Nekem nem tűnt fel, nem érdekelt a beosztása, annál inkább egy Istvánnál ügyesebb, ambiciózusabb és szintén nevelőotthonból jött kollégának. Ő pszicho-pedagógiai szaktudással kezdettől fogva beké-szítette az igazgatói csizmahúzót.
Intézetisek, vagy otthonlakók?
Gyerekkoromban, 1957 előtt gyógypedagógiai intézeti növendékek lehettek, akiket Kisújszálláson mindig kettes sor-ban, szürkéskék formaruhában lehetett látni. Nem velünk jártak iskolába. Aztán Budán a kaffkások – lányok lévén – a leányiskolában tanultak. Az intézet kaffogó neve semmit nem jelentett számomra, sajnáltam őket, hogy ilyen hangzásút kell hordozniuk. No meg az egyenruhát sem irigyeltem: ha fiúk, lehetett volna katonás a zárt alakzatban hazavonulás a Városmajor utcai iskolától az Acsády Ignác utcabeli otthonukba, így azonban egy cseppet sem imponált. Idővel persze megtudtam egyet s mást a névadóról, a húgom kaffkás barátnőjétől is érkeztek információk. Neki nem Kaffka Margit és nem az intézet okozott gondot. Én csak annyit éreztem: az intézetisek tőlem idegenek.
1977-ben Kisterenyén a fiúk személyes ruházata épp olyan változatos, mint az üzletek kínálata. Hogy divatos volt-e?
Az fel sem merült bennem, hiszen egy-két kivételtől eltekintve életem folyamán én sem a divat alapján öltöztem, hanem ahogy a pénztárcám megengedte. Ha nem találtunk az újonnan jövők számára a nevelőotthon raktárában méretes ruhát, akkor a helybeli boltban, de akár más városéban is vásárolhattunk. Ezért mentünk például a Zsukkal egy juhász ránk maradt, meglehetősen zárkózott, vad fiókái társaságában – a szemük bicska, a szavuk ritka – Gyöngyösre. Mert forma-ruháról, egyenruháról Kisterenyén szó sem esett. A méret ugyan nem mindig passzolt, de a varroda segített rajta. Néha.
Egy alkalommal a kisfiúkhoz osztottak be vasárnapi ügyeletbe. Ez nem számított a heti rendes munkaidőbe. Azt jelentette, hogy pihenőnapon a szokottnál hosszabb ideig több gyerekre kellett vigyázni – fele pénzért. Az orvosokéhoz hasonlóan működött a mi szocialista kizsákmányolásunk.
A feladat nehezét az jelentette, hogy alig ismertem az alsós fiúkat, s tananyag híján is le kellett kötnöm őket vala-mivel. A gyerek nem hazudik. Mikor unatkozik, nem képes jó magatartást szimulálni.
Éppen nekik való film ment vasárnap délelőtt a falusi moziban. Ez két és fél óra kettes oszlopban oda-vissza. Va-lamivel hosszabb és kínosabb az út, ha a srácok csak úgy tudnak közlekedni, hogy közben elöl egyik markukba kell összefogják a rajtuk igencsak lötyögő gátyót. Ezt nem találtam méltónak az állam gondozottjaihoz, de legkivált azok-hoz a gyerekekhez, akiket rám bíztak. Így aztán felcsaptam méretre igazító szabónak. Összébb varrtam vagy tucatnyi nadrág korcát, s útnak eredtünk. A varroda (az igazgató felesége) jogainak megsértéséért nem vontak felelősségre, de az öltözködéssel kapcsolatban később akadt még gondom.
1978 szeptemberében derült ki, hogy a nevelőotthon indulásakor nem az alap felruházási norma szerint öltöztet-tük a gyerekeket, hanem abból az éves keretből, amelyet a meglévő ruhatár kiegészítésére, az elhasználódott, kinőtt, elveszett ruházat pótlására szántak. Hamar lekopott róluk a cipő, a szandálok tönkrementek, az ingek, alsók lerongyo-lódtak. Uram bocsá’, a lerongyolódást szóvá tettem egy semmirevaló értekezleten. Szlivka Jánosné megyei hivatalnok a szemembe nézett, és rutinszerűen rám kente a gyalázatot. A főnökömét. Azért ugattak le, mert nem szóltam bele hamarabb a nagyok dolgába. Az igazgatóéba, a gazdasági igazgatóéba, az otthonvezetőébe. Nekik kellett volna tudniuk a ruházati normáról! Ugyan ki volt Tiszadobon igazgatóhelyettes 16 évig? Ki volt az, aki felelősség címén igazgatói fizetést, munkaidő-kedvezményt, az intézmény vezetésére teljes körű felhatalmazást kapott?
Fenyegetően rótt meg a felsőbb-ség, hiszen ennek elviselése a beosz-tásomhoz tartozott, az infantilizáló hivatali alávetettséghez. Amikor
„rossz” voltam gyerekkoromban, en-gem is azzal ijesztgettek, amit Kiste-renyén az egyik konyhás néni címzett a saját gyerekének: – Ha nem fogadsz szót, beadlak az intézetbe! – most meg majdnem a fordítottjával fenyeget-tek: hogy kitesznek onnan. Mint egy rossz gyereket.
A főnökeimnek lett volna a fel-adata nemcsak a ruházati normával törődni, de – ha már szóba került – a technikai dolgozókban is tudatosíta-ni, hogy a nevelőotthon nem intézet, mint az aszódi javító, amelyről érvek fogytán sokszor hallottunk. Kistere-nyére a gyerekek nem büntetésből kerültek!
Igaz, nem formaruhában és nem az udvarban sétáltunk velük körbe-körbe. De abban biztos vagyok, hogy dicső igazgatóm maga sem értette, ha egyáltalán elgondolkozott rajta, miért kifogásoltam, hogy a nemzetközi gyermekévben is kettes sorokban meneteltetjük gyerekeinket az iskola és az otthon között, hogy szobájukban nem lehet a rendszere-sített bútorokat átrendezni, hogy Szűcs Judith vagy Komár László poszterei nem lehetnek a zárkák, akarom mondani, az otthonuk falán. Az otthonban – és nem az intézetben.
Azután leváltották Jancsit, az otthonvezetőt a főnöke helyett, aki őt pufferként magával hozta Tiszadobról, de az igazgató mégis megbukott. Mint hatodjára a KRESZ-tanfolyamon. 1979 szeptemberétől más lett a Jani. A tárgyi kör-nyezet otthonosabbá, barátságosabbá vált. De csak a körkör-nyezet.
39. Karácsonyi ünnep a hálóban (1979-ben, vagy később).