A nyolcvanas évek közepén iskolánkban is megjelentek a személyi számítógépek. Ott ügyetlenkedtem velük magam is a főépület irodai traktusán, sok segítséget kaptam Erdei és Forgó kollégáktól s kivált Kispéter Zolitól, a Primástól.
Mindegyiküknek hálás vagyok, de még a pártállami dirinek is, hiszen az iskolai Mikulás ünnepély után az én gyere-kem is leülhetett a HT 1080Z számítógép elé Galaxyt játszani. Kiváló programozó lett belőle.
Majd’ húsz év múlva, 2002-ben az ECDL informatikai tanfolyamnak a hétévenkénti továbbképzési kötelezettség teljesítését kellett szolgálnia. Számomra a feljebb sorolásához nem volt szükséges: már nem érhettem el magasabb fizetési osztályt. Talán ezért, talán másért a különféle honorálható megbízások épp úgy elkerültek, mint a külföldi tanulmányutak, a családtagoknak, csókosoknak titokban kiosztott drága pendrive-ok, amikor az még újdonság volt.
Ebben a helyzetben kellemes meglepetésként ért az iskolától kapott 58 000 tízezer forintba kerülő informatika-oktatás, amelyre – ahogy Fekete Jenő szerette volt mondani – farka felvágva jelentkeztem.
Két kollégánk felváltva tanított a Békéscsabai Regionális Munkaerő-fejlesztő és Képző Központ kihelyezett tanfo-lyamán.
Egyikük, nevezzük Mackó úrnak Jancsit, minden sztár allűrt mellőzve adott elő, olykor visszafogott, sze-mélyeket soha nem sértő, minden kivagyiságot nélkülöző humorral. A tananyagból a szárazabb részekkel bajlódott, az intézményben meg az-zal a hátránnyal, amit iskolánkban a szakjában évekig egyetlen egyetemi szintű végzettsége okozott. Az isko-lavezetés fölérendelt egy informatikai vezető címmel és alacsony heti óra-számmal felruházott szakképzett ko-hómérnököt, aki koncepciózus óra-rendeket is tudott készíteni. Mackó úrnak például – miheztartás végett – tanévekig pihentető, kétheti 25-27 lyukasórával. Reggeltől estig.
A másik kolléga jobban érvényesült, ő vitte a prímet, ahol tehette, meghódított tanárt, diákot, főnököt egyaránt.
Megvolt hozzá a megjelenése, önérték-tudata. Több nyelvet tanult, középiskolai tanári oklevelet is szerzett az iskolában eltöltött alig 28 év után. Ha igazgatóként kezd annak idején, sikerült volna hamarabb is – a marxizmus-leninizmus esti egyetemi szakosítón vagy pedagógia–vezetési ismeretek szakon. De ilyen a világ, csupa baj, probléma, kései felismerés.
Például aki Prímás szaktantermébe tartott, már az ajtón olvashatta: „Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holt-biztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel”.
Prímásnál talán csak Harsányka volt holtbiztosabb a tanfolyamon, de minden alapot nélkülözve. Szerencsére nem ő került a közelembe.
Balról mellettem egy csinos fiatalasszony ült, Kiss Anti kolléga felesége. Mártára szinte folyamatosan számíthattam:
nagyszerű írott és kinyomtatott anyagai voltak, amelyekbe menet közben is betekinthettem.
Jobbra tőlem Sándor, azaz barátkozásunkat követően: Sada foglalt helyet. Sada – Mártival ellentétben – nem gya-korolta a gyorsírás tudományát, s bár otthon kiváló számítógépe működött internet kapcsolattal, azzal nem érzékelhet-te a mi közösségi hálózatunkat, a szociometriai viszonyrendszert, a helyi pregnanciát. Nem ismerérzékelhet-te hírből sem Mackó úr és Prímás metódusát, így hozzá képest én a hazai pályán képben voltam.
Sada egy vendéglátókat képző intézmény gyakorlatioktatás-vezetőjeként hozzászokott a szuverén döntésekhez, fel-adatmegoldásokhoz. Képzeljük el az éttermi konyhát, mint veszélyes üzemet, benne a legkülönfélébb, változó nyers-anyagokat, az időnként rendelkezésre álló, majd bármi okból megváltozó, eltűnő feltételeket, a sokféle természetű és tudású, képzettségű embert, akiket a séfnek vezényelnie kell, hogy hamar múló műremeket hozhasson létre! Nos: az előbbieket: a szakácsot, cukrászt, felszolgálót, a leendő séfet Sándor képezi, ráadásul munka közben! Nem szövegszer-kesztővel és tabulatúrával, hanem ésszel és tapasztalattal, a veszélyes üzem kőkemény valóságában. Ez a munkája: száz tényezőt egyszerre figyelve mindenből és mindenkiből mindig a lehető legjobbat kihozni! Ő volt tehát a tanfolyamon a jobboldali szomszédom, Sada!
Abban a pillanatban, amikor a magyarázatban homályt, vagy a képernyőn hiátust észlelt, már szóvá tette. Ha Prí-más nem intézkedett azonnal, vagy a gép nem fogadott szót, őszinte nyíltsággal reklamálta. Úgy állt a problémához, mint a tankonyhában, ahol elég egy pillanat a tönkremenéshez! Határozott kívánságaival, morcos elégedetlenségével hamar magára vonta a figyelmet.
A szüneteket két mentorunkkal a tanári munkaszobában beszélgetve töltöttem, s mint órák után megesik, élcelőd-tünk kissé a történteken, például Harsányka dolgain. Másokkal együtt kolléganőnket is szorította a továbbképzésre
64. Aki jól viselkedett, mehet Galaxyt játszani.
előírt határidő, mégis háborgott a főnöki diktátumként értelmezett képzés ellen: hol az időpontok nem tetszettek, hol az, hogy mi lesz, ha nem sikerül a vizsga, vissza kell-e a pénzt fizetni, meg egyáltalán: hogy is sikerülhetne egy matema-tikusnak informatikából a középiskolai anyagot elsajátítani? Főleg, ha minden alkalommal késik húsz-negyven percet, s hiába reklamálja a lekésett információt, a megoldások menetéhez az azonnali tanári segítséget.
Mi tagadás: a még ismeretlen Sada követelőzése is felidéződött a szünetekben. Mackó urat effélékkel nem lehetett felizgatni, Prímás azonban jót ironizált azon, mennyire bizarr kísérlet egy avatatlantól az ő módszerére vagy az elő-adására rákérdezni, ki volna képes bármit is nála jobban csinálni, ki feltételezheti egyáltalán, hogy nem tudja előre az összes előforduló problémára a megoldást. Udvariasan kontráztam Prímás élceihez. Évről évre egyetlen tantárgy ugyanazon anyagát adja le kellő intelligenciával és előadói készséggel, valóban a kisujjában lehet minden kérdés, oda-vissza, keresztbe-kasul.
Ami Sada barátomat illeti, óra órát követett, és csendesen összebarátkoztunk. Könnyen megtaláltuk egymással a hangot, közel egykorúakként beszélgettünk, néha szünetben, gyakran hazaútban: életünkről, szokásainkról, asszony-ról, telekről, hobbiról. Váltottunk e-maileket is, megnézhettem a kiskert, a hét végi munkálkodás fotóit. A tanfolyami órákon pedig a képernyő megfelelő helyére mutató ujj, a kulcsszó karikázása a füzetben, a jelzés, hogy várjon sorára a kérdésével – bizonyára segített barátomnak abban, hogy felvegye a tanulócsoport egy szürke tagjához illő, számára szokatlan szerepet. Tulajdonképpen csak a tempóról és a csomagolásról volt szó, hol egyikünk, hol másikunk került inkább szinkronba az előadóval. Alighanem a tanárainkat is kiismerte, bár ebben – az ajtóra kiírt beosztásommal el-lentétben – nem vagyok holtbiztos. Tűnődésem tárgya tulajdonképpen a bennem máig megmaradt kétely.
A tanfolyam-végi kisebb ünnepséget Sándor munkahelyén rendeztük: szerény, de mégis ízléses terítés, azután kü-lönleges konyhaművészeti csemege várt bennünket 2002. december 17-én.
A menüsor: Jércemell párizsiasan, Hunyadi János kedvence, Vegyes köret, Házi vegyes savanyúság, rétes – mindez a kifogástalan szövegszerkesztéssel alkotott meghívó szerint. Az ajándék Jameson whiskey-n és a többi italon kívül min-dent a házigazda varázsolt elő. Hostessek fogadtak, ruhatár működött, rokonszenves felszolgáló-tanulók prezentálták a Sada által bemutatott étket. Kár, hogy Mackó úr nem jött el az általa korrumpálónak vélt jóízű szakmai prezentációra!
Prímás udvariasan figyelte vendéglátónk pezsgő mellé szánt, a tanfolyami hallgatók nevében elmondott köszöntő szavait. Mindenki a megszokott rutinra számított, elégszer hallgattuk a másik oldalról a végzősöket: a tanulók mél-tatják a lelkiismeretes tanári munkát, az előfordult határozott, de célravezető bírálatot, az alig teljesíthetőnek tűnt, de végül meghaladott mércét, egyszóval mindent, amivel a diák az általa elért eredményből fakadt öröm és büszkeség részesévé teheti a mestert.
A tanfolyamzáró bankett köszöntője azonban legalább kettőnk számára lélegzetállító fordulatot vett. Sada a va-lóban remekül dolgozó Prímás mellett vagy inkább helyett – minden illem, automatizmus és hagyomány, továbbá szakmai érdemek dacára – a mellette ült tanulótársát méltatta, a vele eltöltött időt nevezte nemcsak kellemes, de meg-tisztelő, nagyszerű élménynek! A dolog annyira meghökkentő, váratlan és zavarba ejtő volt, hogy magam sem tudtam vele mit kezdeni. Egy köszönömöt meg egy nem kellett volnát nyilván elhebegtem. Abban holtbiztos lehetek utólag, sőt:
eziránt nincs bennem semmi kétely, hogy az, akit a köszöntés valójában megilletett, Prímás – mindent megtett volna, hogy megsemmisítse az elhangzottakat.
Egy tiltott művelet miatt elbukott tanfolyami rész-vizsgám után már nem találkoztam a csoporttal. A többiek és az oktatók ilyen alkalmakkor később is összejöttek. Aztán valahogy nem jött válasz az e-mailjeimre Sadától. Ha a buszon találkoztunk, ő visszafogott maradt. A korábbi barátság bizonyára nem a köszöntő ellenére, de alighanem miatta – megszűnt.