Historia est magistra vitae – írattuk nem egyszer a füzet első oldalára, hogy jelentőssé tegye a magister által oda ren-delt vázlatokat. A latin emelt a tekintélyén. Ha volt ilyen, az enyémen, az iskolamesterén is. Egy-egy tanuló azonban a maga életét élve – a históriára, a tantárgyra és a közvetítőjére egyaránt fütyült, ha akart. Szabadság tere volt erre. (Vajon megmarad-e a köznyelvben vagy a történelemben a budapesti Szabadság téri emlékmű elleni 2014-es tüntetéssorozat emléke?)
Szerettem történelmet tanítani és tanulni. A történelem munkaköri kötelezettségemen felül is érdekelt. Bárki joggal mondhatja: úgy könnyű!
Igaza van. „Aki megtalálja azt a munkát, amelyet a legszívesebben végez, annak soha nem kell dolgoznia életében.”
Pólya György matematikus szavait magam sem vitatom, azonban a dolog, a köztanár munkája és helyzete nem ilyen egyszerű. Az iskolai tantárgyak egy része ideologikus tartalmakkal terhelt. A történelem tanításának éppen az ideo-lógiáktól a lehetőségig mentes tartalmakat kellene közvetítenie, hogy e tekintetben is önálló, szabadon gondolkodó, a társadalomban mindig meglévő döntési helyzetekben eligazodó embereket segítsen felnőni.
Biztosan akad, amit mai tudásom alapján másképp tanítanék, mint a Kádár-rendszerben, de akkor az egész országban használatos tankönyvekben realizálódott anyag érdemi kiigazítására ritkán éreztem késztetést. Széllel, azaz tankönyvvel szemben ez nem sok sikerrel, inkább a gyerekek összezavarásával kecsegtetett. A szükségesnek vélt hangsúlyeltolásokat csípőből elvégeztem. A tények és összefüggések nagyon szűk sávjáról, amelyről a történetírás és az értelmiségi közbeszéd hallgatott, nem beszélhettem, hiszen hiteles tudásom nem lehetett róla. Tabu volt a Szovjet-unió imperialista politikája, valamint Kádár János szerepe a Rajk-perben, a Nagy Imre-perben.
A szocialista hazafiság nem volt idegen tőlem, bár mindkét elemével szemben kritikus voltam. Főiskolai tanulmá-nyaim megkezdése előtt is világos volt számomra, hogy a sokat hangoztatott fejlődés nem a szocialista ideálok megva-lósítása felé halad, azonban voltak valóságos össztársadalmi eredmények, amelyeket nem az akkori pártállami média talált ki. Reménnyel és bizalommal vártam a másfélmillió lakás felépítésére előirányzott program rám jutó hányadát.
Reménnyel, mert másom nem volt. A munkám? Az „öreg átkosban” rögzült, hogy Nálunk a munka / becsület és dicső-ség dolga! Azaz: a munkának nincs értéke, csak becsülete, s mindkettő megfizethetetlen – és megfizetetlen is maradt.
Magyar hazafiként a hetvenes években volt mire büszkének lenni. Bethlen Gábor török hűbéres Erdélye és a szintén hűbéres Havasalföld között okkal tettek különbséget az alattvalók. Ennek megfelelően hazánk lakói a „béke-táborban” is kivételezett helyzetet élveztek.
Az 1974. évi október hatodikai aradi megemlékezésről visszaérkezve azt adtam tovább, amit láttam és magyarként éreztem: a Kárpátok Géniuszának diktatúrája, lakosainak nélkülözése távoli világ egzotikumának hatott mindnyá-junkra. Mi itteni magyarok a szovjet befolyási övezet legvidámabb barakkjában büszkék lehettünk viszonylagos jólétünkre, szabadságunkra a „testvéri” országokéhoz képest. Ebbe a katedra szabadsága is beletartozott. Tudtommal azért, mert nem (párt)vonalasan tanítottam, nem szenvedtem hátrányt a rendszeromlás előtt. Tudtommal nem. Pedig Soroksáron is megfigyelt a belső elhárítás.
A történelemtanításra Csillik László szegedi szakvezetőnk remekül felkészítette azt, aki hagyta magát. Vessző-paripája az applikáció volt. Lényege: fém táblára térképet helyeztünk vagy vázlatot rajzoltuk, s ezeken tologattuk a kicsiny mágnesekre ragasztott színes figurákat. A katonák, gyárak, eszközök sematikus képei mozgatásával szemlél-tettük a folyamatokat, az időbeli változást. A gyerekek szerették. Szívesen magyaráztak applikáció segítségével ők is. A fóliázott történelmi vaktérképekre a szünetekben – önként! – egymással versengve helyezték fel a helyneveket, évszámokat.
Amikor a nyolcvanas években a szegedi Dózsa iskolába invitáltak tanítani, megdöbbentett, hogy a távozó kolléga-nő ki sem csomagolta az állam által mindenhová eljuttatott, az igazgató által megrendelt applikációs készletet. Meg-jegyzem: a hölgy épp felfelé távozott, az egyetemi gyakorlóba. Vajon mit adott tovább a hozzá kerülő tanárjelölteknek?
Melyik professzornak vagy apparatcsiknak a felesége lehetett? Ki tudja! Ez így megy azóta is… Nem lehet mindenért a szocialista rendszert hibáztatni.
Szaktanteremről Csilliktől nem hallottunk. Egyik soroksári elődöm, Lóránt István még nem ismerte, Szabó Sanyi azonban baráti-kollegiális segítséggel megvalósította a Kazincbarcikáról indult kezdeményezést a Zalkában.
Nagyon szerettem szaktanteremben dolgozni. Ha kaptam pénzt száz darab mágnesre, személyes jutalomként ér-tékeltem. A mágnestábla alá édesanyám varrta az applikációs figurák zsebes tárolóját. Fotókat Őrsy Károly barátom főiskolai laborjában másoltunk. Délutánonként maguk a gyerekek is dolgoztak a fejlesztésen. Másnap délelőtt aztán büszkén mutatták társaiknak a műszaki rajzlapra készített, kiváló vonalvezetésű térképvázlatokat. Az iskola egyetlen epidiaszkópja – az átlátszó és át nem látszó képek kivetítésére egyaránt alkalmas vetítőgép – segítette a csodát, és egy kiváló kézikönyv. Mint köztudott, akkoriban nem létezett elektronikus tábla, sem kakaóbiztos számítógép. (Aki elfelejtette volna: ez egy liberális politikai párt sleppjének közpénzlenyúlós akciója volt.)
A szaktanterem ablaksorral szemközti, hosszanti falára kerültek az előbb említett közös készítésű térképek, rajzok.
Ezek alatt futott végig az időszalag: időszámításunk kezdetétől a régmúlt felé balra, a jelen irányába jobbra ábrázolta az évszázadokat. A történelem egyik dimenziója az idő, az ebben történő képzeletbeli utazást segítette konkretizálni.
A végig futó fémszalagra ugyancsak mágnessel helyezhettünk el jeleket, szimbólumokat, applikációs figurákat.
A múló idő érzékeltetésénél nem kevésbé fontos a tér, a hely, ahol az események lejátszódtak. Szaktantermünkben a táblától jobbra mintegy fél méter széles takarásból függönysínekre szerelt történelmi térképek bukkantak elő – a tanított anyag apropója szerint. A 4-5 térképet időnként cseréltük. Ha egyszerre egy nem volt elég, akkor az őket rejtő spanyolfalra akaszthattam a másikat. Így lehetett váltani az európai események nézete, és a hazai történések térbeli ábrázolása között.
Valahol elől lógott le a mágnes tábla is, előtte kissé félrehúzva a vetített képeket napfényes időben is meg-könnyítő eszköz, a felnagyított képeket sötét kamarán keresztül képernyőre visszatükröző szerkezet. A szertárt helyettesítette a felül üveges, alul zárt szekrény. Ide gyűl-tek a kisebb szemléltető eszközök, a gyerekek történelmi olvasókönyvei, amelyeket így nem kellett minden nap táskában cipelni, mégis mindig kéznél voltak. Így tehet-tem színesebbé az órát, az óravezetést, mely hol jobban, hol kevésbé jól sikerült.
A marokkövet – igényesebbeknek: szakócát – a szek-rényben találtam. Az első kőeszköztől az emberiség ko-rabeli csúcsteljesítményéig vezető útról szóló tantárgy-hoz csináltam kedvet vele. A jókora kavicsot a National Geographic Magazine holdra szállást ábrázoló poszterével együtt alkalmazva indítottam ötödikben a történelemta-nítást. Vajon megmaradt-e emlékképként valakiben? A jó hangulatú órák egyike-másika biztosan.
Nagy buli kerekedett, amikor bírósági tárgyalást adtunk elő egy vitatható kérdés kapcsán. Legemlékeze-tesebb játékunk az athéni piac jelmezes-kellékes meg-jelenítése – szintén ötödikben, Filla István nagyszerű tankönyve alapján. A gyermeki rögtönzések számomra is élményt nyújtottak. De ha egy másik osztályban, Ré-ziében, az akciódús óra végén egy kolléganő értelmes és aktív fia sehogy sem tudott helyreállni, bizony atrocitásra vetemedtem. Nem képeztek ki a nagy tanulói aktivitással működő órák vezetésére, ilyennel diákként jószerivel so-hasem találkoztam. Az évtizedek alatt előfordult három-négy nem felejthető fülest mindig kudarcként éltem meg.
Az elfogulatlan osztályzást a mindenkit azonosan kér-dező röpdolgozatokkal, dolgozatokkal lehetett megvaló-sítani. Központilag kiadott feladatlapok történelemből az általános iskolák számára 1974 és 1979 között még nem készültek. Iskolánk azonban rendelkezett stencil-géppel, amely a vállalatoknál már jó tíz évvel korábban feltűnt xeroxhoz képest elég silány nyomatokat hozott létre, de a célnak megfelelt. Még vaktérképet is lehetett vele készíte-ni! Minden feladat mellé az adható maximális pontszám, javításkor a teljesített került, s végül csak össze kellett adni és az öt osztályzat valamelyikére átváltani. Ha hiba 12. Vas Attila honvéd a szaktanteremben.
(Tihanyi Péter felvétele).
13. Háttérben a nappali vetítésre is alkalmas képernyő.
Előttem Rácz Sanyi. (Tihanyi Péter felvétele).
került az értékelésbe, ezt a tanulók kérhették számon a reklamálásra mindig fenntartott időben. A dolgozat megbeszé-lése ugyanis legalább olyan fontos volt, mint a jegytermelés.
Sajnos, a komolyan vett követelmények szerint csak az értő felelő kaphatott ötöst, a kiválóan betanult produkció gazdája nem. Akkoriban árnyalt szöveges értékelést nem adtunk, ezért kezdetben, alsó tagozat után szokatlanul hatott a gyerekekre az új norma. Volt, aki úgy vélte: ok nélkül pikkelek rá, mások azt hitték, hogy csak a vízi úttörők kapnak ötöst. A vízi-úttörőket, honvédelmi szakkörösöket persze jobban ismertem, ennek lehettek folyományai. Azokat azon-ban, akik erősen titkolt személyes szimpátiámat élvezték, éppen az egyenlő megítélés jegyében szigorúbban osztályoz-tam, mint másokat.
Ez már történelem: egykori tanulóim illetékesek a megítélésére. Facebook:
Jutka: – Nem a tanulásról beszéltem, hanem arról, hogy kire emlékszel. Varga történelemtanárunk volt. Emlékszel?
Zsolt: – Én is arról. Laci bácsi nagy király volt.
Zsolt: – És amikor Varga tanár úr felismerés versenyt vetített, én meg jelentkezés nélkül bemondtam a válaszokat (sajna megvolt otthon a Magyarország története képekben), és repültem kifele az osztályból a folyosóra, nem is egyszer.
Mindég a Bertalannal meg Jutkával csatáztuk a potya ötösökért. Néhányszor a Jutka nagyon belemászott a lelkivilá-gomba, mert lány létére lenyomott
Jutka: – Hahahaha!
Zsolt: – Hát miniatúrákat, iniciálékat kódexekből, mi van rajta c. kérdéssel: „István király megvakíttatja a pogány Vazult” vagy „Károly Róbert völgyben vonuló seregeire vlachok nyilaznak."
Zsolt: – Persze, az ismert ok miatt néha Halmos Pista tanár úr vissza is kísért az osztályba. Vera néni előtt nem csak a diákok haptákoltak, hanem jól látható módon a tanárok is.
Jutka: – Mi van Zsolt? A kis eminens - meg vannak még a jegyzeteid?
Zsolt: – Á, de ez baromira bevésődött.
Zsolt: – Különben is, Jutka, nem ismered a Képes Krónikát.
Andrea: –Hát kövezzetek meg, de én érte nem rajongtam. Rögtön a 2. töri órán elvágta magát nálam, sose fogom elfelejteni
Zsolt: – Mér, mit művelt? Neked vágta a krétát? Vagy nem tetszett a bulgár matrózpólója?
Andrea: – Ááááá, a legelső tananyagból legelsőként engem feleltetett. És én megtanultam rendesen a hülye ősembe-reket, és mégis csak négyest kaptam...
Jutka: – Hahaha, Andi. Csak négyest ... Hahahaha
Adrienn: – Nála pofára ment a dolog. A matróz pólójára emlékszem még ma is!!!!!
Andrea:– Akkor ezek szerint az én pofám nem tetszett neki!
Adrienn: – Az enyém sem! Nem ő volt a vízi úttörők fő muftija a suliban? Asszem nála úgy működött a dolog, hogy ha nem vagy vízi úttörő, akkor nem lehetsz tökéletes töriből!!!
Andrea:– És aki nem volt vízi úttörő, az volt a szárazföldi patkány.
Jutka: – Látod, én vízi úttörő voltam - és ötös töriből!
Adrienn:– Így van Andi!
Zsolt:– Adrienn ez nem igaz, én úttörővasutas voltam és töriből színjeles.
Andrea: – Ezek szerint mindegy volt, hogy vízen v. vonaton, csak gyalog ne!
Jutka: – Vagy nem számított milyen úttörő voltál, ha tudtad a törit.
Andrea: – És emlékeztek a Fenyőre? Utolsó évben töri dolgozat előtt egy héttel megadta a kérdéseket.
Zsolt: – Kukaaaaaa!
Gabi: – Fenyő egyszer azt magyarázta, „a háború nem olyan ám, hogy csak kikardom a rántom és megyek a csatá-ba!” - a mai napig itthon el nem hangzik a Fenyő név, anyu is Kikardomarántomnak hívja!
No igen, Fenyő Gyula tanár úr átélt valamit az általa tanított történelemből. A Don-kanyart egyik fülére enyhe hallássérüléssel élte túl.