• Nem Talált Eredményt

Lehet-e kitaszítással nevelni?

In document Katedrális karcolatok (Pldal 52-55)

Hogy vagyok? – ismételte kérdésemet Jutka, a szintén kirúgott Ági barátnője, az egykori vízi úttörő több mint har-minc év után. Csak az interneten találkoztunk. Kíváncsi voltam rá. Szóba került a levelezésben kolléganőm is, akivel a ballagás alatt beszélgettünk, mikor a ballagó sorba nem voltam képes beállni. Ők, az említett lányok sem tehették meg a Zalkában.

29. Az út mindig jobb, mint a fogadók…

Az Emma nénit nagyon szerettük – és amikor szeretsz valakit, nem akarsz neki csalódást okozni. Gondolom, tudod, hogy van.

Hogy miért kerültem intézetbe? Csavarogtam, fiúztam, iskolát kerültem. A szüleim és kedves Emma néni úgy gondolták, hogy a legegyszerűbb lesz, ha szépen lepasszolnak és másnak lesz fejfájása miattam. Erről az időszakról soha nem beszélek – még az Ágival sem, csak a nőveremmel, néha.

Tudod tanár úr, amikor 12–13 éves vagy, a felnőtteket (akit tisztelsz, nem mindegyiket) egészen másként látod, mint amikor te is felnőtt vagy (na, mondjuk ki bátran 'középkorú hölgy'). Nem is tudom, akkor valahogy úgy gondolod, hogy ők mindent tudnak. Aztán rájössz, hogy nem egészen így van ez. De olyan mindegy – ha nem ez történik, nem az vagyok, aki vagyok most és én igazán elégedett vagyok azzal, ami most vagyok (a szerénységem megint előbújt!).

Fantasztikus képeid vannak – honnan? A vízi úttörő táborozás volt gyerekkorom legjobb nyara. Ha jól emlékszem (jól emlékszem) te intézted el valahogy, hogy mehessek, mert a szüleim nem fizették be...

Az említett képek annak idején egy tervezett vízi úttörő próbakönyvhöz készültek – télen. S ha a táborozást én intéztem, akkor nagyon jól tettem.

Próbakönyv? Mit szerettünk volna bemutatni? Hogy tudunk olvasni? Hehehehe.... Isteni képeid vannak, az Ági irigyke-dik, hogy nincs rajta! Hehehehe....

Szóval, mi is történt az elmúlt 30 valahány év alatt... Az intézet után még züllöttem egy kicsit, de 17 éves ko-romban egy kicsit észhez tértem. Elhe-lyezkedtem, elkezdtem a gimnáziumot estin. 20 évesen eszembe jutott, hogy jó lenne férjhez menni – találtam is va-lakit, aki elvett. :-) A férjem mindig is disszidálni akart (én akkor még nem jártam soha nyugaton), úgyhogy '84 őszén összepakoltunk és szépen kilib-bentünk Ausztriába. A férjem viccelt, hogy majd egy táborba raknak minket, jókat vihorásztunk rajta, de a végen tényleg ez lett...! 8 hónapot szenved-tünk Baden-Baden-ban egy kis szál-lodában. Ausztria állam csak éppen annyit adott, hogy éhen ne haljon az ember! Mázlim volt, kaptam állást egy

'magyar’ boltban a Mariahilferen. Németül is kotyogtam egy kicsit, meg ügyes és okos vagyok (meg persze szerény!) ezért elvoltam.

'85 júniusában költöztünk Canada-ba. Sem én, sem a férjem egy árva szót nem beszélt angolul, de állami támogatással mentünk úgy, hogy volt hol laknunk és mit ennünk. A férjem elhelyezkedett mint festő, én meg mint mosogató. Mert ügyes és okos vagyok (ne felejtsük el, hogy szerény!) ezért, mikor egy picit megtanultam angolul, előléptettek pincérré. Winnipegen voltunk, a préri közepén – pocsék hely. Nyáron meg lehet dögleni a melegtől – télen megfagysz. Kb. 1½ évet voltunk ott, utána elhúztuk a csíkot Montrealba. Mindjárt kellemesebb város! Itt már beszéltünk úgy-ahogy angolul, én kaptam állást egy magyar étteremben mint szakács. Így tébláboltunk egy darabig, szegényen, szar munkával. Igen olcsóért el lehetett menni a McGill-re (egyetem) mindenféle tanfolyamra, és mint érdeklődő fiatal hölgy én mentem is. A computerek akkor kezdtek 'divatba' jönni, a matek engem mindig érdelelt, úgyhogy beiratkoztam egy computeres tanfolyamra.

Tetszett és jó voltam! Ősszel úgy döntöttem (akkor már külön költöztünk a férjemmel), hogy beiratkozom a főiskolára, computer szakra. Felvettek, mellette dolgoztam feketén az étteremben és hét végén lakásokat takarítottam. Elvégeztem a

30. A Delfin hajó legénysége.

főiskolát, és felvettek egy céghez programozónak. Azóta is ebben a szakmában dolgozom, most már nem programozok hanem 'business analyst' vagyok [A business analyst beszél a felhasználókkal vagy a megrendelővel és az ő igényeiket, elkép-zeléseiket fordítja le a programozók nyelvére]. '98-ban a computer szakma igen jó volt – mindenki cserélte/alakította a rendszerét.

Akárhol el tudtam volna helyezkedni – de akkor éppen egy német pasival nyomtam, és úgy döntöttünk: összeköltözünk.

Nekem egyszerűbb volt Németbe költözni, mint neki Canadába. 2 évig voltam ott, és ott ismerkedtem meg a második fér-jemmel. Angol volt, úgyhogy költöztem megint. 2005-ben megcsalt és otthagyott – nincs nagy szerencsém a férjekkel! Ja, igen, gyerek nincs. Nekem már olyan természetes, hogy nem is mondom. :-)

A válás után új ház, új munkahely, ahogy már szokás. Az új munkahelyem egy gyógyszergyár. 2 év után jött egy alkalom, hogy a céggel Copenhágába lehet költözni – megnyertem, költöztem. Igen rühellek itt lenni, az emberek nem túl barátságo-sak. A cégnél átrendezés volt megint, alkalom: lehet költözni Németbe (a cég német). Jelentkeztem, költözöm, október-nov-emberben. Hát... dióhéjban ennyi. Sajna nincs ékezetem így egy kicsit nehéz lesz olvasni, de remélem sikerül! [Ó hogyne!

Az ékezeteket pótoltam.]

Tanár úrral mi van? Sajnos Lacizni nem foglak tudni! Legalábbis még nem ;-). Majd össze fog jönni, csak még ahhoz beszélgetni kell nekünk egy kicsit!

Nem, nem jött össze. Az utánad maradt pink színű döbbenetben már nem. Amikor észrevettem a Facebook oldala-don a betegségre utaló, mégis vidám, életigenlő képeket, nem voltam hajlandó tudomásul venni a veszélyt. Ahogyan a húgom, az én szelíd, belenyugvó húgom ugyanilyen állapotát sem. Azután sem, hogy bekövetkezett.

Pedig beszélgetni kell nekünk egy kicsit!

– Szerinted lehetséges?

Az én vízi úttörőségem gyerekkoromban menedék volt az otthoni bajok elől. Így lehettél vele Te is. Távo-zásommal ez a biztonsági övezet megszűnt számotokra.

Az iskolában az osztályfőnököd úgy vélhette, hogy jobb lesz neked másutt – az intézetben –, mint otthon. Azt is elmondta, hogy gyermektelenek lévén, ha a férjével bárkit örökbe fogadtak volna, az Te lettél volna. Viszontszeretett ő is, de ez nem volt elegendő hozzá…

Midőn engem rúgtak ki az egyik iskolámból, az is jóra fordult, mert akadt, aki felém nyújtotta a kezét. Te, Jut-ka, részletes e-mailedben nem említettél senki ilyet. Amit a javadra fordítottál, az az erő nem kívülről jött, hanem benned volt mindig. Egyedül kellett felnőj, hogy az le-hess, akinek megmaradsz immár. Ha magadra néznél, kérlek, tedd az én szememmel és Szécsi Margit szavaival:

Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik, csodára, az ember fiára, kezeire, nyírott hajára.

31. Emmike emlékezik…

In document Katedrális karcolatok (Pldal 52-55)