Varga, Szentgyörgyi, Őrsy Szőnyben

De nem sokáig! A Váci-Duna-ágon siklottunk lefelé, a flotta pedig a szigeti part közelében araszolt. Ott, ahol a főváros vízellátását biztosító kutak miatt nem szabad kikötni. A tervekben ilyesmi nem is szerepelt! De nem szerepelt a deus ex machina sem!

Lentől utasszállító hajó közeledett, amely elől nem a szigeti, hanem a közeli bal part felé húzódtam, egészen addig, amíg a meg nem jelent a vízirendőrség. A szerv átküldött bennünket a folyó másik partjához, ahol a többi, tizenvala-hány csónakot látta. Kissé meglepődtem, de úgy gondoltam: oka lehet rá. Ő van itthon, ő tudja jobban. A rendőrnek fogalma sem volt a mi lehetőségeinkről, sem a ránk leselkedő veszélyről, egyszerűen nem szerette, ha valaki kilóg a sorból. A flotta szerinte sorba’ jó!

Nos, irányt vettem a jobb partra, keresztezve a hajóutat. Eközben rávitt bennünket a víz a lentről közeledő utasszál-lítóra. A hajó kürtölt, a távolság egyre csökkent. A kapitány jelzett zászlóval is, hogy tőle jobbra húzzunk el, ott, ahol rendőri beavatkozás nélkül szándékomban volt maradni. De már nem tehettem, hogy a lomha úttörő csónakkal a nagy hajó előtt ismét irányt váltsak. Csupán a gyerekeimnek szóltam, hogy gyerünk, mert nincs mit tenni! Sokat nem kellett magyarázni, előrehajolva hosszan húzták a lapátot, és gyorsabban, mint addig bármikor. A fedélzetről valaki leszólt, hogy minek megy vízre az ilyen, aki nem tud kormányozni. A „vén marha!” is elhangzott, valahol felettünk, ez egészen biztos. Harmincéves lehettem. Nem tiltakoztam egy szóval sem, húztam, kormányoztam, ahogy tőlem telt, némán. A gyerekeket sem biztattam: nem volt rá szükség. Amint kikerültünk a veszélyzónából, egyikük, talán Gabi megszólalt:

– A hülye rendőr! – A többiek sóhajjal helyeseltek.

– Nem, nem ő, hanem én. Mert hallgattam rá! – böktem ki erre. Így vélem ma is. A felelősséget nem lehet szétosz-tani. A „Parancsra tettem!” mit sem ér.

Ugorgyunk!

Nyilas Misi „Csak úgy repült a sorokon. Egyik cím után jött a másik. Mikor valamit nem akart hallani az öregúr, akkor azt mondta:

– Ugorgyunk!

Akkor azt átugrotta. De a címeket mind el kellett olvasnia, egyet sem volt szabad kihagyni, még a legkisebb hírecs-ke címét sem, de persze a legtöbb után: „ugorgyunk” volt az utasítás.”

Három – a Zalkában töltött évek után megjelent – írásomból következnek kurta részletek. Az „ugorgyunk!” lehe-tőséget én is meghagyom az olvasónak.

Az Úttörővezető 1986. októberi számában fellelhető az Amiről szó esett, s amiről megfeledkezünk című vitairatban ezt írtam:

„... Olyan korban jó élni, amely megengedi a puszta szolgálat helyett az alkotást; olyan szervezetben jó működni, amely nem alávet, hanem kibontakoztat, olyan közösségre vágyunk, amely lehetővé teszi a lehető legteljesebb önmeg-valósítást, az életkornak, habitusnak megfelelő boldog, kiegyensúlyozott életvezetést! […] Az egyetem benyomul a középiskolába, a felső tagozat a gimnáziumra les, miközben fél analfabétákat bocsájt ki, az alsó osztályokban immár csak tanárnők vannak a tanítók, tanító nénik helyén, s még a legadekvátabb működésű óvodák között is feltűntek a

„jobbak”, a specialitások, a „magasabb szintűek” […] A kisdobosság célja ne az úttörőavatás legyen, és az úttörők sem lehetnek KISZ-tag embriók! Ne kívül keressük a célokat, hanem belül valósítsunk meg minden lehetőséget a gyermeki személyiség tisztelete alapján működve, az adott szervezeti-intézményi keretek között. Összegezve: szívesen olvasnám az úttörőség ismérvei között a gyermekközpontúság kritériumait, …”

[Az Úttörővezető vitájában részt vett Horváth Lajos is. Ő azonos azzal az egyetemi oktatóval, aki 1982-ben, a cikk megjelenése előtt az egyetemen úttörőtanból vizsgáztatott. Az volt a benyomásom, hogy nem jók az esélyeim nála, mert nem azt a fajta gyermekmozgalmat kedveli, amelyiket én. Így aztán nagy kínnal átrágtam magam az ő kiválóan

szerkesztett, decimális tagolású, pedagógiai tudományosság szintjére emelt rendszerén, de végül nem volt képem ezt a küzdelmet a tudtára adni. Nem buktam meg.]

1983 tavaszán egyetemi konzultációról visszaútban Budapestről Szegedre bekukkantottam a pesterzsébeti vízite-lepre nosztalgiázni. Még ekkor is csábítottak vissza. Olyan ember tudott a dolgaimról, akivel korábban nem is volt találkozásunk. Pfeiffer Ferenc rendőr főtörzsőrmester ismert rám, és fogadott volna kitárt szívvel.

Az Úttörővezető 1987. áprilisi számában A vízi élet megszervezése címmel addigi tapasztalataimat, benne a XX.

kerületben megismert módszertant adtam közre.

„A XX. kerületi Úttörő Flotta parancsnoka kidolgozta az alapfokú és középfokú vezetői próbák anyagát, mert az egység létszáma szükségessé tette a saját vezetőképzést. A próbázások a kishajóvezetői vizsga leteltével együtt váltak teljessé, a parancsnokok összesen „hétpróbássá”.

(A cikkhez irodalomjegyzéket csatoltam azon kiadványokból, melyek könyvespolcomon összegyűltek, s melyeket felhasználtam vezetői munkámban, a próbarendszer kidolgozásában, vagy mint a pajtásoknak ajánlható művekként.

Számos más könyv, térkép, szabályzat és rendelet található abban a frissen összeállított dokumentumban, amelyet jószerével épp csak kézbe vehettem. Az 1986-ban készült kézirat az Úttörők a vízen címet viseli, összeállította és szer-kesztette Varga János, víziúttörő-vezetők írták, s ennek A vízitúra-vezető könyvtára című fejezete több mint száz tételt tartalmaz.)”

Az Úttörővezető 1989. évi 1. számában jelent meg a Meditációk egy kiállítás ürügyén.

„– Kérem, én a gróf Teleki Pál által irányított Szent Rókus cserkészcsapatban nevelkedtem, és amit ott tanultam, azt kívánom továbbadni a gyerekeknek! – A bemutatkozás formaságai után e szavakkal összegezte programját a budapesti XII. kerületi Központi Albatrosz Víziraj nyilvános rajgyűlésén, szülők és más meghívott vendégek előtt Kamenszky László rajvezető. […] A nyilvános rajgyűlést 1964. április 11-én tartottuk. […]

Úttörőemlékek és cserkészkiállítás? Nincs ebben semmi meglepő! A szegedi Móra Ferenc Múzeum Fekete-ház-beli helyiségében bemutatott több száz emléktárgy és dokumentum között talán a leglátványosabbak a próbababákon kiállított egyenruhák. A pelerintől és búrkalaptól eltekintve az úttörők egykori tábori egyenruhájának előképét lát-hatjuk bennük. A háromszögletű melljelvény (Hungária-jelvény), a kerek próbajelvények, a mellzseb rangjelző csíkjai (családvezető-jelvény) szintén ismerősek. A liliomos övcsat felirata: Légy résen! – talán a szovjet pionírok Bugy gatov!

köszöntését idézi fel. (A magyar cserkészek köszöntése egyébként Jó munkát! volt, a kissé katonásabb, honvédelmet idéző Előré!-nél nem kevésbé értékes gondolatot közvetített […]

Mi a kisdobosokat úttörővé, az úttörőket KISZ-tagokká neveljük – immár negyven éve. Nos, hol vannak ezek a KISZ-tagok? A mi eszményeink gyakorlása nem valósul meg a létező ifjúsági szervezetekben, ezek iskolásak, államo-sítottak, s a szükségesnél nagyobb mértékben szolgálják ki a felnőttvilág napi igényeit. A felnőttvilág és a felnőtt élet csak gazdagodna akkor, ha a gyermekek és ifjak életkorukhoz illő teljes életet élnének, amely tehetségük sokoldalú kibontakoztatásával elvezetné őket az emberi teljesség felé! […]

Nem volna szabad látszatönkéntességet, látszatönkormányzatot, látszatmozgalmat működtetni, nem engedhető meg, hogy gyermekeink hamis kulisszák között nőjenek fel! […]

A cserkészet ötvenezres létszámával nem ért el olyan szervezettséget, mint a mi mozgalmunk, de felvállalt eszmé-nyeik és tevékenységük rokonszenvesen közel állt egymáshoz. Talán ez az, ami nemcsak az öregcserkészeket, hanem engem is megragadott a szegedi kiállításon.”