A család után a nevelőkkel való viszony alakítja az embert. Az esti-levelező oktatásban felnőttek, és majdnem felnőttek tanulnak, de mégsem közömbös, hogy mennyire ismerik egymást a tanulási-tanítási folyamat részvevői.
Három-négy év alatt folyamatosan kialakul a kölcsönös bizalom, a biztonságérzet, hiszen egyetlen tanévben a levelező rendszer két-három szóbeli beszámolója erre teljességgel elégtelen.
Képzeljük el, hogy a diákok a beszámoló-hét minden napján egy vagy két tantárgyból felelnek, a tanárok pedig szaktól függően akár 150 dolgozatot javítanak ki, s ugyanennyi vizsgázót hallgatnak meg, egyenként jó, ha 10 perc-ben! Ha hozzáteszem, hogy a legkülönbözőbb spórolási intézkedések miatt a szóbeli beszámolók egy része is írásbelivé alakult, akkor nincs mit csodálkozni, ha a tanuló és a tanár nem ismerik egymást.
Volt, akit abból a levelező osztályból, amelynek szóbeli érettségiztetésétől végül eltiltottak, alig láttam az órákon, de rutinosan igyekeztem, hogy ez ne befolyásoljon. Nem kötelező, és sokaknak nem lehetséges rendszeresen órára járni.
Néhány érdeklődő, kiváló embert megjegyeztem, s a valóban menthetetlenül gyenge tanuló is feltűnt. Körülbelül any-nyi esélye volt sikeres történelem szóbeli érettségire, mint nekem lett volna matematikából. Az persze nem létezik, hogy nálam ápolónővér megbukjon, hiszen – ha oda jutok –, nem mindegy, hogy hogyan adják majd az elfekvőben a kacsát.
Ennek ellenére az 1998/1999-es tanévben egy nyúlánk, hamvas arcú nővérke májusi érettségi helyett szeptemberi pót-vizsgára kényszerült. Reméltem, hogy majd akkor közösen sikerül. De kiderült, hogy az osztálytársaival májusban sem!
Amikor az igazgatói döntés megszületett arról, hogy nem érettségiztethetem az osztálytársait sem, már lementek az érettségi írásbelik, alig találkoztam a felkészülési szünetet töltő diákokkal. Találkoztam viszont egy harcias kolléganő-vel, aki hirtelen letámadott.
– Akkor most döntsd el, hogy mit akarsz! – szólított fel Bertók Lajosné az udvaron, a főépülettől a kollégium felé vezető átlóban, amikor ebédelni igyekeztem. Nem is kapcsoltam rögtön. Vajon miről kellene döntenem?! Függhetne az övé az én döntésemtől? Amikor leváltották őt a magyar–történelem munkaközösség vezetéséről, még az ebben vét-len utóda elvét-leni támadásakor történt igazolt távollétemet sem volt képes megbocsájtani. Úgy gondolta akkor, hogy nem
vállaltam vele szolidaritást. Vesztes csatája után csak a dühéhez tudtam volna csatlakozni. Most mégis én volnék az, aki őrá kényszerít valami nem tetszőt? Tanári szolidaritást talán?!
A felsőbbséggel szemben örökösen intrikáló kolléganő elfogadta az igazgatói megbízást az én érettségizőim vizsgáz-tatására. Haragja annak a jelzése volt, hogy kibújt a szög a zsákból! Szerinte nem ő, hanem én vagyok az oka a cseppet sem szolidáris döntésének. Kizárólag az én makacsságom – és nem a nyugdíjazás utáni alkalmazásával járó plusz jövedelme – miatt változott meg a vezetői önkénnyel szembeni erkölcsisége. Jól érzékelte, hogy az enyém változatlan.
A tanári integritás védelmét szolgáltam akkor is, ha személy szerint nem engem sértettek meg. Amikor a nyugdíjba vonuló szakszervezeti bizalmiként az utódjául jelölt, ezt elismerte.
Bertók Lajosné percekkel a szóbeli érettségi vizsga előtt bemutatkozott az osztálynak. Közölte, hogy – Nem kell betojni, senki sem bukik meg, ötös azonban nem lesz!
A hatás a vizsga előtti percekben azért lehetett megrendítő, mert mosoly helyett általában támadó attitűd kísérte a közléseit. Kire így, kire úgy hat egy olyan év eleji bejelentés, hogy az anyagot ötösre a tanár tudja, négyesre a tankönyv-író, tehát aki eleget tud, az átmegy, aki ennél többet, az közepes. Aki érti az iróniát, az is meghökken, majd később jót nevet rajta, de ha egy tanárnak ez komoly programja, azzal a tanárral baj van. Akad, aki a belépőjétől kezdve ter-rorizálja a tanulókat, később kiengedi a gyeplőt. Percekkel az érettségi vizsga előtt azonban az idézett „megnyugtatás”
rossz vicc. Kegyetlen.
A legkiválóbbak diákok is izgulnak a három-négy éve várt végcél előtt. Hányingert, hasmenést kapnak vizsga-helyzetben azok, akiknek ilyen a természetük. Változó, ki mennyire tartja fontosnak az érdemjegyet: a proletár ötöst, vagy a valódit. Az édesanya, aki otthon a gyermeke bizonyítványa mellé teszi majd az övét, melynek ára nemcsak a szorgalmas tanulás, hanem az is, hogy felelős munkahelyi beosztása dacára felnőttként beletörődött a múlt poroszos, infantilizáló iskolájának kalodájába, ő bizony több éves áldozatos munkáját látja veszélyeztetve az efféle, vizsga előtti megnyugtatástól.
Tele vannak a tanárik – elég csak rám nézni – félreismert zsenikkel, Rómeót nélkülöző Júliákkal, vannak köztünk tanrobotok és zsebdiktátorok. A tanári oklevélhez nem jár lelki egyensúlyt, a tanári licencia nem saját defektjeink, vereségeink feldolgozásához kapott eszköz.
Ugyanolyan diplománk van, mint a szaktudósnak, a kutatónak, s ennek ellenére hol a portás, hol a főnöki titkárnő szeszélyeit kell megélnünk. Az írni, fogalmazni alig tudó, csak közhelyek elmondására képes igazgató akkor is jobban ért a tételeidhez, ha a legmagasabb minősítésed van a szaktudományodból. Ha iskolán kívül miniszter, akadémikus méltat a figyelmére, ha publikálsz a pedagógiai lapokban, ha érted a dolgod, csak ki ne derüljön! Mert igen hatékony a kisebbségi érzéshez járuló sárga irigység, amely, ha teheti, diákot aláz, ha teheti tanárt, s mily édes érzést kelt, ha nála különbet!
Épp ezért nem élhettem a jogszabály adta lehetőséggel: az érettségi vizsga nyílt, de ha beülök a diákjaimat meg-hallgatni, akkor nekem bizonyíthatták volna be a jelöltek buktatása révén, hogy a tantárgyamból nem tanítottam meg semmit! Hogy rosszul döntöttem, amikor kitartottam a legjobb tudásom alapján összeállított szabályszerű tételek mellett!
Felmentem a tanterem elé, a főépület első emeleti folyosójára, hogy néhány biztató mondattal támogassam az osztályt, hogy elmondjam: a bizottság talán éppen a rendkívüli eljárás okán még a szokottnál is korrektebb lesz majd velük. Ez az érdekük! A kisebb botrány.
Az érettségi vizsga protokollja szerint annyit tehettem még, hogy az osztály irataihoz csatoltam az elnöknek szóló szokásos tanári beszámolót. Ami máskor felesleges papírgyarapításként túllihegésnek hatott volna, most ugyancsak fontos közléseket tartalmazott. Csakis róluk, s nem az engem ért gyalázatos eljárásról írtam. Kiemelések az eredeti szerint. Íme:
Tisztelt Elnök Asszony!
Mint az 1998/99-es tanévben a III/L5-ös osztály történelemtanára kötelességemnek érzem, hogy az érettségi vizsga lefoly-tatásához szaktanári tájékoztatást adjak.
Az osztályt csupán ez utolsó tanévben tanítottam, azonban mint másodév végi vizsgabizottsági elnök, korábban is volt a tanulókkal találkozásom.
A tanév folyamán ezt a körülményt figyelembe véve, az alább jelzett lehetőségek keretei között igyekeztem a tanév anyagát feldolgozni és az érettségi vizsgára való felkészítést elvégezni. A rendelkezésre álló időben természetesen nem lehetett az első két tanév anyagát szisztematikusan átvenni, de bizonyos fontos összefüggéseket, korszakjellemző sajátosságokat az órákon jelen voltakkal átismételtünk.
Az osztály tanulói kaptak tőlem olyan, más osztályokban bevált vázlatokat, illetve téma-emlékeztetőket, amelyekkel a felkészülésüket kívántam segíteni. E saját készítésű segédletekre megítélésem szerint azért volt szükség, mivel több éve, lénye-gében a rendszerváltás óta nincs ennek az iskolatípusnak írott tankönyv.
Igyekeztem a lehetséges B tételekre gondolva forrásszemelvények, kép, grafikon, térkép használatával járó feladatokat adni, arra is volt példa, hogy a diákok hoztak az óra anyagához dokumentumot, olvasmány- vagy filmélményt.
A tanulók többsége szorgalmasan, lelkiismeretesen készült a beszámolókra, az órákon megfelelő figyelmet, munkafegyel-met tanúsítottak, az iskolai élettel kapcsolatos reagálásaik felelős felnőtt emberekhez illőek voltak. Ezt a benyomást keltették a múlt év végi vizsgán.
A tanulók mintegy ötöd részének felkészültsége az ez évi anyagból igen hiányosnak mondható. Ennek ellenére jobbára nem ezek a tanulók alkották az 5. órák törzsgárdáját [Az 5. óráról 19.30-kor csengettek ki, s ez nem csak a vidékieknek volt megterhelő, de a helybeliek is megszenvedték, hogy a 19.25-ös kicsengetés módosult. A közel lakó tagozatvezető elvi kérdésként kezelte az ügyet: a busz, villamos épp elment, a főnök pedig nem reggel 6-kor, 7-kor kezdte a munkát, mint a diákjaink]. A ballagás utáni érettségi szünetben sem használtak ki minden lehetőséget a közös felkészülésre.
A harmadik évben heti óráink 50 %-a (2) utolsó óra volt, s ezeken, mint részben vidéken lakó, részben délutáni-esti műszakban dolgozó felnőtt levelező tanulók - igen kevesen tudtak megjelenni. A legkisebb létszám ezeken az órákon 2 tanuló, a szokásos 4-6 tanuló volt. A részvétel ellen hatott, hogy az egyik utolsó történelem órát fizika előzte meg, amelyen az osztály egésze nem volt érdekelt.
Óráim másik 50 %-a szintén fizika óra után következett [A fizika válaszható tantárgy volt. Legtöbben kémia vagy számítástechnika mellett döntöttek], így ez az „üresjárat” - mint elmondták - arra indíthatott némelyeket, hogy az előző lyukas órához a történelem órát is hozzáillesszék, s elmenjenek, illetőleg később érkezzenek.
A tanév három beszámolójából kettőt írásban, egyet szóban teljesítettek, így a szóbeli érettségi vizsgát megelőzően egyszer (továbbá az óra alatti esetleges aktív részvétel és az év végi jegyek lezárása során) volt alkalmam a tanulókat és tu-dásszintjüket megismerni. Miután többek számára egzisztenciális kérdés a bizonyítvány megszerzése, a nehezen eldönthető év végi osztályzatokkal nem kívántam az órarendből is, a beszámolók rendjéből is következő hiányosságokat megtorolni.
Remélem, hogy a tanárváltás sem okozott túl nagy törést a felkészülésben. Kívánom, hogy a kérdező tanár személyének május végi megváltozása (amelyről tőlem a mai napig nem értesültek) ne fokozza az itt ismertetett hátrányokat.
Elnöki munkájához szép sikert kívánok:
Szeged, 1999. június 10.
A vizsga délidejében – ismét az ebédlőbe jövet-menet – találkoztam a vizsgaelnökkel. Nem látta az íratok közt a tanári beszámolót.
Vajon elszégyellte magát azóta az, aki kilopta? Aki máskor csakis saját hatalmát fitogtatva szokta volt a szaktanári jelentést megkövetelni. A tanévet záró pótvizsgáztatásra tovább görgette a bosszút.
A pótvizsga
Augusztus végén a tanári asztal magányos oldalán ritka vendég az öröm. A pótvizsgák feleletei többnyire nyög-venyelősek, legtöbbször ő is tudja, én is tudom, hogy nem tudja. Annyira azért a Hatkilóban is adtunk magunkra, hogy pótvizsgán jobban megbecsültük a valamelyest felkészült jelöltek teljesítményét, minthogy a dupla nullát elég-ségesnek minősítsük. Az elégséges több kellett legyen a semminél! Summa cum laude nem járt érte! Amelyik felelet puska nélkül is sikeres, az a felnőttoktatásban sokkal inkább a tanuló szorgalmát tükrözte, mint a tanári munka színvonalát. Ha magántanári segítség van mögötte, arról nem illő tudni, mert ugyan honnan, kitől?!
Az ápolónő, akit májusban meg kellett buktatnom, szép fiatal nő, mandula szemei fölött ívelt szemöldökkel.
Összeszedett, fegyelmezett. A tanév végén különórákat kért – kívánsága teljesíthetetlen. Sajnálom szegényt, pedig szinte csak látásból ismerős! Mindent megpróbált, a munkából eljött, ahogy tudott az évközi órákra, végül beval-lotta a tantárggyal kapcsolatos teljes tehetetlenségét. Aggodalma kiül az arcára, várakozó jóindulattal tekintek rá a pótvizsgán, amikor a tételt húzza.
Aztán felkészül, hozzáfog, mondja, mondja összefüggések nélkül, ahogy lehet. Hiszen annál rosszabb nem tör-ténhet vele, mintha nem szólna egy szót sem. Majd kiválogatom, majd találok benne valami menthetőt. Előfordult már, hogy a szavakat félreértve a reformáció és a reformkor egyikét vázolta valaki a másik helyett. Tudtam, hogy félbeszakítani katasztrófa lett volna, ezért nyugodtan végig hallgattam, aztán feltettem neki segítő kérdésként a másikat. Proletárötössel átment. Most is valami ilyesmi kellene…
A vizsgázónak az osztályfőnökét is megbuktatták. Őt azért, mert – ahogy bűnügyekben is előfordul – túl sokat tudott. Fogadásokat kötöttünk, hogyan osztozott a kezdő Balázs és a három gyermekére és háztartásbeli feleségére kereső, másodszor is kirúgott István skalpján az igazgató és a tagozatvezető.
Mert ugyan mit képzel magáról Vadai?! Matematikus és irodalmár, kutató, publikáló ember. A Hatszázasba nem elég jó! Csupán a tanulók jártak a lakására még azután is hogy kirúgták, de kit érdekelt?! Az önálló munkáltatói jogokat élvező vezetőt és helyettesét nem. Nincs válasz, hogy melyikük lőtte ki Istvánt és melyikük Balázst.
Évtizedes mantra, hogy a főnöknek joga van megválasztani, hogy kivel akar dolgozni. Ez a főnökök magánügye, nem a nevelőtestületé, nem a kárt szenvedett tanulóké, nem a szülőké, nem az iskolaszéké, nem a társadalomé. Az utóbbiaknak semmi efféle joga nincsen.
Nekem magánkeserűségem és magánszégyenem az, hogy ezúttal miért nem tudtam annak az egy, pótvizsgán véletlenül elém került végző évfolyamos vizsgázónak emberséges segítséget adni úgy, ahogy máskor, másoknak megtettem. Hiszen már osztályfőnöke sem volt, aki aggódott volna érte!
Az augusztus 31-én záruló tanév végén a pótvizsgáztatást szokás szerint az a tanár végezte, aki megbuktatta a delikvenst. Formálisan a két vagy háromtagú bizottság döntött, amelyet évfolyam szerint állítottak össze a pót-vizsgáztató magyar-történelem szakosok – a vizsgát megelőzően. Az augusztus végi munkanapok reggel kilenckor kezdődtek, a pótvizsgákat előkészítő megbeszélések is. Az ember a vizsganapon is negyedórával korábban ment be az iskolába, részt vett az előkészítésben, felvette az irodában a vizsgalapokat, elővette a fiókjából – ha volt neki – a tanulói által ismert tételeket, a felkészülési jegyzetekhez kellő papírt, a szertárból atlaszt, szöveggyűjteményeket, egyebeket – és elindult a számára kijelölt terembe, bizottságba. Néhány széket kipenderített a folyosóra a reá vára-kozók számára, azután nosza!
Ezúttal azonban a szeptemberben kezdődő végzős évfolyamba pótvizsgázó tanulóimmal minden eddig gyakorolt szokás ellenére nem találkozhattam. Megjelentek ők más kollégák előtt, akiket tanórákon korábban soha nem lát-hattak, akiknek nem ismerhették a tételeit, vizsgáztatási-kérdezési technikáit. Ők azok a pedagógusok, akik eleget tettek a felnőttoktatási tagozatvezető felhívásának, és egy órával korábban beérkezve megszervezték az általam taní-tottak számonkérését a pótvizsgán, így mentvén meg diákjaimat vizsgáztatási kártételeimtől.
Tulajdonképpen felvételi vizsgát tartottak, mert a tantárgyfelosztás szerint többé nem taníthattam érettségi előtt álló osztályokban, csak ők, a nálam engedelmesebbek. Az eljárás, a korában kollégáknak vélt tanerők készséges
árulása annyira undorított, hogy sem akkor, sem azóta nem kérdeztem meg senkitől, hogy miként vállalt részt a vezetői önkénynek ebben a gyalázatos megvalósításában.
A felháborodás és az undor áthatott egészen, a vér kifut ilyenkor az arcból, elönt a hidegség, mikor a számomra kijelölt vizsgabizottság tantermében felfogom a vezetői döntést és a kollegiális árulást, és ott találom az egyetlen re-ménybeli pótvizsgázómat, akire siker esetén nem a végzős évfolyam, hanem az érettségi vizsga várt volna.
Azt nyújtotta, amire képes volt. Nem felelt meg a követelményeknek. A segítő kérdésem is csak szabályosan. Kép-telen voltam ennél többre, nem volt számára „mentés másként”’, és nekem is csupán az itt elmondott magam mentsége maradt, amelyet – ma is úgy vélem – a gonosz akarnokoknak kellene szégyellni. Sajnos ott és akkor képtelen voltam másra, mit az engem ért sértés hatását elrejteni, és nagyon bánt, hogy az a vizsga emiatt elégtelenre alakult.