Sátorban éltem át a táborozást, először általános iskolás koromban, 1960-ban Fülén. A nagy kirgizben szalmazsákokon feküdtünk vagy tízen. A következő évben Tatán az iszonyú viharban két esőköpenyként is szolgáló sátorlapból összefűzött vitorlába csimpaszkodtunk Kuhár Petivel, 1962-ben Kiskunlacházára saját konyhát vittünk, magunk ástuk a latrinát, és ismét kirgizben háltunk, aztán ifiként újra sátorlapok alatt a Dunán. A tábor: az sátor.
Tanárként úgy folytattam, aho-gyan írva vagyon a Jó szelet, kapi-tányban! A Másodkapitány Kiss Jó-zsef Lászlótól meg az öregcserkész Kamenszky Lászlótól tanultam. Du-nai Nagy Nyolcas, Mosoni-Duna,
26. Sátorfájukat Százhalombattán és Lótéven ütötték fel 1980-ban Bese Zoltán, Suhajda Albert, Polszter József, Gyöngyösi Mátyás, Bese Ferenc,
Balogh János, Czéh József, a Vargák mellett Kiss Alajos.
két-háromhetes vándortáborok, vizes és avartipró kirándulások, még azután is, hogy Soroksárról szednem kellett a sátorfámat.…
Nem adatott megszámlálhatatlan táborozás, mint Varga Jánosnak Újpesten, Gugának Lacházán, (Tu)Rákéknak Zugligetben, vagy a Nagy Varázsló Pencz Lajosnak Pesterzsébeten, de ami volt, az éppen sok lett a soroksári Zalkában maradásomhoz. Távoznom kellett, így vízi táborba 1977 nyarán a Zalkából nem ment senki.
Az 1978-as soroksári ballagáson a gyerekek már nem hordtak vízi úttörő egyenruhát.
A drapériás asztal mögött, miközben vártuk a kifelé sorjázó, ballagó osztályokat, erről is szó esett.
Az igazgató asszony kérdése – Laci, nincs kedve visszajönni? – több volt, mint udvarias gesztus, de meg nem lepett.
Hacsak azért nem, mert egy évvel korábban olyan nekem tulajdonított ízetlen megjegyzés miatt exkuzáltam a főnök-asszonynál, amely az én számból sohasem hangzott el. Ó igen, a jótét lelkek, az úttörő-csapatvezető és a közismert spicli beugratott ebbe a bocsánatkérésbe. Mintha férje temetése után megsebeztem volna Verát. Szégyellem, hogy hittem annak, aki lejáratásomban volt érdekelt, s persze fájt, hogy ennek következtében valakit, történetesen az akkor megözvegyült igazgató asszonyt a bocsánatkéréssel megbántottam. Lugosiné mégis megkérdezte:
– Laci, nincs kedve visszajönni? – A válaszomra is felkészült, arra, hogy: lakást, Vera, lakást! Bármi másról igen, de arról nem tudok a családom nevében lemondani! Egy évvel azelőtt „a kerület” mondott le rólunk a megígért pedagó-gus-lakások elosztásakor.
– Tudja, Kati már nem csapatvezető. – folytatta Vera.
Ámultam az elképzelhetetlent hallván. Koltainé Kati – úttörőcsapat nélkül?!
Koltainé az úttörőzésért élt-halt, a csapatot a saját gyermekének tekintette, még a Pajtás újságot is maga árulta hétről hétre, osztályról osztályra, ám szigorúan csak a szünetekben. Lelkesedett az őrsi órákért, a raj- és őrsi naplókért, a jótanuló-jókislány-jóúttörő világának minél teljesebb megéléséért! Úttörő vetélkedők, kulturális szemlék és tanulmá-nyi versenyek zajlottak vezérletével, amelyeket – mint mindenütt – ha tetszett, ha nem, a szaktanárok bonyolítottak ingyen munkában, de szerencsére ehhez Halmos Pistának sem kellett vörös nyakkendőt, fehér inget öltenie. A fehér ingesek táborba is jártak, a Szelidi-tóra, meg – amikor a kerület „biztosította” – Szárra, fa- és kőházas romantikába, első nap oda-, hatodik nap visszautazással. Olcsó, nem tart soká, és áldozatos mozgalmi tevékenységnek minősül! Ez ám a lehetőség annak, aki felismeri!
Maszlóné Eta ki nem hagyta volna Koltainé Kati faházas táboroztatását, ahonnan felsejlett számára a szocialista perspektíva, a hetvenes évek közepén Pesterzsébeten is egyre-másra magasba emelkedő tízemeletesek ígéretével. A panelházakban évente 5-6 lakást juttattak a kerület pedagógusainak. A semmire se jó szekszszervezet közreműködött, véleményezte a lakáskérvényeket, az övét is, a miénket, a pedagógus házaspárét is. Aktuális főbérlőnk tanácsára min-denféle kellemetlenséget összeírtunk, amelyek a szelíd, szintén ének szakos szakszervezeti titkártól Maszlóné Etához kerültek – aki nem győzte belőle a hatásos tényeket átmásolni. A döntést persze a párt- és állami szervek hozták, ahol az egyik illetékes Bojtár elvtárs tanácselnök-helyettes, egykori tanító, a másik Koltai János, úttörő csapatvezetőnk odaadó férje, továbbá a kerületi tanács oktatási osztályvezetője volt.
Másik tanár házaspárt nem láttunk a kerületi lakás-kiutalási jegyzéken, a pedagógusok között sem, kivált olyat nem, aki honvédelmi napokat rendezett, télen-nyáron kirándult és lövészversenyeket nyert a gyerekekkel, majd 1976 nyarán három hétre ötvened magával ült be őrsi csónakokba a Dunán. A tanítás nyilván nem nyomott sokat a latba, azt így vagy úgy mindenki abszolválta. Bíztunk naivan a pluszmunkában, de a szocialista jelen zenéjét illetően süketen.
Nem voltunk hű meghallói a létező szocializmus által hangszerelt törvényeknek.
A jó hallású énektanár, a Kontakta mérnökének felesége a férje legénykori lakáskérvényén felcserélte az igénylő nevét az övével, viszonylag régi pedagógus kérelmet gyártva így belőle. Az ő nevét, Etáét formálisan sem írták be az iskola káderfejlesztési tervébe, bár úttörő-vetélkedett, kórust vezényelt, mint szaktanár. Koltainé hatnapos faházas táboraiban is lehetett rá számítani. De nem számított jövendőbeli úttörő csapatvezetőnek, a tanácsi osztályvezető felesége nem tartott tőle.
Nejemmel ugyanabban az iskolában dolgoztunk. Albérletbe született gyerekkel vártuk a konszolidációnkat, míg-nem a kerületben a lakás-kiutalási listán 1977-re az első helyet ígérték nekünk. – Most már igazán, Varga elvtárs! –
Minden okunk megvolt a reményre. Lesz otthonunk, fogunk mi lakni! A káderfejlesztési tervről hallottam ugyan, arról is, hogy beleírtak, de eszembe sem jutott a jövendőbeli úttörőcsapat-vezetésről egy percig is gondolkodni. Külön-ben sem kedveltem az adminisztrációt, az őrsi órákat, a kvázi iskolás „mozgalmat”.
– Kati lemondott a csapatvezetésről. – fűzte tovább a mondatokat az iskolaigazgató.
Döbbenet! Hihetetlen! Csak néztem ki magamból.
– Tudja Laci, segítettünk neki. – folytatta tárgyilagos derűvel a főnökasszony, s ezzel még nem fejezte be a hatás fokozását:
– Pálos Csaba lesz helyette. –
Csaba, aki velem együtt távozott a Zalkából, korábban a zenei általánosban csapatvezetett, táborozott sátrakban, főzött bográcsban, mindenféle vadregényt trappolt a srácokkal. Az iskolaegyesítés után magam adtam át neki az egyik szakköröm honoráriumát lövészterem-fejlesztés fejében, s hagytam volna rá a másik szakkörömet is, ha az iskolában marad. De Kati féltékenysége miatt számára is szűkössé vált a hely. Egyszerre léptünk le, s lám, egy év múltán Csaba jön vissza!
– Voltak változások a kerületben: Koltai János kiment az oktatási osztályról igazgatónak a Lázár utcába. – fejezte be Vera a tájékoztatást a drapériás asztalnál.
Mindenki helyezkedett, s kezde-tét vette a ballagás utolsó felvonása.
Engem is meglepett, hogy nélkü-lem. Lugosi Ferencné pillanatok alatt megértette a helyzetet, és elégtételt szolgáltatott.
Az igazgató első szavaival bemu-tatott azoknak a ballagókat ünneplő soroksáriaknak, akik nem ismerhet-tek, s megindokolta, hogy miért fog-lalok helyet mellette.
Az iskola ma is egyike a legjob-baknak Budapesten.
Néhányan akkor „többet” néztek ki belőlem, mint az általános isko-lai tanítást. Mégis úgy vélem, hogy türelmem fogytán én voltam az, aki sokat vesztettem. Nem csak azt, hogy nem kísérhettem nyolcadik végéig legelső osztályomat. Egy évet kellett volna még rezzenéstelen arccal, átverten kibírni. Míg Koltai János kimegy igazgatni, a megszolgált donációba. A donáció a hűséges szolgálatért járó adomány.
Ha előre látom a változásokat, vajon akkor is szedtem volna a sátorfámat?
A táborozás valóságos próbatétel, megméretés. Igazi élet. Nem olyan, mintha az volna… Nem lehet fehér ingben, hátra tett kézzel felmondani. Ha kitartóan evezel - odaérsz, ha jól vered fel a sátrat – nem ázol, ha tüzet gyújtasz – meg-melegszel. A tábori munka nem púder, nem mozgalmi blabla. A tábor: akár a tisztesség – nem imitáció, az egyszerűen jelző nélküli erkölcs – és nem szocialista erkölcs. Ahogy a Mester és Margaritából tudjuk: nincs másodrendű frissességű hal, nincs békeharc, nincs faházas tábor.
A tábor: az sátor.
27. Ballagásom soron kívül.