Régi dal, régi dal, akarom mondani: ezzel a címmel egy régi film.
Kicsit keményen kezdődött, de a befejezése szívhez szólt. A főhős tanárral könnyen azonosulhatott bárki, hiszen tanárkodni mindenki szeret, sőt: azt képzeljük valamennyien, hogy tudunk is nevelni, tanítani. Elvégre bennünket is
tanítottak, neveltek. Mégis: van, aki egyenesen tanárnak születik, szülőnek, nevelőnek, mint a nevelési filmek főhősei.
Ők azok, akik elviselik a kudarcot, a rossz szót, a bántást is – eleinte. Az egyszerű tanárember azonban csak belép egy boltba, és szóhoz sem jut a folytatástól.
– Jó napot kívánok – mondom az ajtótól kissé beljebb.
– Joóó napot! – érkezik némi késéssel, de annál karakteresebben a válasz a pult mögül. Ismerős, hogyne, mint ennyi év után oly sokan. De máris lecsap rám:
– Ő az! Ő maga! – fordul a másik két boltoshoz, és megerősíti:
– Ő buktatott meg történelemből! –
– E-e-e, hát… – hebegem tétován, hiszen ehhez nem vagyok hozzászokva.
– Ő volt a történelemtanárom, és megbuktatott! – jelentőségteljes szünettel folytatja:
– Mert megérdemeltem. – aztán visszafordul hozzám Rácz Gyuri, azaz Rácz György, két gyerekes középkorú csa-ládapa, felelős szakember a híradástechnika boltban, és megkérdezi:
– Mit tetszik parancsolni? – Rátérhettünk jövetelem céljára, és mellékesen: – Ugye már nem is emlékszik? – és igaza van, hasonló rám ismerés megesik, de gyakran csak az arcokra emlékezem. Akár száz, évente cserélődő tanulóra lehetetlen.
A legjobbakra, a provokatívakra, az e-mailes vélemények megfogalmazóira inkább.
„Anno én sem voltam tőled elragadtatva. Szép, nagyon kemény és igazságtalan voltál. Félreérthetetlenül éreztetted, hogy akadnak, akiket szeretsz, a többi pedig labdába sem rúghat. Így van most is, nem?”
– Szerinted – gondolom én az egykori kislány e-mailjét olvasva. – Te vagy az illetékes…
Szokás, hogy a végzős osztályok a tanárokkal közös osztályképét átadják mindenkinek, aki rajta van. Jobbak nem érik be a kép hátuljára firkantott aláírásokkal, hanem külön kartonon mellékelik a névsort.
Így maradt meg az első tanítványaim közül annak a kislánynak a neve, aki az első, soroksári ballagás utáni tánc-délutánon fényképezőgéppel felszerelt édesapjával együtt vett engem üldözőbe. Talán közös felvételt szeretett volna…
Annyira zavarba jöttem, hogy nem értek utol. Percekkel korábban a tanáriban éppen ő adta át nekem az osztály nevé-ben a Kassák Lajos önéletírásából kiadott válogatást. Valószínűleg ezt a képet is ő, vagy az édesapja készítette:
Aztán olvasom tovább az e-maileket:
„Hogy ki változott azóta? – hisz akkor az utolsók közt kullogtál nálam a népszerűségi toplistán.” Elhiszem, bár akkoriban erről nem tudtam semmit. Abban az osztályban két srác nyílt ellenszenvéből nem következtet-tem a többiekére. Sok év múltán egy osztálytalálkozó meghívója juttatta eszembe, hogy kettőnél többen lehet-tek, mert akkor fedeztem fel ismét, hogy róluk osztálykép nincsen. Egy osztálytalálkozón mégis részt vettem, a következőre már nem utaztam el.
„Hiszi a piszi, hogy csak az em-lékekhez vonzódsz! :) Laci bá' :))” – kommentelte valaki Hatkiló blogom kalászatát. Mit mondjak erre? Az
ember úgy lett összeszerelve, hogy 58. Ballagtató tanárok Soroksáron 1974-ben:
Schlotter Gyula, Folberth Tamás, Szabó Sándor, VL.
képtelen nem szeretni a gyereket, a kutyakölyköt, a kiscsikót. A megjegyzésben rejlő célzást kibontani nem túl nehéz, mégis csak találgatom, hogy a kérdező miféle vonzalmat kutatott bennem. A pedagógiai érosznak nincs irodalma, a pedofíliához pedig nem kell tanárnak lenni. Mostanában inkább papokra fogják.
Egykori tanulóm alkalmi munkát keresett az iwiwen. Írtam Mónikának, hogy takaríthat néha nálam. Válasza:
„Köszönöm, nem vállalom, mert férfiakhoz nem járok takarítani. Félek tőlük, mert gyerekkoromban 11 évesen sok szörnyű dolgon estem át. Tavaly történt valami, ami rátett egy lapáttal, de túlélő típus vagyok! Jelenleg is az egyikkel élek együtt. Viszontlátásra.”
A Fekete Özvegy jóvoltából évekig nem vihettem végig szegedi osztályaimat. Az érettségi tanévében – kerül, amibe kerül – mások kapták a történelemtanítást, az osztályfőnökséget. Egy elvett osztálybeli nővel együtt álldogáltunk a Kálvária téri buszmegállóban, s köszönés, miegymás után engem fürkészve közölte:
– Tudja, hogy én nem szerettem az óráit?! – (Vagyis engem).
– Látszott Magán – válaszoltam, – de kibírtuk, igaz? –
Bólintott rá, elégedetten, hogy végre megmondta, s ezen is túl van. Szó, ami szó, a változatosság engem is gyönyör-ködtet.
– Ugye akadt más tanár is, akit nem kedvelt? – kérdeztem.
– Persze, többen. – volt a válasz.
– És megmondta közülük valakinek? –
– Nem, azt nem, egyiküknek sem. – neveti el magát.
– Számomra az a fontos, hogy nekem megmondhatta. –
A következő sem nálam érettségizett, de más okból:
„Gondoltam, hogy meglepem. Szó sincs arról, hogy elegem lett volna az óráiból, bár be kell vallanom a történelem nem az erősségem, ezért nem is sze-retem annyira. Igazából szólni akartam, hogy tegnap lezajlott a szóbeli érett-ségi és meglepetésre nagyon jól ment. Sikerült! Talán hanem lett volna ilyen kemény tanárom, nem értékeltem volna ennyire egy sikeres vizsgát, főleg az érettségit. Tovább tanulok egy akkreditált főiskolán, ami szintén jól megy.
Csak ennyi. Tisztelettel: Alexandra”
Iwiw: „Kedves Tanár Úr! Én csak 1 évig jártam a Zalkába, de nagy élmény volt – no nem a töri órák, bár azzal sem volt semmi baj - hanem a lövészet!
Még ifjú felnőtt koromban is jártam lőni (Ganz-Mávag kohász-lövész klubba :) ) A légpuska és légpisztoly szeretete azóta is megmaradt és ezt a Tanár úrnak köszönhetem. Mostanában már csak a gyerekeimmel vetélkedem az udvaron.
Szeretettel üdvözlöm, ha emlékszik rám, ha nem! Egyébként nyolcadikosként én voltam az ötödikes osztályának az őrsvezetője.”
„Köszönöm a fotót, amit nekem küldött. Sajnos még nem volt időm fel-rakni képet magamról, de fogok. Remélem, hogy jól van, és egyszer megszer-vezi az osztálykirándulást Franciaországba. Tisztelettel Süli Istvánné, a volt tanítványa.”
„Kedves Tanár úr! Sok szeretettel köszönti egy régi tanítványa. Nagyon örülök, hogy jó egészségben látom a fényképen és kívánom, sokáig így érezze magát. Nagyon szeretek a múltban kalandozni gondolatban, mindenre szí-vesen gondolok, ami Szegeddel kapcsolatos. Ezért is örültem nagyom mikor megláttam a fényképét a „Kit ismerhetek?” listámon. Közös ismerőseink: Polonkai Cecília, Kovács Ildikó és Borda Rozália. Róza igazából a férjem ismerőse, az egyetemen csoporttársak voltak. Szeretnék valamit kérni Öntől. Nagyon
59. A motiváció: majd, ha osztálykirándulásra megyünk
Párizsba!
szeretek olvasni és most már relatíve sok időm is jut rá. A kérésem pedig az lenne, hogy javasoljon nekem könyveket, amiket Ön szeret, vagy olyanokat, amit illik elolvasni egy átlagos műveltségű emberkének. Üdvözlettel! Annamária”
„Jó estét kívánok Tanár Úr! Nem emlékszik már rám? Igaz már 7-8 évvel ezelőtt volt mikor én a Móra Ferenc Szakkö-zép Iskolába jártam. Nem emlékszik, hogy egyszer egy téli napon odaadta a kesztyűjét, hogy nehogy megfázzon a kezem?
Kollégista voltam a Móra Ferenc Kollégiumban. Tanított nekem a történelmet is, ami igaz kisebb-nagyobb sikerrel, de végül sikerült. Remélem, most már ismerős vagyok egy kicsit? Pl. Szerp Zoltán, Lajkó István stb.… osztálytársaim voltak.
Örömmel várom válaszát! Kovács Henriett Kelebia.”
Válaszüzenetem arra, hogy ismerem azt, aki ismerősének jelölt, de a közösségi hálón eltitkolta a Hatkilót, akkori hiva-talos nevén a Móra Ferenc Szakmunkás … stb. képző iskolát ez volt: „Csak a Mórából ismerek valakit, de ha ő nem ismeri ezt az iskolát, akkor mégsem. VL.”
„Drága Tanár úr ez nekem most nagyon fájt! A történelem a MILAN után a második életem, csak nem értem, ezért csak benne élek!”
Magyar óráim is voltak Szegeden. Ballagás után jegyezte meg valaki ezek hatásáról: – Most már nem megyek ki a szobából, ha a Vers mindenkinek következik a tévében…
Aztán amikor a második-harma-dik tantárggyal való plusz munkáért plusz pénz is járt volna, akkor az SI faktor véget vetett a magyartanítá-somnak. Az irigység az elismerés leg-őszintébb formája – Lothar Schmidt szerint. A tanárképző főiskolai óraadói díjamat emlegették egymás közt azok, akiket a jövedelmem izgatott. Alacso-nyabb volt, mint a Hatszázasbeli.
Néhányszor gyakorlótanításra érkeztek hozzánk a főiskolás tanárje-löltek, köztük olyan is, akit a főisko-lán tanítottam. A Hatkilóban soha nem osztottak be mellém főiskolást.
Illetékes főnökeim ügyeltek az iskola magas színvonalára, megóvták tőlem a jelölteket.
Helyszín a Mars téri sörsátor, közel a 13-as számú épülethez, a Csillaghoz.
Belülről ismerem. Egy ízben, hajnal-ban, bankett után valaki a közeli má-sik asztaltól köszöntött:
– Egészségére, tanár úr! – Mivel az
előző nap végzett diákjaim nem tűrték előttem az üres korsót, könnyen viszonoztam.
– Megismer? – így a pirkadatkor is jó állapotú fiatalember.
– Hogyne, – mondom kicsit bizonytalanul, aztán rákérdezek:
– Innen? – s egy fejmozdulattal a Kaptár felé intek. Hiszen néhányszor találkoztam már a szabadság utolsó perceit kívül, de a késést nem kockáztatva a kapu közelében töltő elítélttel. De ezúttal tévedtem.
– Nem emlékszik?! A főiskolán! Minden óráján ott voltam, jegyzeteltem, soha nem felejtem el, amit tanított! – jött a magyarázat, amelyre zavarba jöttem, s nem kérdeztem meg a nevét…
60. Maturáltak sörünnepen 1997-ben.
Mert azt kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a matek-szakos tanárképzősök egy része asztal alatti kötésre-horgolásra hasznosította a magyar történelemre kiosztott időt, hogy az angolosok többségéről sugárzott a kilencvenes évek elejének nyelvtanár-hiányos boomja, mások az egész főiskolát csupán kellemes időtöltésnek tekintették, szakot is úgy választottak, hogy a legkisebb pontszámmal is be lehessen kerülni – de íme, akadt másféle diák is! És épp egy ilyen kollégára nem ismertem rá a sörsátorban! Remélem, hogy kitart a tanári pályán, mert elküldeném neki a Katedrális karcolatokat:
– Tanár úrnak szeretettel!