1977. augusztus 15-én pakoltunk be ideiglenesen a még el nem készült nevelőotthon lányoknak szánt épületszár-nyába. A létesítmény Kisterenyén, a Salgótarján-Somoskőújfalu felé tartó 21-es úttól nyugatra, a domboldalban épült fel.
Rajta túl, a dombtetőn nyaranta gabonát arattak a kombájnok, előtte az utcának még neve sem volt akkor. Később Makarenkóét kapta. Nem kizárt – ilyen világban élünk –, hogy hamarosan átkeresztelik, mondjuk Nemzeti Makaren-kóvá, hiszen szezonja van a keresztelésnek és a nemzetnek, épp úgy, ahogyan a mi időkben a nagy szovjet példaképeket felidéző névadások folytak. Távol Moszkvától, de annál közelebb Kis-Moszkvához, Salgótarjánhoz.
A gyermekvédelem szocialista nagyberuházásként 1977-ben elkészült Nógrád megyei intézménye tiszta, rendezett, kulturált menedékévé válhatott azoknak az elhagyott, magukra maradt gyerekeknek, akiket ide költöztettek. Ha tár-gyilagosan rekonstruálom a viszonyokat, jó helyre kerültek a kis lakók, s az ellátásra sem lehetett komoly panasz. A hozzám több mint harminc év után eljutott szórványos visszaemlékezések őszintén derűsek, évtizedek múltán nyilván-valóan minden érdek nélkül.
Az ifjúkori nosztalgiákat azonban nem támogatja egyetlen korabeli fotó sem az épületről. Az interneten sem talál-tam, sőt, a vele szemben 1979-ben emelt iskoláról is alig. Saját felvételem csak kettő lelhető fel: ilyesmire nem pazarolta az ember a 36 kockás negatívot vagy színes diapozitívot, s ha mégis készültek ilyen felvételek, azok, mint a családi al-bum számára érdektelenek – elkallódtak. Az egyik meglévőn a szolgálati lakásunk erkélyén, egy sámlin álló szomszéd, Klim Zsoltika mögött a lányok szárnyának külső lépcsőháza látszik, távolabb pedig a konyha, az ebédlő teteje. Rossz minőségű felvétel, inkább a többit is elmesélem, ugyanilyen határozatlanul.
A főépület utcára néző bejára-ta mögötti előtérből egy összekötő folyosó indult beljebb. Az előtérből nyílt jobbra az igazgatósági-admi-nisztratív szárny.
Ez utóbbi fölött helyezkedett el az ebédlő. A dombos terep tette lehető-vé, hogy az ebédlő mögötti konyha gazdasági bejáratát és a kazánházat alulról, az igazgatósági és a leány-szárny közti belső udvar szintjéről is megközelíthették a szállítók. Innen az alsó szintről teherlifttel kerültek a konyhába a nyersanyagok. A belső udvar szemben lévő oldalán, a leány-szárny alatt elhelyezett varrodának, mosodának és a karbantartóknak is
megvolt a maga dolga az önálló háztartásként is felfogható nevelőotthonban.
Erre az udvarra a műhelyekhez, raktárakhoz a magasföldszintről lépcsőházon keresztül is le lehetett jutni.
A konyha és az ebédlő közel háromszáz embert szolgált ki, s ebbe a létszámba több mint kétszáz gyermek és fiatal tartozott a maximális 240-ből.
A fiúk épületszárnya a széles közlekedőfolyosóról balra nyílott, földszintjén a klubszobával. Úgy emlékszem, hogy e szárnynak a középső, saját lépcsőházán túli földszinti részébe kerültek a legkisebb fiúk, az alsó tagozatosok, akik között akadt 14 év körüli is. Nevelőjük Partos Gábor lehetett, vagy Mester Magdolna, esetleg váltásban mindketten. A kicsik két nevelőjét gyermekfelügyelő is segítette. Ebbe a beosztásba pedagógus végzettséggel nem rendelkezőket vettek fel, feladatuk inkább a gondozás, gondoskodás volt, mint a hivatásszerű nevelés.
A klubszoba fölötti emeleten az én csoportom lakott, 1977-ben ötödikesek. Velünk szemben, a lépcsőház túlolda-lára a hatodik-hetedikesek, Nagy Lajos erdőtarcsai nevelő fiai kerültek, a váltó nevelő Bocsi László volt. A következő emeleten mindkét szárnyban idősebb fiúk laktak, az egyik társaságot induláskor Süli János vezette. Valamelyik itteni csoporttal a pásztói Pádár Zoltán is foglalkozott, ha ráért.
A lakókörletek megfeleltek a szocialista egyenlőség eszményének. Egy tanulószoba és négy háló nyílott a folyosók egyik oldalán. A hálókban hat ágyneműtartós heverő, mögöttük falvédő, polc. Tartozott ide éjjeliszekrény és stoki.
A tágas tanulószobában mind a huszonnégy gyereknek jutott egy nem túl nagy, de önálló tanulóasztal, felnyitható tetővel. Ami tanszer nem fért ebbe, azt a tanulószoba folyosó felőli, a nagy ablakokkal ellentétes falának beépített szekrényeibe lehetett helyezni. A hálókból kilépve jobbra-balra beépített szekrények sorakoztak egymás mellett, alul akasztós, felül polcos résszel. A folyosó végén ki lehetett látni a külső, fedetlen lépcsőházra, mivel itt is, mint a szárny-közepi belső előtt, nagy, kétszárnyú üvegajtó határolta a teret. Tűzriadóra csak egyre emlékszem, rögvest szólok is róla, de arra nem, hogy a külső lépcsőházba nyíló ajtó, vagyis a menekülő útvonal kulcsa nálunk lett volna.
A lakószárny folyosóján, a hálókkal ellentétes oldalon egy cipőtisztító helyiség kezdte a sort (Frazier blogger emlé-keztetett rá), ott cserélték a gyerekek a cipőiket és rakták rendbe őket. Következett a nevelői szoba vizesblokkal, majd a gyerekek mosdója, az abból nyíló zuhanyozó, meg a WC. A folyosó végén volt egy raktárhelyiség, ahol a közös játé-kokat, téli és nyári holmikat, illetve a foglalkozásokhoz szükséges eszközöket tároltuk. Ez volt a körletekben a héten összegyűlt szennyes ruhák helye is, ahonnan elvitték a mosodába, majd tisztán és vasalt állapotban visszakerült oda, hogy mindenki megkapja a leadott saját ruháját. – emlékeztetett Fortuna József.
Ugyanő így emlékszik a széles, épületszárnyak közti közlekedő folyosóra: „Zsibongónak hívtuk. Itt beszélgetéseket lehetett folytatni lányoknak és fiúknak is egyaránt az épületen belül, mert ugye ez az otthon koedukált volt. Itt voltak
36. Évtizedek múltán a bejárat előtt.
bizonyos alkalmak, amikor a stúdiós diszkót rendezett és táncolhattunk. Minden körlet folyosó végein a „külső fedet-len lépcsőház” volt a tűzlépcső ami egészen a földszíntől felért a 4. szintig (ha jól emlékszem ennyi szint volt). Nem emlékszem, hogy valaha is nyitva lett volna és így visszagondolva, nem tudom mi lett volna, ha valaha is tűz ütött volna ki...”
„Az épületegyüttes leírását annyival egészíteném ki, hogy az úgynevezett zsibongót és a fiú szárnyat összekötő fo-lyosón volt egy mozi helyiség, ahol minden pénteken délután 4 órától a kicsiknek, és vacsora után a nagyoknak volt filmvetítés, Kókai Lajos volt a mozigépész.” Frázier.
„A zsibongót a fiú szárnnyal összekötő folyosón volt még egy stúdió szoba – ide csak néhány diáknak volt bejárása, Fehér Miklós vezetésével készítettünk kívánság-műsorokat, amit hétfőnként adtunk adásba, az egész intézményben lehetett hallani a folyosókon kifüggesztett hangszórókból. Rengeteg lemezünk (bakelit) volt, és szerintem az akkori lehetőségekhez képest elég komoly technikai felszerelés is a rendelkezésünkre állt. A zsibongóban időnként szuper kis diszkókat tartottunk.” Frázier.
A magasföldszinti zsibongóból középtájon jobbra nyílt a könyvtár, Novotny Istvánné Györgyike magyar-orosz sza-kos tanárnő kezelte. Ezután jobbra a lányok szárnya következett, földszintjén a klubszobával, a középső lépcsőházon túl a folyosó végén az egészségügyi részleggel. E kettő fölött ugyanúgy helyezkedtek el lányok folyosói-szobái, mint a fiúkéi. A zsibongóból a lány-szárnyhoz képest távolabb, de már balra a meglehetős méretű tornaterem csatlakozott az épületegyütteshez.
A zsibongó domb felőli végén, a tornaterem mellett kiléphettünk az épületből az udvarra. Az ellenkező irányban az ebédlőbe lehetett jutni. Előtte egy lépcső vitt le az előcsarnokba, onnan jutottunk ki a főbejáraton keresztül az előkertbe, majd az utcára.
A főbejárattal a szemben, az utca másik oldalán épült egy iskola. Az építkezés tette lehetővé, hogy neveltjeink hozzájáruljanak az Úttörőszövetség Őrizzük a lángot! akciójához. Két-három kisfiú játszadozás közben felgyújtott egy sufnit odaát.
Az emeleti nevelői szobába behallatszott, hogy valaki valahol az épületben kitartóan énekelget: Fekete felhő, fekete felhő, s addig-addig ismételgette, mígnem felnéztem és észrevettem az udvarunk fölött gomolygó füstöt. Leszaladtam a főbejárat elé, ahonnan egyre többen bámultunk, tanácstalanul, szinte bénultan, mígnem Kókai Lajos gondnok kikapta a helyéről és szakszerűen csatlakoztatta a csövet, majd használatba vette a nevelőotthon kapujához telepített tűzcsapot.
Számtalan kritika érheti a tervezést, a berendezést, elsősorban a tekintetben, hogy az egész kaszárnyát ugyanennyi pénzből otthonosabbá, emberségesebbé lehetett volna tenni, de az bizonyos, hogy akkori „pártunk és kormányunk”
jóval többet áldozott az otthoni elhelyezésre szoruló gyerekekre, mint mostanság pártjaink és kormányaink. A neve-lőotthonok megszűntek, a gyerekeket gondját nevelőszülők vették le az állam válláról. A kincstár jól járt, remélhetjük, hogy a gyerekek és a nevelőszülők is.
Az intézmény nagyjából harminc fős autóbuszán kívül rendelkezett egy kis Zsukkal, ezért két gépkocsivezetőnk volt, a varrodában az igazgató felesége sem csak egyedül dolgozott – ellentétben a főállású, megyei káder kertésszel.
Ő gondozta a telek előterében a gyepet, ültetett ezt-azt hátra fel, a bitumenes sportpálya és a játszótér környékére is.
A két karbantartó egyikének szívességi munkája, a Kós Károly metszetek keretezése és üvegezése lakásomban máig megvan, s emlékszem, hogyan kacsintottak össze a szaki bácsik az új, de hamar kapupánt-csavaros megerősítést kívánó heverőnk láttán…
A nem pedagógus kollégákról csak kedvező benyomásokat őrzök. Biztos vagyok benne, hogy gyerekeink közül szá-mosaknak fűződik jó emlékük a varrodában, a műhelyekben dolgozókhoz, némelyiküket a sofőr jóindulata indított a szerelői pálya, az autóvezetés, netán harckocsi-vezetés felé. Az iskolákban sem közömbös, hogy milyen habitusú ember takarít, hogyan kínálják-osztják a konyhai pultnál az ennivalót, hát még az egész életkeretet jelentő otthonban! Erről is, másról is igazán az egykori növendékek illetékesek nyilatkozni!