Szeptember közepe táján vezetői rutinjának megfelelő udvariasságú kérdést tett fel újdonsült főnököm:
– Mi a véleményed az iskolánkról, Varga elvtárs? –
– A történelem óraszám rettenetesen kicsi! Első évben kéthetenként egy óra nem elég semmire.
– Ipari iskola vagyunk, meg kell oldani ezt a feladatot. És egyébként milyenek a benyomásaid?
– Azon csodálkozom – mondtam jóindulatúan –, hogy amikor bejössz a tanáriba, az emberek elkezdenek szétspric-celni, mindenki hóna alá vágott naplóval startol kifelé, hogy a pontos munkakezdés látszatát keltse… Szükség van erre? – kérdeztem derűsen a távozók felé tekintve.
Hofgesang Péter nem erre számított, a továbbiakban át is sorolt az apparátusból érkezett jó káder kategóriából egy másikba. Százhalombattai jómagamat a másik szocialista városból jött dunaújvárosi „jómadár” mellé könyvelte.
Baár Laci, a nagyszerű matematikus onnan érkezett. Szakképesítésünkben és nevelői kötelességtudásban külön-böztünk. A Hatkiló vezetőjének informális besorolása szerint azonban mindketten megkaptuk a „bomlasztó elem”
címkéjét. Egyikünk a nézeteiért, másikunk a lezserségéért.
A Hatszázasban rám bízott osztály kódja I./1., vagyis az évfolyam után nem betű, hanem számjelzés következett.
De nem csak ez volt a különbség.
Májusban még a soroksári Zalka egykori 7. céseivel tartottunk nosztalgiakirándulást a Rám szakadékban, augusz-tusban Törökmezőn kirándultunk néhányukkal, ezek után szeptemberben a szegedi osztályomnak hirdettem nem kötelező iskolán kívüli foglalkozást.
Százhalombattai közművelődési felügyelőként megismert etyeki fafaragó művész szegedi kiállítására csaltam el őket, mindössze egyetlen órácskára. De bizony a szegedi Főposta előtt csak magam jelentem meg a találkozón. Más gyereksereg volt ez, mint a soroksári és a kisterenyei, új nép, másfajta raj.
A szakmunkástanulóimat mégsem kell szégyellenem. Azon a magyarórán, amelyet az általuk is épített gyönyörű szegedi Somogyi-könyvtárban töltöttünk, a bemutatás után a srácok szerte nézelődtek, engem pedig félreintett az egyik teremőr.
– Honnan tetszettek jönni? – kérdezte.
Szokásom és az illem dacára, a gengszterképzős szövegtől tartva visszakérdeztem:
– Miért, mi a probléma? –
– Ó, semmi – volt a válasz – csak azért kérdezem, mert ilyen rendesen viselkedő iskolásokkal itt még nem találkoz-tam! Tessék elhinni, olyanok voltak itt, de olyanok… –
– Nálunk ez így van rendjén. – mondtam. Sosem kellett a fiaim miatt szégyenkezni. Emlékezetes maradt az az eset, amelynek során behajtottuk a fiúkat és önmagunkat a Fáklyába, igazgató elvtárs „feleségem mozijába”, hogy a szovjet filmhét alkalmából busásan premizált nézőszám meglegyen. Mi tanárok feszült várakozással néztünk a várható balhé, a bekiabálások elé. Nos, az érzelmes, nyálas édeskés filmet inzultus nem érte! Sőt! Minden giccses csúcsjelenetnél fel-hangzott a taps, egészen a könnyek és a művér eltűntéig! – Gratulálok, fiúk! Hajrá Hatkiló! –
Lazább gyeplőjű esztendőben választhattunk a nov-ember hetediki filmműsorból. Hogy, hogy nem, Kozincev Hamletje mellett döntöttem – megszületése után mintegy húsz évvel magam is először láttam. Zseniális rendezés, nagyszerű színészek – és hozzájuk méltó magyar szink-ron! Lenyűgöző hatását csak Friebert Miki törte meg, puszta kötelességből, hogy vajon mit szól majd a DÉLÉP-kollégium takarodójáról való késedelemhez Imre bácsi … Nos, én is majdnem mondom, hogy mit szóltam frissi-ben…
A fiaim és köztem kevéssé egyezett az érdeklődési kör, nem nagyon tudtam magammal vinni őket oda, ahol kínálni valóm lett volna számukra. Dolgoztak a gazda-ságban, kertben, atyai műhelyben, csajoztak itt-ott. Ez utóbbin lendített a „testvér-osztály” akció. Az egyik buli meghökkentő, bár jól eső emléke, hogy egy csinos fod-rásztanuló lány ragaszkodó társaságától büszkén, de ta-pintatosan igyekeztem megszabadkozni. Hibátlan ember
nincsen… 52. A könyvtár az Ifjúsági Házban (ifj. Tóth Sándor).
Osztályrendezvényt a tanárival szembeni 130-as termünkben délután sem tarthattunk (esti-levelező oktatás folyt benne), az úgynevezett Ifjúsági Ház pedig csak nevében szolgálta a fiatalokat. Dél-jemeni szolidaritási gyűlést tartot-tak benne, tanácstagi beszámolót szintén. 1985-ben akár ebben a teremben is történhetett volna a tévés Király Zoltán országgyűlési képviselő jelölése Komócsin Mihály megyei párttitkárral szemben. KISZ-gyűlést csak akkor rendeztek itt, ha a csúcsvezetőség és az osztályok részvételre ítéltetett képviselői tettek eleget a szocialista demokrácia rítusának.
Egyhangúan. Tehát az Ifjúsági Ház az ezerkilencszáznyolcvanas években pontosan úgy szolgálta az ifjúságot, ahogyan a nép állama a népet.
A táncos rendezvények éppen az Ifjúsági Házzal szemben, a főépület alagsorának udvarra nyíló betonpadlójú helyi-ségébe, az egykori hullaházba szorultak. Az itt kiterített Juhász Gyulát képzeletben sem nyilatkoztathattuk a buliról, de a fodrászlányok bizonyára hidegen hagyták volna. Anna örök, és a pedagógus-sors szintén…
Szakmunkástanuló osztályaim közül csak az elsőt vihettem végig 1981-1984 között. Később Csiszár-né Gizi, SzabóCsiszár-né Virág Kati után maradtak rám osztályok a záró harmadik évre. Fél éves osztályfő-nökként Pató János gyerekei élén is ballaghattam. Nem volt ritka a két osztályfőnöki megbízás, esti-levelező tagozaton egy-két kolléga esetében a párhuzamosan három sem. Nagyon kevés idő adódott egymás megisme-résére. Pedig minden más ezután kö-vetkezik.
Fegyelmi ügyeink is voltak, akár a „nagyoknál”, az üzemekben. Osz-tályfőnökként – adminisztratív kény-szerből – csak két indítványt tettem.
Előfordult, hogy a Marschalek Gyula elnökletével tartott tárgyalás hatott annyira a delikvensre, hogy ijedtében meghúzta magát a képzés befejezéséig, s igazolatlanul nem mulasztott többet.
A harmadéves Ráday Csabának ugyan elfogadtam a „körintenzív” klinikáról hozott, jóságos nagynéni által kreált igazolását, a fegyelmit megúszta, de marasztalni nem lehetett. Egészen a Londoni körútig loholtam utána, hogy a tanév vége előtt két hónappal ne iratkozzon ki, de hiába… Jó fej volt, mégsem lett szakmunkás belőle.
Az előző nyáron kis híján politikai fogoly lettem miatta.
– Magát már kiengedték? – nézett rám 1983 egy szép szeptemberi napján a porta üvegkalickájának szőke madárká-ja. – Hát ez meg mit akar? – hökkentem meg. A hölgyet kissé bolondosnak tartották, így ügyet sem vetettem rá, de az intézeti szakszervezeti titkár jelölés heteit éltük éppen, s terjedt a hír: Varga disszidálni akart! Csak nem lefogtak tán?!
Oly nagyon meg nem ijedtem, hiszen sose vágytam a Bécsi út túlsó végére, legfeljebb arra máig is, hogy az ottani civilizáció begyűrűzzön a Tolbuhin sugárútra. Az egész híresztelés inkább büszkévé, mint ijedtté tett:
– No hát ennyire tart tőlem a diri, hogy ezt terjesztik? –
Még a nyár eleji vizsgáztatások alatt, amikor zsongó fejjel éppen hazaértem, csöngetett be lakásunkra a rendőrség.
Megkértek, beültem, bevittek. Be egészen a tanáriba, ahol az osztálynaplón végigmenve jellemezhettem a fiúkat, hogy vajon az eltűnt, sokat mulasztott Ráday Csaba kitől kaphat baráti segítséget a jugoszláv határ átlépéséhez. Fél óra múlva elnyelt az iskola előtt parkolt rendőrautó, s a portás nem látott többé, egészen szeptember elejéig…
53. Az egykori hullaházban.
Nem disszidáltam, de szolgáltam a pártállamot, támogattam a rendőrséget. Ugyanezt tenném most is, vigyáznék a kallódó gyerekekre.
Előfordult, hogy egy-egy tanuló bírósági tárgyalására jellemzést követeltek tőlünk. Semmi jelentősége nem volt en-nek, a rendszer önigazoló mechanizmusa kívánta meg. Ha érdemben figyelembe vehető lett volna egy tanár véleménye, akkor tanúként idéznek meg bennünket. Tobzódott a bürokratikus kvázi humanizmus, az alibi emberség, az állami képmutatás.
Így tehát nemcsak a humán tárgyak iránti tanulói passzivitás, hanem a korábbi iskoláimhoz képest nyíltabban megmutatkozó pártállami uralmi-alávetettségi viszonyok késztettek írásra, zsörtölődő sajtó megjelenésekre. Ebben az iskolában, pontosabban: intézetben, a proletárdiktatúra jóval archaikusabb viszonyai és rítusai működtek, mint a soroksári Zalkában, vagy a kisterenyei nevelőotthonban. Puha diktatúra volt ez is, érdekes módon kedvezőbb anyagi feltételekkel.
Ez az oka, hogy a Hatszázasról szóló fejezetben nem annyira a közös kalandokra, nevelési helyzetekre térek ki, ha-nem olyan, ma már korfestő dokumentumokra, amelyek évtizedekkel ezelőtt íródtak. Jó részük a rendszeromlás előtt, mások pedig, amelyek hasonló problémákkal foglalkoznak, annak utána. Többségüket magam írtam, az önfényezésre szolgálókat mások, újságírók, szakírók, barátaim.