Este kilenctől – a lámpaoltástól – tizenegyig tartott. Ez alatt a két óra alatt a négyszintes fiú épületszárnyban és a lányokéban is – egy-egy nevelő tartózkodott, miután a délutáni szolgálatosok eltávoztak minden csoporttól. Ők ketten ügyeltek a szárnyanként a négy-öt lakókörletre, amelyekben egyenként húsz-huszonnégy gyerek tért nyugovóra. A máskor valahol mindig hangos folyosók kilenc után legtöbbször el is csendesültek.
Ezt a csendet az esti teendők sürgés-forgása előzte meg. A mosdóban történt a cipőpucolás első fázisa, itt és ekkor jöttem rá, hogy a cipő mosható. A további krémező és cipőfényező műveleteket a folyosón vagy egy kis raktárszerű helyiségben végezték. A ruházatot éppúgy rendben kellett lerakni és a folyosón a szekrénypolcokon elhelyezni, mint a tanulószobában a könyvet, füzetet, személyes holmit.
A kicsi fiúk folyosóján reggel és este hatalmas csattanások hallatszottak: A felnőttekre szabott beépített ruhásszek-rény felső részét a hat-nyolc évesek még stokiról sem érték el. Ezek vascsőből és anyagtakarékos négyszögletes furnér lapból készültek, így, ha kettőt egymásra tettek belőlük, s a kisfiúk nagy nehezen felmásztak rájuk, hogy elérjék a pol-cot, a stokik gyakran lecsúsztak egymásról. Az alkalmi repülő légtornászt a hangosan tiltakozó szekrényajtó tartotta meg. Persze csak akkor, ha meg tudott a szekrény felső és alsó részét elválasztó deszkában kapaszkodni.
Ha nem lélek nélkül, kaszárnyának rendezték volna be az épületet, semmibe sem került volna többe a szekré-nyek belső kiképzését a gyermeki mérethez, magassághoz igazítani. Azonban szocialista egyenlőség uralkodott vívmá-nyunkban, a széles korhatárú nevelőotthonban is.
A minden esti fogmosáshoz kiadagoltam a fogkrémet, s bizony, akinek a fogkeféjén lámpaoltás után is megta-láltam, annak ki kellett kelnie az ágyból, és a már kefére száradt, keményebb állagú fogpasztával volt kénytelen fo-gát-ínyét végig dörgölni. Fürdéskor emeletes talpú barna papucsomban siklottam a zuhanyozó vize fölött, literes flakonból porcióztam a heti hajmosáshoz a WU2 sam-pont: önkiszolgáló rendszerben a fogkrémmel együtt na-gyon hamar, bár nem éppen célszerűen elfogyott volna. A vidám tapicskálás örömét az egyik srác a zuhany alatt ön-feledt önkielégítéssel fokozta, amiért nem szidtam meg, de amit leállítottam. Mégis csak magánügy! Ezen túl nem foglalkoztam a fiúk örömszerzési akcióival, a cigit kivéve.
Örömétől megfosztani nem volt szándékomban sen-kit, de megtettem, amikor egy ízben Kovács Jolitól a do-boz Symphoniát kodo-boztam el. Magam is olyat szívtam, de nem pályáztam a gyerekekére. Nevetséges fegyvertény volt kiszúrni a kislánnyal. Kiszúrni? Nem volt nehéz: ki-kandikált a zöld színű melegítője zsebéből, szinte kellette magát a bűn tárgya és eszköze. Talán eredménye is. Le-csaptam tehát.
Fiaimnak szintén nem adtam tüzet, és rejteniük kel-lett a bűzrudat előlem, de kutatást, vallatást nem végez-tem, nem is ambicionáltam ilyesmit. Ha tálcán kínálták,
nem hunyhattam szemet. 43. Gyuszi is megtette, minden este.
A szexuális öröm még annyira sem fért a nevelőotthon rendjébe, mint a bagó. A legidősebb srácom udvarolgatott Joli nővérének, Stellának. Találkozásaikat nem kötötték az orromra, nem is hiányzott, rendben volt így, örültem nekik.
Nem jó az embernek egyedül lenni. Párkapcsolatban meg különösen – de ez utóbbi még előttük állhatott.
Létezik szexualitás a fiúk között is. A maszturbálást egymásnak tanítják, előfordul, hogy közösségi aktussá válik.
Magánéletre azonban a mi nagyüzemünkben nem, vagy alig volt lehetőség. Éjszakai ügyeleti sétámon a nyitott ajtó mögül a szokásos szuszogó háttérzajt leküzdve mocorgás, erős sóhajok szűrődtek ki a folyosóra. Előfordult, hogy a fia-talabb srácok körletében, ahol jöttömmel nem számoltak, egy ágyban találtam egy lányos kicsikét egy túlkoros, máris dzsigoló külsejű fazonnal. Szétküldtem őket. Semmi kétség, hogy még akkor éjjel újrakezdik, legfeljebb becsukják az ajtót. Az ember örömre vágyik, és úgy jut hozzá, ahogy az alkalom és a gátlásai lehetővé teszik.
Amikor lámpaoltás után a fiú-szárnyba felhallatszott a kazári munkahelyükről hazaérkezett majdnem felnőtt lá-nyok szokottnál izgatottabb viháncolása, tudtam: oka van ennek. Ilyenkor egyikük-másikuk a zsibongóban vagy a lépcsőházukban ide-oda bújva próbálkozott a fiúját megvárni. Amikor sikerült, apró sikkantások reppentek fel az éjszakában. Ha túljártam az eszükön, és a lépcsőházban felülről előszólítottam a félrerakott bútorok mögül a lányokat, biztosan nehezteltek rám az elmaradt ölelés miatt. Vajon eszembe jutott más is, mint az otthon rendjét betartatni? Ilyen intézményben, ha a piros lámpa szabadot mutató zölddé vált volna, az kívülről pirossá válik.
Máig nem lettem lányos apa, de ha az volnék, remélem, bizalommal fordulhatnának hozzám lányaim. Ma már igen, akkoriban talán nem lett volna így. A bizalommal persze sohasem éltem vissza, de puritán neveltetésem meg-határozott bizonyos reakciókat. Manapság sem óvszert, hanem – a hiábavaló tiltás mellé – imakönyvet nyomkodnak némely iskolában a felserdültek kezébe. Nem a „nem kívánt” terhesség, fertőzés ellen, hanem a mindennél erősebb kívánság leküzdésére.
Tehetnék én is egy tiszteletkört az érzelmi érettséget, a felelős kapcsolatok fontosságát, a másik ember megbecsü-lését említve, de kinevetnének azok, akiknek segítségre lenne szüksége. Viszonylag szűk társas mezőben, szeparációs traumákat megélve mit sem ér a szemforgatás. Oda taszít a muszáj is, mondja a költő…
A koedukált, széles korhatárú nevelőotthon nem a párkapcsolatokat, hanem a testvérek egy helyre kerülését volt hívatott megkönnyíteni. Ezzel együtt a kétnemű emberi világba való beilleszkedéshez, az életet szeretetéhez fontos lehetett a másik nem kamaszkori felfedezésének itteni kalandja.
Jót nevettem, amikor évekkel később a kisfiúk elmesélték az egyik bugyi-vizit meghosszabbításának érvelését. Ami-kor a kislány sokallani kezdte az izgalmakat, figyelmeztették: – Jól van, jól van, de várj egy kicsit: bogár mászott bele! – s aztán lelkesen hozzáfogtak keresgélni. Azt is felnőttként mesélték, hogy az emeleti ablakokból kimászva éjszakánként a zsibongó lapos tetején jöttek-mentek a fiú és lány épület között.
A problémamentes ügyelet vége felé, néha a sikeresnek vélt óvintézkedések után a közös ügyeleti naplóval a hóna alatt elégedetten ballaghatott át az ember az éjszakás kolléganőhöz, vagy jött át ő mihozzánk. Adminisztráció nélkül nap el nem múlhatott! Kísértés – amelyről több szó ne essék – ezen művelet közben is előfordult.
Egy ízben, egy tévé nélküli hétfőn az éjszakás kolléganő feldúltan rohant le a fiú és a lány épületszárnyat összekötő zsibongóba, és ki tudja meddig szaladt volna még, ha a teremfociból érkező kompániánkat ott nem találja.
Sörmeccseket játszottunk hétfő esténként a tornateremben. Hatan, nyolcan, tízen kantársak – akik ráértünk, elein-te 2 X 15 percben, majd egyre hosszabb két félidőben. Állandó tényező csak a láda sör, amelyet vagy a községből, vagy Fülekről, Losoncról kerített a soros sörös. A nők közül egyedül Ria merészelt bejönni közénk, ha dolga akadt, hiszen a feléje zúgó lövéseket simán levette és bombázott vissza. A foci ürügyén ismerkedtünk egymással, adomáztunk, Pistike viccekkel ugrattuk ki István lelkét a bokorból, hogy azután a fejeket kiszellőztetve, izzadtan ballagjunk hazafelé.
Egy ilyen tévémentes este végén szaladt belénk a kiborult Bratinka Józsefné Magdika, a máskor nyugodt, csendes asszony, aki alkalmanként háztartásvezetésre, főzésre tanítgatta az önkiszolgáló ebédlő etetőpultjához szokott lányká-kat.
A nagylányok egyike – talán épp egy elmaradt randi miatti dühében – nekiment az ügyeletes kolléganőnek, meg-támadta, megütötte!
Ezt hallván felháborodtunk, indulatunkat a foci után még gőzölgő csapatszellem tovább erősítette. Igazából senkit sem érdekelt, hogy mi történt, s már nem tudom azt sem, hogy a vétkes, egy nyúlánk, kreol bőrű lány hogyan érkezett, került elénk lent a zsibongóban. De nekiestünk. Mi, az éppen kisportolt kanok! Már nem a kolléganő védelmében, ha-nem valami vadászösztöntől hajtva. Úgy csaptunk le rá, a hálóinges, mezítlábas nagyra nyílt szemű lányra, mint kopók az őzre, aki persze jajdult, nyöszörgött, talán sírt is. Alig hallatszott a hangja a csaholástól. Ott tolongtunk körülötte hegyén-hátán mindannyian, s ütések, rúgások hullottak. A könyökök visszamozgását láttam hátulról. Nem én voltam a falkavezér, és nem is fértem a „vad” közelébe. Nem voltam elég macsó hozzá. Csak egy azok közül, akik bekerítették.
Az éjszakai ügyeletben aznap semmi különös nem történt.
Részlet egy Facebook-os csevegésből:
Zsolt: Minap is álmodtam Kisterenyéről, az intézetről, és szinte este elsírtam magam, hogy lehetett bántani egy kis-gyereket, kint ült a lépcsőházba és dúdolt, fel sem fogom ezt! Most, hogy gyerekem van, egyszerűen nem fér a fejembe:
egy kisgyereket bántani! Elmenekült vissza Berkeszre, ahol nem bántották semmivel!
Mert én is Kisterenyén voltam! Sok jó és rossz élményeim vannak bennem! János gyerekként mindig a kisebbeket megverte agresszióit levezette rajtam és másokon, többnyire miatta és mások miatt kérettem vissza magam Berkeszre.
Nagyon rossz ember volt ez a János! Aki megveri a gyerekeket az nem jó ember, ez a véleményem!
Zoltán: Nekem sincsenek kellemes emlékeim a terenyei intézetről, bár nem sok időt voltam bent. Sosem felejtem el, hogy éjszakánként, a csoportunkat ott hagyták a nevelők, mert összejártak (TISZTELET A KIVÉTELNEK). Na akkor kezdődtek a nagy verekedések, amiket valamelyik körletben rendeztek a csoportban élő nagy gyerekek. Ilyenkor kiválasztották, kinek-kivel kell megverekedni. Mindenkinek volt egy amolyan csicskája, aki mosta a gatyáit, zokniját, csikkeket, vagy pénzt gyűjtött neki, és az esténkénti verekedéseknél képviselte őt! Akire fogadott cigiben vagy ilyesmi.
Teljesen mindegy volt, hogy megnyertem a bunyót, vagy nem, mert aki ellenem fogadott az biztosan bucira verte a fejem. Sőt.... amikor valaki földre került, akkor minden szurkoló ütötte, ahol csak érte. Volt, aki ösztönzésnek szánta, volt, aki csalódottságában. Aztán a nevelő másnap észrevette a nyomokat, és behívatta a kicsiket (minket) beszélgetni.
Ki tette?! Sosem köptem, de tudták jól, hogy kik voltak, vagy közös felelősségre vonással büntették a nagyokat, ami olaj volt a tűzre. Mert ilyenkor még jobban megvertek, ezek a jellemtelen arcok, akik rajtunk élték ki a szadista hajlama-ikat! Most csak a mi csoportunkban történtekről írtam!!! Azt viszont nem tudhatom, hogy a Zsolti által írtak melyik csoportról, vagy személyről szóltak. EGY BIZTOS!!! NAGYON SOK HASONLÓ ESETET ÉLTEM MEG, VAGY LÁTTAM, VAGY HALLOTTAM A TERENYEI INTÉZETBEN!!!!!
Nevelő: De legyünk igazságosak, őszinték. Verekedés nem sok volt a fiúk közt, verés annál több. (A különbség az, hogy a verekedésben egymást ütik, a verésben egyvalakit, aki nem tudja megvédeni magát.) Te is nagyon jól tudod, hogy aki nem vert, azt verték. A gyengék, érzékenyek mindig ki voltak szolgáltatva. Úgy, hogy ha Zsolt félt, hát ok-kal. Én is úgy emlékszem, János nem volt a „fő verők” között, de ha helyesnek érezte, tudott ütni. És tedd a szívedre a kezed: hányszor van, hogy valamit helyesnek érzünk, azután kiderül, hogy tévedtünk... Az emberség ott kezdődik, amikor ezt beismerjük, először magunknak, (sokan még erre sem képesek), azután a többieknek, beleértve, akit bán-tottunk. Szeretettel Apó.
Nevelt: Volt ilyen, de a Vidákékkal befejeződött ez a stílus:)
Zsolt: Akkor lehet tévedtem! Bocsánat! De valakik miatt el kellett hagynom Kisterenyét és visszakérettem magam Berkeszre. Tudnék pár embert mondani miért is nem éreztem jól Kisterenyén! Pedig higgyétek el Kisterenye jó intézet volt.
Az is van, jó emlék, pl. Apó, Licskó Károly, a videó stúdió! Imádtam! Szerettem a stúdiót Licskó Károlyt és Apót, tőlünk nagyon sokat tanultam, és azt hasznosítom mai napig. Felülről nézve, sok jó dolog körbe vett. Őszintén sajnál-tam Kisterenyét otthagyni! Nem tudsajnál-tam tanulni, ááá tudnám mondani! Igazgató szerette volna: maradjak, emlékszem rá! De szívesen találkozom mindenkivel! Annyi minden volt és megtörtént. Az hihetetlen, mi volt bennem! De mégis erős lettem és talpon vagyok. Szembe akarok nézni akkori félelemmel! Ja, és úgy megnyugszom.