XIX. század: asszimiláció

„Én azt hiszem, hogy az egész magyarországi zsidóságra inkább az volt a jellemző, hogy asszimilálódott, nem úgy, mint a környező országokban, ahol megtartották azokat a hagyományos ruházatot, meg ilyeneket...

(interjúrészlet H.Á.)

Asszimilációnak azt a „hovatartozási választást” illetve „a kialakult nemzetbe való beolvadást” nevezzük, ami a különböző nemzettéválások folyamán a más közösséghez is tartozó csoportokat jellemzi, s aminek során azok „az új nemzeti közösséghez lojalitással viszonyulnak, nyelv és nemzettudatukkal azonosulnak” (Hanák 1974:513).

Általánosságban három fokát különböztetjük meg az asszimilációnak:

az első, az úgynevezett megtelepedés és alkalmazkodás; az asszimiláns egyelőre új otthont választ, de nem feltétlenül tudja, hogy az csak lakóhely lesz-e vagy új közösség. Valamilyen fokon elsajátítja a befogadók nyelvét, alkalmazkodik szokásaikhoz.

A második szakasz a kettős kötődés jellemezte szakasz, aminek során az asszimiláns kétnyelvűvé válik, mindkét közösséghez lojális, konfliktushelyzetben pedig többnyire az egzisztenciális érdek illetve a hatalmi-politikai befolyásolás a döntő.

A harmadik, végső szakasz, a beolvadás. A beolvadtak a befogadó nemzet anyanyelvén, kultúráján nevelkednek.

Az elmagyarosodtak nagy része olykor nemzedékeken keresztül is őrzi a régi közösség emlékeit, sőt az asszimilációs folyamatok megzavarása esetén az utódgenerációkban is történhet regresszió, megindulhat a disszimiláció, de általában azt mondhatjuk, hogy a folyamat a teljes beolvadás felé tendál, a régi közösséghez való lojalitás érzelmi rokonszenvvé halványul. Ez többgenerációs folyamat, amelyet az állam és a vezető rétegek ösztönözhetnek, esetenként gyorsíthatnak, de erőszakos beavatkozással inkább megzavarnak (vö. Hanák 1974:519).

A modernizáció kezdetének idején a magyarországi zsidóság nagy hányada bevándorlókból vagy azok közvetlen – második, legfeljebb harmadik nemzedékbeli – leszármazottaiból állt. A bevándorlás a XVIII.

század elején megindult, főképpen Morvaország irányából, majd II. József-féle türelmi rendelet után a XVIII. század végére felgyorsult és a reformkorban tetőzött, bár ekkor már a kiindulási pont Galíciára illetve Lengyelország Habsburg-tartományára tevődött át.

A XIX. századi Magyarországon az asszimilánsok tömege németekből, szlovákokból és zsidókból tevődött össze. 1880 és 1910 között egy millió elmagyarosodóból 800 ezret ezen három elem adta, a zsidók száma 700 ezer fő lehetett, vagyis az asszimilánsok 80% -a került ki közülük (Hanák 1974:520).

A zsidóság további mobilitási és polgárosodási készségei szoros összefüggésben állnak a bevándorlás élményével, körülményeivel és az így kialakult diaszpórahelyzettel. Karády Viktor e „földrajzi mobilitási képességnek és mobilitási stratégiának” különböző aspektusaira hívja fel a figyelmet. A zsidó bevándorlás egyéni vagy család jellegű volt, azaz nem szervezett vagy államilag támogatott, s így egyéni mobilitási stratégiákon alapult. Elsősorban azok vágtak neki, akiknek vállalkozókészsége, életkora, szakkompetenciája, nyelvtudása adott volt, ami voltaképpen már eleve egy erős pozitív szelektáció. Később, az új környezetbe való beilleszkedés szükségessége olyan kompetenciák kialakítását és kialakulását generálta, melyek részben orientációs jellegűek, részben magából az alkalmazkodás kényszeréből fakadnak, mint a piacismeret, az üzleti alkalmak felismerése, a személyes kapcsolatok kialakításához való

érzék, tárgyalókészség, erőviszonyok helyes érzékelése, felmérése, nyelvtanulási készség. A kényszerhelyzet szülte készségek a szabadpiaci érvényesülés előnyöket jelentettek. Erősítette ezeket a települések diaszpórajellege, Magyarországon az északkeleti végek kivételével nem léteztek vagy 1840 után gyors bomlásnak indultak a gettó- vagy stetlszerű zsidó települések, a bevándorló csoportok tehát eleve nyitott, képlékeny alakulatok voltak. Összességében elmondható, hogy a piaci viszonyok átrendeződéséhez való alkalmazkodásnak nagy foka tapasztalható a magyarországi zsidóság esetében, főként a reformzsidóságnál (Karády 1997:85-86-87).

A hazai zsidóság polgárosodásban betöltött szerepéhez járult hozzá a saját hagyományos kultúrájából fakadó műveltségi tőke, a szellemi mozgékonyság. Már a modernizáció kezdetekor a férfi zsidóság majdnem teljességében tudott írni, olvasni, ami ekkoriban Európában egyedülálló jelenség volt. Ráadásul az asszimiláció, annak első fázisában többnyelvűséget általánosított, mely többnyelvűség jórészt német nyelvtudást jelentett, ami az európai művelődés felé nyitott ablakot (Karády 1997:96).

A XVIII. század végétől bevándorló zsidóságot nem nemzeti, hanem vallási kötelék, kulturális hagyomány, a befogadó társadalmak elzárkózása és számos jogkorlátozás tette közösségé. Vallási közösségükhöz való lojalitásuk általában nem állt ellentétben a nemzeti közösséghez való hozzákapcsolódással, s ha mégis, előbbi gyengébbnek bizonyult, mint utóbbi, különösen a polgárosodás áramlatában, amely lehetővé tette, sőt meg is követelte a befogadó társadalom nyelvének elsajátítását majd a nacionalizmus századában vonzóvá tette az új nemzeti identitás elfogadását.

A bevándorolt zsidóság háromnegyede a korszak végére nyelvében, kultúrájában az új közösséghez lojális magyarrá vált. Hanák szerint a

„romantikus szabadságeszmének a felvilágosult-racionális liberalizmussal való sajátosan magyar vetülete” különösen vonzotta a német illetőleg a zsidó polgárságot. „Bizonyára nemcsak a tőkefelhalmozás lehetőségei vonzották” a magyarsághoz a zsidóságot s nem pusztán ezért vállalták és választották a reformmozgalmat illetve 1848-at, hanem a „magyar reformmozgalom eszményei, a közösségi élmény vonzereje okán” (Hanák 1974:521).

A szabadságharc támogatását az osztrák katonai kormányzat pénzbüntetéssel torolta meg. A kiegyezés után, 1867. december 20-án cikkelyezték be a már 1849-ben elfogadott, de eddig végrehajtásra nem került emancipációs törvényt. A következő évben a hitélet szabályozására egyetemes kongresszust hívtak össze, de az a hitfelekezet szétválásához vezetett: létrejött a kongresszusi (neológ), az ortodox és az úgynevezett status quo irányzat.⁴

Társadalomtörténeti kutatások azt mutatják, hogy az elmagyarosodó polgári rétegek többsége három területen, az iparban, a kereskedelemben és hiteléletben valamint szellemi pályákon helyezkedett el, az építészek, építési vállalkozók német, a kereskedők, ügynökök, pénztőkések javarészt zsidó polgárok voltak.⁵

Itt jegyzendő meg, hogy a zsidó lakosságot olyan rendi szakmai-gazdasági megszorítások és tilalmak sújtották, amik 1850-ig tiltották a

föld, az ingatlan illetve a telek birtoklását, így csakis nem mezőgazdasági ágazatokban helyezkedhettek el, illetve csak ők voltak olyan helyzetben, hogy mozgótőkét maximális racionalitással tudják befektetni, nevezetesen iparba és közlekedésbe, pályaválasztásukat tehát nem „faji ösztön”

(Hanák 1974:527) hanem évszázados kényszer, utóbb a képesség, készség formálta. Innen a magyar zsidóság Európában egyedülállóan nagyfokú részvétele az iparosításban (Karády 1997:88).

A fent említett gazdasági jellegű megkülönböztetés mellett számtalan jogi, társadalmi, vallási „diszkrimináció” sújtotta a zsidóságot az emancipáció előtt, sőt utána is. Karády ugyanakkor kiemeli, hogy Magyarországon ennek a súlya lényegesen kisebb volt, mint a szomszédos országokban s gyorsabban is oldódott fel már az 1867-es törvényes egyenjogúsítás előtt. Ennek illetve a már a XVIII. századtól hatékony személyi biztonsági garanciának köszönhetően Magyarország a korabeli zsidó vándorlás célterületévé vált.

Hazánkban az asszimiláció jóllehet jelentősen hozzájárult a polgárság, az értelmiség, a munkásság növekedéséhez, mégis polgári, antifeudális funkcióját tökéletlenül töltötte be, az úgynevezett burzsoá étosz hordozójává sosem válhatott; a vagyonos német polgárok üzleti vagy hivatalos karrierjük betetőzésének a nemesítést illetve a birtokszerzést, a magyar nemesi középrétegekbe való emelkedést tekintették. Később indult és lassabban, de ugyanezen az úton haladt a zsidó nagypolgárság társadalmi asszimilációja is. Az 1895-ös recepciós törvény, a zsidó polgárság elitjének gyakran adományozott nemesség (1918-ban már 346 zsidó család kapott nemességet, igaz sokan közülük mindezt csupán „sallangként” értékelték, s továbbra is a vagyonszerző polgári öntudattal éltek) egyfajta kollektív státusemelkedést és a hatalmi elittel való érdekegyezést fejezett ki.

Státusjavulásuk ugyanakkor mindig kétséges maradt: egyfelől a társadalmi élet különböző területein joggal vonható kétségbe, másfelől az egyre-másra felbukkanó antiszemita hisztériák sem kedveztek neki, így aztán a megszerzett polgárjogok újra és újra bizonyításra, igazolásra szorultak. Ennek hatására alakultak ki az úgynevezett kompenzatív funkciójú magatartási formák, mint a túliskolázottság, a morális ellenőrzés olyan mechanizmusai, mint az erőszaktól, az italozástól való távolságtartás, a nyilvános jótékonykodás, s végül, az egyéni asszimiláció olyan stratégiái, mint a névmagyarosítás, a vegyes házasság vagy a kikeresztelkedés.

Véleményem szerint a zsidóság nagyfokú asszimilációját jelzi a Monarchia felbomlása utáni helyzetük az új államokban, 1910-ben a szlovákiai és kárpátaljai 230 ezer izraelita vallású személy több mint fele 130 ezer anyanyelvének a magyart jelölte meg. (A magyarsághoz nagymértékben asszimilálódott zsidóság a legtöbb államban ezen

„ragaszkodásuk” miatt diszkriminálódott, Csehszlovákiában kifejezett nyomás nehezedett rájuk, hogy ne magyarnak, hanem csehszlováknak, vagy legalább „zsidó nemzetiségűnek” vallják magukat. A Monarchia utódállamainak politikája sok esetben sikeres volt, 1921-ben a fenti szám 29 ezerre csökkent. Ezek az emberek mindenképpen az „öntudatos elmagyarosodottak” voltak, ugyanakkor a 151 ezer „zsidó nemzetiségű”

jó része nem jiddisül, nem németül, hanem magyarul beszélt, joggal tarthatjuk őket is elmagyarosodottaknak (vö. Hanák 1974:534).)

Az asszimilációs készség a befogadó társadalom és asszimilálódók érdekviszonyainak függvénye. Magyarországon a zsidóság volt az a vallási-nemzetiségi kisebbség, akinek saját kollektív biztonsága szempontjából a leginkább érdekében állt az asszimiláció. A másik oldalról, a befogadó társadalom részéről szintén erős volt az igény a zsidóság integrálására, a zsidó asszimiláció a liberális-nemesi elit köreiben mint nemzeti érdek fogalmazódott meg, mert az olyan réteget tudott kitermelni, amely a nemzeti polgárság funkcióit volt képes ellátni, egyben javítva a nemzetiségi egyensúlyt a magyarság javára. A zsidóság esetében tehát az asszimiláció nem hasonulás, hanem sokkal inkább egy, az ő, illetve a befogadó társadalom uralkodó rétegeinek egymással kialakított kapcsolatrendszerének hatásmechanizmusa, ami a bevándorlókat jóformán két nemzedék alatt elmagyarosította. A folyamat nagy intenzitással indult meg a reformkorban, a szabadságharc alatt példátlan politikai töltést nyert s a századvégre nagyjából be is fejeződött (Karády 1997:92-93).

A zsidóság tudatában lévén annak, hogy a társadalmi helyzete hosszútávon is kétséges és a történelem során jószerivel állandóan jelen lévő antiszemitizmus ezt újra és újra kétségbe is vonta/vonja, az asszimiláció ellenére nem vesztettek jelentőségükből az azonosságtudat megőrzésének mechanizmusai (vö. Karády 1997:102).

... „én nagyon nem szeretem ezt a zsidó, nem zsidó megkülönböztetést, bár egyre szignifikánsabb az életemben. Pont arra gondoltam, hogy jöttél, hogyha ez így folytatódik, nyugdíjas koromra én egy templomba járó hívő leszek, tehát így erősödő tendenciát mutat az életemben ez a kérdés”.

... „Hát azt gondolom, hogy azért tehát ezek a nem is osztálytársadalom, de számít a közeg, amiben nevelkedsz, meg ami utána, tehát amikor az ember barátkozik, meg ismerkedik, mondjuk a másik nemmel, akkor is úgy látom, hogy a végére eléggé tendenciózusan a közös gyökerek, hasonló gyökerekkel bíró emberekkel jobban szót ért. Én legalábbis jobban szót értek. Végül is a baráti társaságomban is dominál a zsidó származás, valamit a barátnőim körében is, vagy a barátnőm is. Végül is ez neki is egy fontos kérdés, valahogy így működik a társadalom, meg így működik az ember, gondolom én”. (interjúrészletek Hé.A.)

... „A baráti köröm például, azok is majdnem mind zsidók. De azért jó kapcsolatot ápolok, például a szomszédaimmal is, akik nem zsidók. De azért igazi, szoros barátságom, az mindig is zsidókkal volt. Olyan dolgokat tudunk egymással megbeszélni, amiket a nem zsidókkal nem tudok megbeszélni.

... „A múlt is, a jelen is, meg a politikai dolgok is, mit tudom én, a nagyon kedves szomszédasszonyommal, akivel jóban vagyok, azzal nem fogom megbeszélni, hogy a Magyar Gárda, meg a nem tudom kicsoda, Morvai Krisztina magából kikelve nyilatkozott... ...Ilyeneket nem tudok megtárgyalni a szomszédasszonnyal, akármilyen barátságos, meg kedves, ezt csak a barátnőmmel tudom megbeszélni, aki hasonlóképp gondolkodik”. (interjúrészletek H.Á.)

Amint az a fent idézett interjúimból kiderül ez a fajta „partikuláris csoportazonosság fenntartás” (Karády 1997:102) esetenként a mai napig is jelen van a magyar társadalomban. Az azonosságtudat a csoportszolidaritás mechanizmusain keresztül fejtette és fejti ki hatását, ami a társadalmi helyzetfelismerés és tájékozódás készségével függ össze: a zsidók és nem zsidók azonosításán túl egyfajta, az antiszemita beállítottság illetve ellenkezőleg, a szövetséges érzékelése.

... „ha valami ismeretlen helyre kerülök, mindig igyekszem felmérni, hogy merre hány méter, mit mondhatok, mit nem, hogy kezeljem a zsidóságom...” (interjúrészlet B. L.)

Felfogható ez sajátos társadalmi tőke gyanánt, melyet egy, a társadalmi térben veszélyeztetett csoport tagjai önmagukból merítenek, hogy veszélyeztetettségüket csökkentsék s kölcsönösen javítsák érvényesülési lehetőségeiket (Karády 1997:103).

„... működik valami láthatatlan kapocs”.

„... jártam úgy, hogy valami nagyon rettenetes helyen, hogy összefutok egy magyarral, akkor örülök, pedig általában utálom, hogy ha külföldön magyarokat hallok, akkor mindig próbálok valami olyan nyelvre váltani, amit biztos, hogy nem értenek meg, valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül, mindenki ezt csinálja a saját nemzetéhez tartozókkal külföldön...

De akkor is jó érzés, amikor az ember bajban van, egy magyar szót hallani, vagy találkozni, vagy szívesen segít, hogy ha valaki bajban van...

Én ugyan így voltam vagy vagyok a zsidósággal. Csak egy jó példa erre:

Londonban egyszer ellopták a pénzemet, útlevelemet, mindenemet, és ez hétvége volt, persze meg tudtam volna oldani, hogy valakin küldjenek nekem, de hétvégén akkor még nem volt olyan egyszerű. És elmentem Londonban az egyik zsinagógába, és hát látszott hogy én nem vagyok egy tősgyökeres abba a zsinagógába járó, és kérdezgették az ima után kiféle miféle vagyok meg menjek fel kiddusra és mentem és kérdezték, hogy meg mint és mondtam, hogy hogy jártam és az anyókák, apókák anélkül, hogy hosszan faggattak volna – pedig egyébként nem voltam lepukkanva, szóval gondolhatták volna azt is, hogy ez a csávó abból él hogy minden péntek este más zsinagógába jár tarhálni – de akkor adtak nekem összesen majdnem 100 fontot, amivel ha úgy vesszük jobban jártam, mint ha meg lett volna a pénzem.

Számukra is triviális volt, hogy a kelet európai zsidó gyerek, életünkben nem is láttuk és nem is fogjuk persze, segítünk és valahogy ez az összetartás működik, nyilván kirekesztett közösségnek a lélektanából is következően”. (interjúrészlet L.A.)

5.3. XX. század: a Soá előtt

A Holokauszt előtti XX. századi események vázolását nem csupán a kronológia miatt tartom fontosnak, hanem azért is, mert általuk magyarázatot kaphatunk a későbbi eseményekre is.

1914 és 1919 között ugyanis mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az előző század térségünkben zajlott asszimilációs modellje összeomlott, s ennek okát sokan a zsidók első világháborús szereplésében látták, ezért az mind az asszimilációt védő, mind a disszimilációs és

antiszemita történetírásban kitüntetett helyet kapott. Gyurgyák arra figyelmeztet, hogy azok a folyamatok, aminek során a Monarchia sikeresnek hitt asszimilációs modellje összeomlott már jóval az I.

világháború előtt elkezdődtek (Gyurgyák 2001:88).

A háború kitörését a magyar zsidóság vezetői is nagy lelkesedéssel fogadták, mely lelkesedés egyfelől az általános közhangulattal, a lappangó antiszemitizmus miatt az az alól ki nem vonhatósággal, másfelől az asszimiláció további sikereibe vetett hittel, illetve a pogromokat végrehajtó Orosz Birodalommal való leszámolás vágyával magyarázható.

A Monarchia hivatásos tiszti állománya jóllehet nem zárta ki, de nem is preferálta túlzottan a zsidókat; jelentős különbség volt a középosztály és a hivatásos tisztikar vallási megoszlása között, mert míg a középosztály jelentős részét zsidók vagy zsidó származásúak alkották, addig a hivatásos tisztikarban szerepük jelentéktelen maradt. A tisztikarban játszódó folyamatok tehát mintegy leképezték az össztársadalmit, ami jól mutatja, hogy később nem a sikeres és lezárt asszimiláció fordult az ellenkezőjébe, hanem sokkal inkább lassú elmozdulásról volt szó, ami fokozatosan ásta alá az egyébként jól induló és produktív végkimenetellel kecsegtető asszimilációt. Gyurgyák szerint a törvényi szinten garantált egyenlőség ugyanis a mindennapokban egy korrekt, távolságtartó, hűvös viszonyt jelentett a zsidó kisebbség és a nem zsidó többség között, mely viszony a 10-es évek közepétől alakult át először lassabban, majd rohamosan nyílt elutasítássá.

A legfontosabb vád ellenük úgy szólt, hogy a háborúban csak feleannyi véráldozatot hoztak, mint amennyit népességi arányuk indokolt volna. Alacsony arányszámuk valós oka az, hogy az első világháborúban az agrárnépességből verbuválódott gyalogság vesztesége volt a legnagyobb, s ők nem foglalkoztak, mert nem foglalkozhattak az agrárszektorban. Hiába azonban a zsidóság vezetőinek érvelései, a tényeknek tekintett adatok megkérdőjelezése, a gyorsan szaporodó antiszemita újságírókat és a közvéleményt meggyőzni nem lehetett.

Szintén rossz hatással volt megítélésükre a háborús menekültek megjelenése Magyarországon, úgy mint a galíciánereké,⁶ – akik ekkortájt a városokban, elsősorban Budapesten egyre erősebb kontrasztot képeztek a „vérét ontó magyarral” – vagy az erdélyi betörés után földönfutóvá lett erdélyi zsidók, továbbá a Palesztinából visszatelepültek. Ezeken ugyanis az izraelita hitközségeknek, a zsidó vallás parancsa szerint segítenie kellett, de a közvélemény ebben természetesen nem micvét, jótettet látott, hanem sokkal inkább azt, hogy a magyarországi zsidók inkább külföldi hittársaikon segítenek, mintsem honfitársaikon.

Általánosságban elmondható tehát, hogy a korban a háború okán egyre rosszabbul élő városi lakosság egyre kevésbé tolerálta a zsidóságot vagy legalábbis a feketekereskedelemből jól élőket illetve a hadigazdagokat. A két háború közti uralkodó ideológia szerves része volt, hogy a zsidóság a zűrzavaros időszakban mind a politikai, mind a gazdasági hatalmat magához ragadta, mely hatalomátvétel tragikus volt az országra nézve, különösen annak területi integritását tekintve.

Az őszirózsás forradalomban valóban jelentős volt a magyarországi zsidóság részvétele, bár nem kizárólagos. Fontos megemlíteni, hogy sokan – mint Jászi Oszkár vagy Garami Ernő – magukat zsidónak nem

tartották, de az ő „önmeghatározásuk” és a közvélemény értékelése – számon tartva a radikális valamint szociáldemokrata politikusok származását – között jelentős volt a szakadék: Gyurgyák ebben szintén az asszimilációs folyamat kudarcát látja (Gyurgyák 2001:99). Szintén jellemző ellenforradalmi ideológia volt, hogy a forradalom alatt a kormányok a zsidók érdekében kormányoztak.

Ami visszatekintve bizonyosnak tűnhet az az, hogy az októberi forradalom utáni kormányok a magyar állam és közigazgatás felbomlását nem tudták megakadályozni, de mindezt azzal magyarázni, ezt tudatosan, a zsidó érdekek miatt tették vagy nem tették, lássuk be, kétséges és erősen vitatható...

A kommün alatt, a proletárdiktatúrában, annak vezetői testületében egyértelműen meghatározó szerepet kaptak a zsidó származású politikusok, így „nem csoda”, hogy az ideológiákban a zsidó származás jószerivel egyet jelentett a „vörös diktatúrában uralomra jutottak a zsidók” toposszal, még akkor is, ha valójában az ő vallásuk, mint partikularitás, ellen is megindult a hajsza. Gyurgyák alapvetően három területet jelöl meg, ahol a zsidó származású emberek tevékenysége tény, s melyek rossz hatással voltak a zsidók megítélésére. Ilyen az intézményesített terror – a Lenin-fiúk nagy része zsidó származásúakból verbuválódott – az állami bürokrácia, illetve a sajtó világa.

Az ellenforradalom idején, a Bethlen István vezette politikai csoportosulás számára egyértelmű volt a zsidók háttérbe szorítása s lassan el is veszítették jelentőségüket a parasztpártok illetve a radikális, nacionalista, antiszemita csoportok mellett – bár ezen utóbbiakat mindig igyekeztek semlegesíteni –, valamint annak okán, hogy a korábbi zsidó politikai, intellektuális elit emigrációba vonult. A magyarországi zsidóságot megosztották az 1918-1919-es események, jórészt passzívak voltak, de akadtak olyanok, akik támogatták az ellenforradalmat. Az ő politikai szerepük pedig a másik oldalt osztotta meg, voltak akik, úgy látták, a zsidósággal való leszámolás nem kerülhető el. Ez voltaképpen így is lett: a Horthy-hadsereghez tartozó különítmények, mint a Prónay, Ostenburg-Moravek vagy Héjjas által vezetett erők nem sokat törődtek a kommunista és zsidó közti különbséggel, a fehérterror során sok zsidó származású embert likvidáltak.

Az 1920. július 22-én benyújtott numerus clausus-törvény illetve még annál is inkább annak megvitatása a tisztelt házban nem hagy kétséget afelől, hogy a képviselők nagy többsége egy mi-ők ellentétpárban

Az 1920. július 22-én benyújtott numerus clausus-törvény illetve még annál is inkább annak megvitatása a tisztelt házban nem hagy kétséget afelől, hogy a képviselők nagy többsége egy mi-ők ellentétpárban