Maszorti értékrend szemben az ortodox értékekkel

„Az egyik ok, amiért az Adath Shalomnál maradtam, az a nőkhöz való viszonya. Egy ortodox közösségben biztosan nem éreztem volna jól magam,

az elkülönítés miatt. Az Adath Shalomnál a nők és férfiak közötti egyenlőség az, amit nagyon szeretek. Ortodox közösségekben nagyon elterjedt az, hogy a nőkről politikailag korrekt módon azt mondják, hogy nem kell nekik imádkozni, mert ők amúgy is közelebb állnak Istenhez. Ezt nagyon utálom, mert szerintem csak ezzel próbálják leplezni a nők háttérbe szorított szerepét”.

„Míg egy ortodox zsinagógában általában beszélgetnek az emberek az ima alatt, ráadásul a nők is, mivel alig látják az elkülönítés miatt, hogy mi történik lent, egy ortodox közösségből jövő embernek meglepő, hogy itt lelkesedéssel imádkoznak az emberek, figyelnek, de mégsem olyan szigorú az egész”.

Ezek a gondolatok, melyeket a közösség két állandó tagjával készített interjújából idéztem, jól reprezentálják azt a tényt, hogy az ortodox közösségektől való elkülönülés elsősorban a nők státuszán alapul. Hogy mik ezek az elemek, azt már láttuk nagy vonalakban a konzervatív zsidóság alapokmányának rövid ismertetése során is, de érdemes sorra venni, hogy a közösség tagjai miket emelnek ki:

5.2.1. Mehica⁶²

Az elkülönítés hiánya, vagyis hogy a nők és a férfiak együtt ülnek a zsinagógában, teljesen természetes ebben a közösségben. Mind honlapjukon, mind a rabbi által szerkesztett könyvben (Krygier 1999), valamint egyéb kiadványokban is alapvető célkitűzésként van feltüntetve, hogy a nők és a férfiak között „egyenlőség” legyen. Ebbe beletartozik az is, hogy együtt ülnek a két nem képviselői. Egy, a zsinagógában kapható, nőkkel foglalkozó sorozat egyik kötete (Susskind Goldberg 2004a) a mehicával foglalkozik. Arra a kérdésre, hogy el lehet-e törölni a mehica intézményét, azt a választ adja, hogy igen, mivel ez nem egy tórai kötelezettség, és nem is egy rabbinikus döntés. Ez egy hagyomány⁶³, amely azonban így is felvet bizonyos problémát, mert az Izrael egész népe által elfogadott szokás esetében nem szabad azt eltörölni. Az ortodox rabbik legfontosabb ellenérvét, hogy egy ősi hagyományt nem lehet eltörölni, a maszorti szellemben íródott sorozat első kötete azzal cáfolja, hogy már számtalan ősi törvényt eltöröltek, mert azok az évszázadok során feleslegessé vagy értelmezhetetlenné váltak. Így van ez tulajdonképpen az elkülönítés kérdésével is, hiszen a mai korban nők és férfiak egymás mellett ülnek mindenféle helyen és alkalommal (iskolában, munkahelyen, szórakozás alkalmával stb.). Éppen ezért az elválasztás ténye nem ad semmilyen pluszt az imához, az ima minőségéhez, valamint az elválasztás nem létezett az ókorban, később vezették be. Csak a

62 A szó elkülönítést jelent. Ortodox zsinagógákban a férfiak és nők külön ülnek, a nők vagy egy karzatról, vagy függöny mögül követik az imát a férfiaktól hivatalosan is elválasztva (Unterman 1999:156).

63 A hagyomány, vagy szokás (héberül minhág), mely zsinagógánként változhat, sokszor nagyobb hatalommal bír egy közösségben, mint a halákha. A közösségbe újonnan érkezőnek kell alkalmazkodnia a helyi szokásokhoz, nem pedig fordítva (Unterman 1999:162).

Második Szentély⁶⁴ idején vezették be, rabbinikus döntéssel, hogy legyen egy elkülönített rész a nőknek, de csakis Szukkot ünnepe⁶⁵ alatt, az év többi részében a női galériát nem használták, tehát egymás mellett ültek férfiak és nők. A teljes elválasztásra semmilyen forrás nem utal sem a misnai⁶⁶, sem a talmudi⁶⁷ időkben, így csak a geonimok⁶⁸ idejéből találunk rá feljegyzést (Krygier 1999:220-221). Emellett fontos megemlíteni az együtt ülés azon aspektusát, hogy a nők innentől kezdve nem érezhetik magukat kizárva az imából. Fontos, hogy ők is jól érezzék magukat a zsinagógában, és szívesen járjanak le. Ahogy egyik interjúalanyom mondta, számára elviselhetetlen lenne a gondolat, hogy az élet minden területén érintkezik a férfiakkal nap, mint nap, majd lemenjen a zsinagógába, ahol „diszkriminálják” a nőket. Ahogy a fenti interjúrészlet is alátámasztja, a közösségben alapvetően az az elképzelés él az ortodox zsinagógákról, hogy ott a nők másodrangú szereplői az imáknak, háttérbe vannak szorítva, és nem érvényesülnek a jogaik, ebből következően nem is figyelnek az imára, és csak beszélgetnek alatta. Egy hasonló vélemény egy fiatalabb nőtől: „Engem nem is az elkülönítés ténye zavar, hanem az, amikor a nők el vannak barikádozva a férfiaktól, amikor ki vannak zárva az istentiszteletből”.

5.2.2. Minján

Az, hogy a nők beleszámítanak a minjánba a közösségben már természetes és alapvető tényként volt kezelve. Ott tartózkodásom alatt csak a hétköznap reggeli imák során fordult elő, hogy tíznél kevesebb férfi volt, de a nőkkel együtt megvolt a minján. A többi alkalommal olyan sokan voltunk, hogy ez nem is jelenthetett volna problémát. Ahogy a francia maszorti mozgalom hivatalos honlapján is olvashatjuk, a legtöbb maszorti zsinagógában a nők is felmehetnek a Tórához, beleszámítanak a minjánba, vezethetik az imát, sőt lehet női rabbijuk is, tehát mindenféle szerepet betölthetnek a zsinagógában az imák alatt, pontosan úgy, mint a férfiak. A nő státuszának fejlődése mindig is alapvető célkitűzése volt a maszorti mozgalomnak, Yeshaya Dalsace – a nizai Maayane Or maszorti zsinagóga rabbija – ezeket a törekvéseket és a már elért eredményeket az ősi zsidó mizogínia megszűnésének értékeli (Dalsace 2006). Mint említettem, a nők teljes értékű tagként való részvétele az imákon az Adath Shalomban magától értetődik, hiszen amióta a nők (nem ortodox közösségekben) magukra vállalták (elviekben) az összes parancs

64 Az Első Szentélyt, melyet Salamon épített, és a babiloniak romboltak le, Ezra, a babiloni fogság után újjáépítette. Ezt a rómaiak rombolták le (Unterman 1999:236).

65 Sátoros ünnep, egyike a három zarándokünnepnek. A sátor jelképezi az Egyiptomból való kivonulás utáni, 40 évig tartó vándorlást, hiszen akkor is sátrakban laktak a zsidók (Oláh 2005:43).

66 A Misna a rabbinikus irodalom egyik legkorábbi emléke. Összeállítását a 3. század elején fejezték be, ez gyűjti össze a szóbeli hagyomány törvényeit (Unterman 1999:163).

67 A Talmud a szóbeli tan legjelentősebb műve, melyet az 5. század folyamán állítottak össze. Két változata van: a palesztinai és a jeruzsálemi (Unterman 1999:232).

68 A geonim (egyes számban gáon) a babiloni bölcsek megszólítása volt a 6. századtól a 10. századig (Unterman 1999:77).

teljesítését, a minjánból és a tóraolvasásból sem lehet őket kizárni (Bebe 2001:228).

5.2.3. Tóraolvasás

A zsinagógában kapható, és a közösség által olvasott, maszorti elvekre épülő tanulmány, mely azzal foglalkozik, hogy olvashatják-e a nők nyilvánosan a Tórát, azzal érvel a lehetőség megadása mellett, hogy nyilvánosan olvasni a Tórát, és hallgatni az olvasást nem kötelező, ez nem egy bibliai vagy rabbinikus előírás. Ezra⁶⁹ vezette be azért, hogy Izrael népe ne maradjon Tóra nélkül. Ezért, a maszorti irányzat szerint, ebből logikusan következik, hogy mindegy, hogy ki olvassa a Tórát, nő vagy férfi, a lényeg az eredeti jelentése, hogy Izrael népe ne felejtse el a Tórát.

Így az az érv sem számít, hogy a nyilvános tóraolvasás pozitív, időhöz kötött parancsolat,⁷⁰ amely alapvetően nem kötelező érvényű a nőkre (Susskind Goldberg 2004b:16-17). Egy beszélgetés, vagy interjú során sem merült fel a közösség tagjaiban, hogy ne kellene megadni a nőknek ezt a jogot; az egyetlen negatív aspektusáról a következő fejezetben beszélnék. Szinte minden tóraolvasásnál legalább a fele a felhívottaknak nő volt, azonban nem minden nő gondolkodik erről a kérdésről egyformán. Vannak olyan tagok, akik éppen az egalitárius törekvések, a zsinagóga modern világra adott válaszai miatt járnak ide, egyet értenek azzal, hogy a nők is részesedhetnek ezekből a nyilvános funkciókból, azonban ők maguk következetesen visszautasítják, hogy felmenjenek a Tórához. Ennek okát az egyik, hasonló véleményt képviselő női adatközlőm azzal magyarázta, hogy ő nem így nevelkedett, ennél ortodoxabb szemléletmódot képviselt a családja, ő abban nőtt fel, így nagyon furcsának érezné, ha ő maga szakítana ezzel a hagyománnyal. Azt is hozzátette, hogy elképzelhetőnek tartja, hogy pár év múlva egyszer csak meggondolja magát, sosem lehet tudni, de erre még nincs felkészülve. Többen is vannak, akik inkább félénk természetükre hivatkozva nem szeretnek sűrűn felmenni a Tórához, hiszen egy átlagos szombati napon (főleg a tóraolvasás vége felé) már 100-120 ember ül a zsinagógában.

Ami a tallit- és a tefillinrakást illeti, a tagok véleményei már megoszlanak, a továbbiakban erről részletesebben írnék, mivel ez a csoporthoz való tartozás élményét nagy mértékben meghatározza, valamint ez az egyik fő vitatéma a közösségen belül.

5.2.4. Tallit

Tallitot alapvetően öt-hat nő szokott rakni, közülük csupán kettő az, aki fehéret hord, olyat, mint a férfiaké. A többiek női tallitot vesznek. A női tallit azt jelenti, hogy legtöbbször kisebb méretű, és „nőiesebb színű”,

69 I. e. 5. századi pap és írástudó, aki hazavezette a babiloni fogságból a zsidó népet, hogy újjáépítsék a Templomot” (Unterman 1999:71).

70 A rabbinikus parancsolatok közül (tehát a tórai előírások mellett) a nőknek nem kell betartaniuk az időhöz kötött parancsolatokat. Ennek okát a Talmud úgy magyarázza, hogy a nő elsődleges feladata a gyermeknevelés és a háztartás vezetése (Oláh 2005:122).

rózsaszín, lila. Mikor először mentem a zsinagógába, nem is vettem észre, hogy az egyik nőn például tallit van, azt hittem, hogy csak egy sálat visel, ami kicsit emlékeztet az imasálra. Ahogy közülük többen mondták, sokkal jobban tetszik nekik ez a nőies megoldás, mivel nem csak szebb, de diszkrétebb is. Felmerül a kérdés, hogy miért kell, hogy diszkrétebb legyen? Kik előtt kell egy visszafogottabb képet mutatni?

Ahogy a készített interjúkból is kiderül, a közösség tagjai meglehetősen eltérő véleményt képviselnek, van akinek személy szerint nem tetszik, van aki az ortodoxia elítéléséről beszél.

Női vélemények:

„A női tallitok színesebbek, „nőiesebbek”, aminek nem csak esztétikai oka van, hanem az is közrejátszik, hogy ne ijesszék meg az embereket, akik először látnak ilyet. Rivon sem akarja, hogy a nők férfi tallitot hordjanak, erre nem kérte meg konkrétan a nőket, de mindenki tudja, hogy inkább azt szeretné, ha a nők női tallitot hordanának. Nem akarja, hogy olyanok legyünk, mint a suffragette-ek, tehát ilyen nagy újítók. Ez azért kicsit zavart, de megértem. Rivon nem akarja sokkolni az embereket, ami márpedig így is előfordul, mert sokszor érkeznek egy bar micvára például ortodox nagyszülők, akik idegenkedve fogadják a dolgot”.

„Nem szeretem a túlzott egyenlőségre való törekvést. A nők nők, a férfiak férfiak. Egy kicsit zavaró, amikor a nők ugyanazt hordják, mint a férfiak, mikor nem lehet megkülönböztetni a nőket a férfiaktól. Szeretem, ha megvan a különbség. Nagyon szerettem volna tallitot rakni, de nem akartam olyan lenni, mint a férfiak. Van egy tallitom otthon, amit a reggeli imához felveszek, de nem volt kedvem a zsinagógában hordani. Inkább a tallit katanon⁷¹ gondolkozom, amit a ruha alá lehet fölvenni, mert így mégiscsak van valami, amivel jelzem, de nem feltűnő. Ha elképzelek egy zsinagógát, ahol a nők és a férfiak ugyanazt hordják, és hátulról szinte nem is lehet megkülönböztetni őket, az kicsit sokkol. Szerintem nem kéne túl messzire menni”.

„Úgy érzem például, hogy Rivon nem törekszik a tökéletes egyenlőségre, próbál egyfajta köztes pozíciót felvenni. Amikor a tallitról kérdeztem, akkor azt mondta, hogy nyugodtan rakjak, de jobb lenne talán, ha nem férfi tallitot raknék, hanem keresnék egy kicsit nőiesebbet. Azt mondta, nem nagyon szereti, ha a nők férfiruhában járnak, ettől még egyenlőség van”.

Férfi vélemények:

„Szeretem a nőket tallitban, kipában látni. Ez új, Izraelben nem láttam ilyet, de szépnek találom. Nem szeretem a diszkriminációt”.

„Nem szeretem, ha egy nőn kipa van, és azt sem, ha olyan tallit amilyen a férfiaknak van. Egyszerűen nem tetszik, ha egy nőn férfiruha van. Az egyenlőség nem arról szól, hogy ugyanolyan dolgokat hordanak a nők, hanem arról, hogy nekik is lehetőségük van bizonyos dolgokat viselni, csinálni, de a saját ízlésük szerint, nőiesen. Nincs is bajom a női tallittal.

Nem ugyanolyannak kell lenni, hanem a nőnek és a férfinak ki kell egészítenie egymást. Ez persze csak egy kialakult hagyomány, nem Isten

71 A ruha alá vehető kisebb méretű tallit (Unterman 1999:232).

parancsa, hogy csak a férfiak vehetnek tallitot. De a hagyományon nem lehet csak úgy változtatni, a nagy változásokhoz idő kell!”

Ezek az interjúrészletek jól mutatják azt a tényt, hogy a közösségen belül mennyire különböző véleményt képviselnek a tagok. Elsősorban nem a férfiak és nők közötti eltérő hozzáállás a jellemző, egyénileg változnak a nők tallitviseléséről alkotott elképzelések. A fenti részletek alapján feltehetjük a kérdést, hogy mi a fontosabb: a közösségi értékek megvalósítása, vagy mások véleménye? Egyáltalán közösségi értéknek tekinthetjük-e a nők tallitrakását, ha a rabbi másképp gondolkozik, és a tagok véleménye is ilyen mértékben megoszlik?

Egyik fő adatközlőm viccesen megjegyezte, hogy „a maszortisok igazából liberálisok ortodox rabbival”. Többen említették, hogy bár Rivon Krygier egy maszorti zsinagógát vezet, ő maga egyáltalán nem konzervatív. Ahogy az interjúkban is mondták, a rabbi fél attól, hogy a többi ember elítéli ezt az egyenlőséget. Itt elsősorban azokról az ortodox emberekről van szó, akik eljönnek ide, mert a család egyik tagja az Adath Shalomnál végzi például a bar micváját. Ezek az emberek tehát legtöbb esetben egyszer jönnek ide, de a rabbi mégsem akarja őket „sokkolni”

mondjuk azzal, hogy a nők fehér tallitban vannak, „az is bőven elég, hogy nincs elválasztás, és a nők is felmennek a Tórához”. Nyilvánvaló, hogy egy idegen számára az a legcsábítóbb, ha nincs semmi feltűnő, nagyon szokatlan jelenség, és a beszélgetésekből, interjúkból következően mondhatjuk, hogy nem csak attól fél a rabbi, hogy kivívja az ortodox családból valók ellenállását, hanem attól is, hogy a potenciális leendő tagokat is megijeszti.

5.2.5. Tefillin

A tefillin még inkább megosztja a közösség tagjait, itt ugyanis nem beszélhetünk „női” tefillinről, tehát nem lehet ezt a fajta köztes megoldást választani. Egyetlen nő szokott imaszíjat rakni, hogy miért, azt így fogalmazta meg:

„Mindig is igazságtalannak tűnt számomra, hogy minden „érdekes” és

„játékos” micva⁷² (tallit, tefillin, luláv⁷³) a férfiakat érinti. A fiúknak van minden játék, míg nekünk, nőknek semmi. [nevet] Annál is inkább igazságtalan, mert a tallit és a tefillin nagyon szép micvák. De amiért igazán a tefillinrakás mellett döntöttem, az egy nyári kurzus volt Jeruzsálemben, egy amerikai konzervatív jesivában⁷⁴. Ott én voltam az egyetlen, aki nem rakott. Mikor visszajöttem, elmentem beszélni a rabbival, hogy mi folyik itt az Adath Shalomnál?? Olyan, mint ha a középkorban lennénk, és mondtam neki, hogy szeretnék tefillint rakni. A rabbi nem akarta elfogadni, azt mondta, hogy lehetetlen ezt megvalósítani. Mondtam, hogy ez az egyik legfontosabb micva, és teljesíteni akarom. Rivon válasza

72 Parancsolatot jelent. A Tóra 613 micvát tartalmaz, emellett léteznek rabbinikus micvák is, de ma már bármilyen jó cselekedetre vonatkozik (Unterman 1999:160).

73 A luláv pálmaágat jelent, mely a szukkoti ünnepi csokor egyik elemét képezi (a négyből), de így hívják magát a csokrot is összefoglaló néven. A négyfajta növényt a négy égtáj felé rázzák, ezzel elismerve, hogy Isten mindenhol jelen van (Oláh 2005:180-181).

74 Talmudi iskola, melybe eredetileg a nőtlen férfiak jártak (Unterman 1999:115).

az volt, hogy ez nem úgy működik, mint Amerikában, és nem akarja, hogy beindítsak egy hullámot. Erre mondtam neki, hogy a hullám már itt áll előtte, nincs mit tenni. Szerintem intellektuálisan teljesen egyetértett velem, de ami az Adath Shalom képét illeti, nem akarja sokkolni az embereket, és szerintem őt is személy szerint sokkolta a dolog”.

A megoldás végül az lett, hogy rak tefillint csütörtökönként reggel,⁷⁵ de csak akkor, ha nincs nagy esemény, hogy ne ijessze el az új tagokat. Mikor mondtam neki, hogy számomra egy kicsit igazságtalannak tűnik az, hogy ő a közösség állandó tagjaként kénytelen másképp cselekedni, mint ahogy szeretne, olyan emberek miatt, akik még nem is voltak a zsinagógában, és nagy valószínűséggel nem is mennek egynél többször, azt felelte, hogy erre ő is gondolt, de valahol megérti ezt az egész hallgatólagos megállapodást. Igazából nyitottnak látja Rivont e téren, de meglehetősen óvatosnak is. Megérti, hogy nem akarja elijeszteni az embereket, de azt is megjegyezte, hogy ha ez így marad, akkor semmi nem fog változni soha, minthogy a nadrágviseléshez is radikális lépés kellett, a nők először férfinadrágot viseltek, és ha ez nem lett volna, ma nem létezne női nadrág sem.

A következő gondolat pontosan leírja azt a folyamatot, amely ma a nők bármiféle változtatási kísérletét jellemzi, és ez a megállapítás, az interjúk és a beszélgetések alapján számomra egyértelműen helytállónak bizonyult az Adath Shalom közösségére vonatkozóan is: „[...] még a legkifejlettebb női kultúra is az emberi élet tartós alaptényei és -feladatai fölé emelkedik, azok sajátosan férfias kezeléséhez sajátosan női megoldást fűz, de az alapvető kérdésekben, s bizonyosan számos részletkérdésben is, azzal megegyezik. Ezért kell a nőknek kezdetben részesedniük a férfiak művelődésében, érvényesülésében és jogaiban, mert csak ebben a formában tehetnek szert sajátos teljesítményük lehetőségeinek alapjára, anyagára és technikájára” (Simmel 1996:39). A nőknek először mindenképpen a férfiakkal megegyezően kell bizonyos – általuk azelőtt nem végzett – cselekvéseket végrehajtaniuk, és csak ezután alakíthatják át azokat az ő ízlésüknek megfelelően. Ezt láthattuk abban a gondolatmenetben is, amikor beszélgetőtársam a nadrágviseléshez hasonlította a tefillinrakást.

Úgy gondolom, hogy a tefillinnel kapcsolatban még nem beszélhetünk közösségi normáról, hiszen a tefillinrakás éppen hogy csak felütötte a fejét az Adath Shalomban. Az állandó tagok eltérően viszonyulnak az eddig taglalt kérdésekhez, de úgy gondolom, hogy létezik egy közös érték, miszerint, ha nem is tetszik mindenkinek minden elem, de a lehetőséget meg kell adni a nőknek ahhoz, hogy együtt ülhessenek a férfiakkal, hogy felmehessenek a Tórához, hogy viseljenek tallitot, rakjanak tefillint, stb., ha ennek szükségét érzik. Tehát nem arra kell törekedni, hogy a férfiak és a nők mindig egyenlő mértékben részesüljenek ezekből a dolgokból, hanem arra, hogy a joguk és a lehetőségük hozzá adva legyen.

75 Hétfőnként és csütörtökönként a reggeli ima során a Tórából is felolvasnak, így ezeken a reggeleken általában közös ima van a zsinagógában, ilyenkor a közösség tagjai tefillint raknak (Unterman 1999:202). Az Adath Shalomban csak csütörtökön reggel szoktak közös imát tartani, „hétfőnként nem lenne meg a minján” – ahogy egyik beszélgetőtársam mondta.

Ahogy a közösség tagjai is szóba hozták, ma egy újfajta női szerep jellemzi társadalmunkat. A modern világban a nő egyenlő jogokat birtokol, mint a férfi, emellett egy nagyon is más, nőies szerep is jut neki, és már nem az a kérdés, hogy a nő is vállalhat-e karriert, lehet-e sikeres üzletasszony, politikus stb., hanem az, hogy emellett hogyan tudja megőrizni női mivoltát, és kiegészíteni a férfit, nem pedig hozzá hasonlóvá válni.

Lehet, hogy az eddig taglalt elemei a vallási életnek elsőre felszínes, jelentéktelen dolgoknak tűnnek, de ezekben mutatkozik meg, hogy hova is tart a közösség, és ezek mögött a gyakorlati elemek mögött mélyebb tartalmak húzódnak meg, olyan fogalmak, mint egyenlőség, férfi-női szerepek, modernizáció, alkalmazkodás stb. Ezek a kérdések a közösségben állandóan napirenden vannak, nem csak kötetlen beszélgetésekben, de a különböző tanulásokon is nagy szerepet kap a nők helyzete. A tefillinrakással meginduló „hullám”, ahogyan a rabbi is fogalmazott, kezdete egy újabb modernizációs lépésnek. Nem a reform közösségek törekvéseivel megegyező, hanem a 21. század elvárásainak megfelelő, szükségszerű fejlődést értenek ezalatt a közösség tagjai.

6. Érdeklődés, vagy teljesítménykényszer? – női szerepek a