Kollektív viszonyulás – A közösség egysége

Az előző fejezetben bemutattam a Dózsa György úti zsinagóga közösségét, azt, hogy hogyan jött létre, hányan vannak, miért járnak oda, hogy nincsen rabbi, van viszont számos „háromnapos zsidó” és hogy hogyan és miért szeretnék továbbépíteni a közösséget. Ebben a fejezetben azt szeretném bemutatni, miért is nevezhető ez egy közösségnek, mi adja az egységüket? Mi jellemző rájuk, ami más zsidó közösségekre esetleg nem? Miben áll a „kollektív viszonyulásuk”?

Amikor arról van szó, hogy a közösséget bővíteni szeretnék, új tagokat szeretnének látni, egy dolgot nem szabad elfelejteni: aki úgy dönt, hogy ezentúl a Dózsába jár, illetve úgy, hogy jár a Dózsába, már nem úttörőként, alapvetően nem közösségalakítóként jön ide, hiszen itt már egy többé-kevésbé stabil közösséget talál kialakult szemlélettel és viszonyulással a valláshoz, amihez, aki idejön, legalább némileg, mindenképpen alkalmazkodnia kell.

Bármilyen közösségről legyen is szó, működéséhez bizonyos hallgatólagos egyezségekre, íratlan, mégis élő normákra van szükség.

Olyan kimondatlan szabályokra és viszonyulásokra, amiket minden tag elfogad (ha valaki mégsem, akkor az hamarosan elhagyja a közösséget).

Kétségtelen, hogy itt a Dózsa György úti közösségben is kell lennie valamiféle egységnek, amit talán „közös szintnek” vagy „kollektív

Izraelt elfoglaló szíriai görögök fölött, és legyőzték a görögök hellenista zsidó támogatóit is, akik változtatásokat akartak bevezetni a zsidó vallásgyakorlatban. A harc i.e. 165-ben a Jeruzsálemi Templom visszafoglalásával ért véget. A győzelemmel helyreállt Izrael szuverenitása is. A »hanuka« azt jelenti: »felavatás”, s arra utal, hogy újra Isten oltalmába ajánlották a Templomot, amelyet a pogány bálványok és praktikák beszennyeztek” (Donin 1998:236).

viszonyulásnak” nevezhetnénk. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a közösség egységként tudjon működni, kell, hogy legyen közöttük valamiféle egyetértés a vallás alapkérdéseit illetően, még konkrétabban:

a valláshoz való viszonyuknak, viszonyulásuknak határozott hasonlóságokat kell mutatniuk. És itt nem arra gondolok, hogy hivatalosan ez egy neológ askenázi¹⁰¹ zsidó közösség. Hiszen ez egy nagyon tág meghatározás, ami számos árnyalatot enged meg a vallásgyakorlás, a tradícióval való kommunikáció, egyáltalán a hitről és az Örökkévalóról¹⁰² való gondolkozás egyes részleteit illetően. Ha valaki tartósan idejár (ahogyan már korábban is utaltam erre), az csakis azért lehet, mert jól érzi magát ebben a közösségben. Márpedig ez nyilván-valóan csak akkor lehetséges, ha abban a közösségben nem folyton-folyvást olyan dolgok történnek, ami éles ellentétben áll az ő lelki meggyőződésével, a vallásgyakorlásról kialakult nézeteivel. Ezt támasztja alá az, hogy a közel másfél év alatt, amíg az istentiszteletek, valamint az azt megelőző és követő beszélgetések rendszeres résztvevője voltam, egyetlenegyszer nem voltam fültanúja bármilyen vallással kapcsolatos kérdésben vitának, szóváltásnak vagy nézeteltérésnek. (Legalábbis az állandó tagok között nem.) Itt legfeljebb kérdezett valaki valamit és a többiek elmondták róla a véleményüket. Ellenben tanúja voltam két konfliktusnak, amik viszont nem állandó tagok között estek meg.

Tavaly Sátrak Ünnepekor, Szukkotkor izraeli vendégek vettek részt a péntek esti istentiszteleten (ahogyan már említettem, nagyobb ünnepekkor ez nem ritkaság). A kiddus és az azt követő beszélgetés az ünnephez kapcsolódó szokásnak megfelelően ekkor az udvaron felállított

„sátorban”¹⁰³ volt. Sanyi bácsi, ahogyan ezt máskor is gyakran teszi,

„tanított”. Mesélt valamit az ünnephez kötődő szokásokról, előírásokról, a Tóráról vagy bármi más érdekesről. Ám az egyik izraeli férfi megjegyezte, hogy egy bizonyos kifejezést a kántor helytelenül használt. (Később ennek utána is nézett Sanyi bácsi, ami a saját igazát támasztotta alá.) Aztán tovább mesélt és említette, hogy „ilyenkor a sátorban tulajdonképpen le is kellene ülni, de hát most kevés a szék”. Erre az előbbi férfi újra csípős megjegyzést tett: „Sanyi, Te igencsak könnyen feladod a szokásokat!”

101 A neológ a zsidóság egyik, Magyarországon a legjelentősebb irányzata. „Új hitelveket nem vall, ám a rítus eltér a hagyományosnak nevezett ortodoxiától” (Papp 2000, lábjegyzet). Leonard Mars úgy jellemzi a neológokat, mint akik magyarok és zsidók egyszerre (vagyis magyar nemzetiségűek és zsidó vallásúak). Legtöbbjük elég lazán veszi a zsidóságát és egész évben rendszertelenül látogatják a zsinagógát (Mars é.n.). Az askenázi pedig egy bizonyos típusú rítusra utal. „Askenázinak hívják azokat a zsidókat, akik Németországból származtak el, illetve az egykor Németországban felvett vallási szokásokat, rítust követik. Ez a rítus sokban eltér az ún. sz’fárádi rítustól” (Jólesz 1987).

102 „A Szentírásban olvasható négybetűs Isten nevet valamint az Adonáj nevet az imán és az áldásokon kívül tilos kiejteni, helyette a Hásém, »A név«, Örökkévaló stb. nevet használják” (Papp 2000, lábjegyzet).

103 Szukkot ünnepének megfelelően ilyenkor a már meglévő anyagokból felépíttetik a sátrat, ami tulajdonképpen egy fémvázas, az oldalain és a tetején náddal beborított (az előírásoknak megfelelően csak természetes anyaggal lehet borítani, ami nem nyújt teljes védelmet, vagyis átereszti az esőt), körülbelül tíz m²-es építmény. A tetejét és az oldalát különböző termések, gyümölcsök díszítik. Mindig áll benne egy kisebb asztal, ezen van a bárchesz, a sütemények és az italok. Szék nemigen szokott itt lenni, mivel ilyenkor több a vendég és nem túl nagy a sátor, így is elég szűkösen lehet elférni.

A másik eset idén, a nagy ünnepek táján történt, szintén izraeli vendégek voltak a templomban. Az istentisztelet, mint máskor is úgy zajlott, hogy rabbi híján a kántor, Sanyi bácsi vezetésével a közösség különböző énekeket énekelt el, illetve zsoltárokat mondott el. Többnyire egyébként ilyenkor szinte csak Sanyi bácsi hangja hallatszik, kivéve az ismertebb énekeket, mint például a „Lö cho dojdi”-t, amiket viszont szinte mindenki hangosan énekel. Az istentisztelet középső szakaszában Sanyi bácsi beszédére kerül sor, amikor általában az aktuális heti szakaszt vagy annak egy részletét meséli és magyarázza vagy az adott ünnephez kapcsolódó előírásokról, szokásokról beszél. Az összesen körülbelül félórás istentisztelet vége előtt sor kerül még a bor megáldására, aminél János, a samesz segédkezik. El kell mondani azonban, hogy itt a Dózsa György utcában, bár az istentisztelet rendje kötött és ezt Sanyi bácsi mindig be is tartja, a hangulat egyáltalán nem nevezhető feszélyezettnek.

Egyáltalán nem tilos beleszólni a kántor mondandójába, ha valaki valamivel kiegészítené vagy éppen valami eszébe jutott a témával kapcsolatban. Nem tilos felállni és kimenni, és nem „ciki” utána visszamenni sem. Ha gyerekek is vannak, nagyobb ünnepekkor, azok is szabadon mászkálnak, közben néhányan játszanak velük. Sőt, elég általános a beszélgetés is. Különösen igaz ez a hátsóbb sorokra és az előtérre, ahol az asszonyok, lányok vannak. A Dózsában ugyanis az a rend, hogy nők is részt vehetnek az istentiszteleteken és nem is csak a karzaton vagy a férfiaktól függönnyel elválasztva (vö. Papp 2004:49), viszont annyiban külön, hogy csak a hátsó padsorokban ülve.¹⁰⁴ Több asszony viszont nem szokott bemenni a templomba az istentisztelet alatt, ők addig az előtérben beszélgetnek. Viszont a Lö cho dojdi alatt ők is felállnak és a megfelelő versszaknál a szokás értelmében ők is hátrafordulnak az ajtó felé. Valamint többnyire Sanyi bácsi beszédét is meghallgatják. Az oldott hangulatnak megfelelően azonban a témák általában nem mély teológiai jellegűek. Hétköznapi dolgokról esik szó, kinek éppen mi fontos vagy mi jut eszébe. Megbeszélik, ha valaki elveszítette a héten a pénztárcáját, hogy a kisunokák milyen új dolgot tanultak meg a héten vagy hogy a néninek javult-e a hátfájása. Ezeken először én is csodálkoztam, de elmagyarázták, hogy ez itt így természetes.

Azonban míg nekem esetleg csak meglepő volt, addig a történet izraeli hölgyszereplőjének egyenesen nem tetszett, talán még felháborítónak is találta. Legalábbis erről árulkodott a rosszalló pillantása, amit nekem és még néhányunknak szánt, amiért nem álltunk föl a kellő időben. (Amiből egyébként a közösség egyáltalán nem csinált gondot, hiszen ők sem mindig tarják be: néhányan nem ismerik a pontos liturgiát, mások egyszerűen belemerülnek a beszélgetésbe). Amikor pedig a folyamatos beszélgetés sem akart megszűnni, a hölgy rendre intette a renitenseket.

104 Ettől eltekintve azonban nincsenek szabályok az ülésrendre vonatkozóan, mindenki szabadon választ magának ülőhelyet, bár az állandó résztvevőknek vannak már

„megszokott” helyeik. Tibortól kérdezte valaki, amikor ő lett az új elnök, hogy akkor most előre ül-e. Erre azt felelte, hogy nem, marad csak az ő megszokott helyén. Ez nem jelenti azt, hogy sértődés lenne abból, ha valakinek elfoglalják a helyét, bár ilyesmire, mivel a kis létszám miatt nem jellemző a helyszűke, nem is nagyon volt példa.

A két eset rávilágít arra, hogy bár a közösség állandó tagjai között nem kerül sor a vallásgyakorlásra vonatkozó vitákra, „külső személyekkel” szemben előfordul ilyesmi. Vagyis a leírt konfliktusok azt bizonyítják, hogy a közösség tagjai között valóban van valamiféle vallásra vonatkozó egyetértés, ami nem evidens, hiszen vannak, akik ezt nem osztják. Mégis van valami olyan egyezség, amivel a kívülről jövőnek is azonosulnia kell, ha a közösség tagjává akar válni. A fiatal közösség fennállásának néhány éve alatt kialakított egyfajta „kollektív viszonyulást”.

Megfigyeléseimet, következtetéseimet ellenőrizendő, pontosítandó, első interjúim során feltettem a kérdést, miszerint: Ön szerint létezik-e a közösségen belül egyfajta „közös szint”, egy szint, amivel mindenki egyetért? vagy: Létezik-e a közösségen belül egyfajta egyetértés a tekintetben, hogy egyes előírások betartását fontosnak tartja, míg másokét kevésbé? És meglepődve hallgattam a válaszokat, miszerint igazából nincs ilyen vagy legalábbis nem ismerik egymás lelkivilágát annyira, hogy meg tudják mondani, van-e ilyen. Később módosítottam a kérdésen: Ön szerint mennyire egységes a közösség vallási kérdésekben, van-e egyetnemértés vagy: mekkora itt az egyén mozgástere a vallásgyakorlásban? Ezekre olyan válaszokat kaptam, hogy nagyon egységes a csoport, sosincs nézeteltérés, ugyanakkor igen nagy az egyén mozgástere. Persze kétségtelen, hogy interjúhelyzetben gyakran sztereotip válaszok születnek, néha talán kissé idealizáltak is, mégis ahogy végiggondoltam a hallottakat és a tapasztaltakat, azt kell mondanom, azok jószerével összecsengtek. Aztán idővel rájöttem, hogy hibát követtem el, amikor azt feltételeztem, hogy ez a bizonyos kollektív viszonyulás abban nyilvánul meg, hogy a közösség bizonyos törvényeket, előírásokat kollektíve feltétlenül fontosnak ítél megtartani, míg másokkal szemben engedékenyebb, elnézőbb. Kétségtelen ugyan, hogy létezik egy-fajta egységesség, azonban ez valójában kizárólag a hozzáállásra, a szemléletmódra vonatkozik, nem képződik le ennyire konkrét formában.

Túlzott volt tehát a feltételezésem. Mit jelent akkor mégis ez a

„hallgatólagos egyezség”? Mi az a hozzáállás, ami ennek a közösségnek a sajátos jellemzője, amit a csatlakozni szándékozóknak legalább némiképp osztaniuk kell? És szándékosan nem azt mondom, hogy „átvenniük”,

„hasonulniuk” kell, hisz ez az egész közösség szellemiségétől idegen volna. Miért is?

Pár hónapja, talán nyár elején Sanyi bácsi kérdezte, hogy akkor miről is szeretnék írni. Mondtam neki, hogy őszintén szólva, még nem tudom.

Mire röviden elmesélte nekem Joseph Heller: Isten tudja című könyvének tartalmát, ami nagyjából úgy foglalható össze, hogy az idős, halálos ágyán fekvő Dávid király elmeséli élete történetét, de mindent egy kicsit másképp, életszerűbben, emberiebben, gyakran póriasabban, mint ahogyan ezek a történetek ránkmaradtak. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy érdekes azt látni, hogy ők is emberek voltak, hibákkal és gyarlósággal. Összefoglalóan pedig ezt mondta: „A vallás akkor jó, ha megtaláljuk az egyensúlyt a komolyság és a lazaság között... Írj erről!” És elköszönt.

A közösség és a vallás viszonyáról a jelenlegi elnök, Tibor ezt mondta: „Az istentiszteletnek méltónak kell lennie ahhoz, amiért

odamennek, tehát, hogy az Istent tiszteljék, imádják, elmélyedjenek a gondolatokban. Ez a méltó a legfontosabb. De ugyanakkor ennek nem kell keserűnek lenni, mert elég keserűségben van az embernek egész hét közben része. Elég sok kényelmetlenség, kellemetlenség érheti. Tehát valahol ennek olyannak kell lenni, hogy adjon a következő hétre energiát, optimizmust. Ez nagyon fontos. És aki idejár, az ezt meg is kapja. [...]

Elég sok zsidó ünnep van és ezeknek egy jó része nem szomorú, inkább vidám. És erre nagy szükség van”. Felesége, Sára, amikor az interjú során feltettem neki a kérdést, mit gondol, hogyan viszonyul ez a közösség a valláshoz, szinte gondolkodás nélkül rávágta: „Lazán!” Sanyi bácsi összefoglalásával a komolyság és a lazaság egyensúlyáról pedig teljes mértékben egyetértett.

Talán egy vallásról lévén szó, meglepő lehet ez a „lazaság”, mégis a közösség „kollektív viszonyulása”, „közös szintje” valóban abban áll, hogy mindannyian lazán vagy fogalmazzunk fordítottan, nem túl szigorúan állnak a valláshoz, annak előírásaihoz. Úgy gyakorolják a vallásukat, hogy az elsősorban ne kötelesség legyen, hanem olyasvalami, ami közben jól is érzik magukat és ezért szívesen teszik. Meg kell jegyezni, hogy természetesen nem arról van szó, hogy úgy telnének ezek a péntek esték, hogy elmennek oda, és mindenki azt csinál, amit akar és úgy, ahogy neki tetszik. Ahogyan arról már írtam, megvan a szabályos menetrend. Ahogy mondani szokták, „olyan zsidósan”, hatóra öt-tízperckor elkezdődik az istentisztelet, ami előírásszerűen, a megfelelő zsoltárok elmondásával, énekek eléneklésével zajlik¹⁰⁵. Sor kerül a kántor beszédére, és nem marad el a bor megáldása sem. A kiddus pedig az előtérben zajlik, rendesen, két fonott kaláccsal és az áldás elmondásával. Mégis, egyszerűen a légkör olyan, hogy senkinek, még a zsidó vallásban járatlanabbaknak sem kell feszengenie, mert nincsen semmiféle kényszer, hogy ezt vagy azt bizony meg kell csinálni, ráadásul így és így kell megcsinálni. Én ezt úgy fogalmaztam meg és ezt az állításomat általánosan jóvá is hagyták a közösség tagjai, hogy „ez a közösség nem kényszeríti, csak ösztönzi a vallási szabályok betartását”. Hogy csak egy példát említsek: van, aki kiddus előtt elmegy kezet mosni és van, aki nem.

Ha azonban valaki ezt nem érzi szükséges cselekedetnek, senki nem fog rászólni, de még csak rosszalló pillantásoktól sem kell félnie. Azt kell érteni a lazaság alatt, hogy közösségi szinten egyszerűen nem érvényesülnek szigorú szabályok, semmi nem kötelező, csak ajánlott vagy javasolt. Kati azt mondta: „Szerintem akkor jó a vallás, amíg az nem terhes. Amíg együtt tudunk élni vele. Nem úgy, mint az ortodoxnál is, hogy semmi nem számít, csak imádkozik, imádkozik, imádkozik...

Szerintem ez egy bizonyos idő után egy monotonitás és nincs mögötte a szellemiség, a spirituális tartalom”.

Arról van tehát szó, hogy a közösség egysége a megengedő attitűd.

Annyi csupán az elvárás, hogy mindenki önmagát adja, a saját elveit és meggyőződéseit hozza a közösségbe. És itt érkeztem el addig, hogy megmagyarázzam a jóval korábban felvetett alakoskodás kérdését. Ahogy ott idéztem: „Itt meleg a hangulat, senki sem alakoskodik, mindenki

105 Megjegyzendő, hogy Sanyi bácsi, a kántor az Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem Liturgia Tanszékének oktatója, valamint könyvet írt Péntek esti – szombat délelőtti zenei liturgia címmel.

magát adja. Akik szerepet játszottak, azok el is maradtak”. Vagy egy másik megfogalmazás: „Nekem senkise akarja mutatni [hogy mennyire hívő zsidó]! Azt viszont szívesen veszem, ha alkalmazkodik a hely szelleméhez”. Vagyis mindenkitől csak azt várják el, hogy azt tartsa be, úgy higgyen, ahogy belülről jön, amire ő magának van belső indíttatása¹⁰⁶. Ahogyan Sanyi bácsi is magyarázta: „A zsidóság az embereknek elég nagy önállóságot ad olyan szempontból, hogy feletted nincs egy ellenőr vagy börtönőr, hanem neked saját magadnak megvan a lelked, megvan a jó és a rossz hajlamod és neked megvan az állandó döntési lehetőséged, sőt döntési kényszered, hogy a kettő között tudjál dönteni”.¹⁰⁷ És ez messzemenően megvalósul ebben a közösségben, valóban nagy az egyes egyének szabadsága abban, hogyan hisznek, mely szokások betartását tartják fontosnak¹⁰⁸. És ahogy mondják: „Ha valami önkéntelenül, belülről jön, az mindig sokkal őszintébb és ezért erősebb, mint a kikényszerített dolgok”. Idén Szukkotkor a sátorban beszélgetve valaki mesélni kezdett egy dél-afrikai szektáról, ahova nagyon pontosan kell érkezni, különben kizárják az embert és nem tud részt venni a szertartáson. Mire Sanyi bácsi valahogy így reagált: „Én szeretek minden vallási előírást betartani, de a durvákat és az agresszíveket nem. Én például nem tartom jónak, ha egy gyereket megpofoznak, ha nem megy templomba, mert utána az első adandó alkalommal nem fog elmenni”. Itt, ebben a közösségben ha valaki betart egy előírást, azt azért teszi, mert erre belső indíttatása van, nem pedig azért, mert tart attól, mit fognak szólni a többiek, netán lenézik vagy kiközösítik A Dózsában legfeljebb tisztelik azt, aki sokat tud a vallásról és minél „kóserebb” életet él, de semmi esetre sem vetik meg, ha valakinek akad még tanulnivalója.

Ez a bizonyos lazaság ugyanakkor nyitottságot is jelent. Az emberek beszélgetnek vallási kérdésekről is és érdekli őket a másik véleménye.

„Az nagyon fontos, hogy itt mindenki megnyílik, tiszta, elmondja a gondolatait”. Vagy ahogy másvalaki mondta: „Itt senki nem akarja az ő igazát a másikra ráerőltetni, hanem mindenki tiszteletben tartja a másiknak a véleményét, hiszen annyi félék vagyunk, mindenki más és más. [...] Fontos, hogy meghallgat egy másik véleményt is, és más szem-pontból is rálát a dologra. És ez, ugye, elgondolkodtató, hogy ő miért látja így”. Vagyis igyekeznek tanulni is egymástól, hiszen kétségtelen, hogy sokuknak akadnak még hiányosságaik vallási tudásuk terén. Az egyik néni megjegyezte egyszer: „Hát, tanultam én az iskolában hébert, de már nem ismerem a betűket”. Vagy máskor János felesége, Andi kérdezte Sanyi bácsitól, milyen ünnep lehet aznap, merthogy meglepődött, hogy amikor a

106 „...az előírást lehet szigorúan és kevésbé szigorúan venni (...) lehet alaposan betartani, ahogy írva van, vagy úgy is meg lehet oldani, hogy »most nem ez a lényeg«”

(Vincze 2004:77).

107 „A mai zsidó identitás egyik jellemző sajátossága az egyéni értelmezés és szabadság lehetősége. Ez a választásnak nemcsak azt a fajta szabadságát jelenti, hogy valaki melyik irányzathoz kíván csatlakozni, hanem a tradícióhoz és egyáltalán a zsidósághoz is meglehetősen laza és egyéni kapcsolódás lehetőségét is” (Szarvas 2005:185). Az persze, hogy ki milyen szabályokat tart be, mit hogyan csinál, attól is függ, ki mit tud, mennyire ismeri a vallást. Hiszen a tökéletesen feddhetetlen vallásgyakorláshoz igen tetemes tudás is szükséges, amivel messze nem mindenki rendelkezik.

108 Például egyik hölgy beszélgetőtársam elmondta, hogy ő bizony nem vezet kóser háztartást, nem választja szét a tejes és húsos ételeket, viszont disznóhúst nem esznek.

süteményekért ment, miért köszöntek neki Gud Jantep!-pel. Mint kiderült, aznap volt Szimhát Tóra ünnepe, ezért volt az ünnepi köszöntés. De zsidó közösségben természetes egymás tanítása: „Aki nagyon nem tud, annak, aki egy kicsit tud, az próbálja átadni”. Vagy ahogyan Vincze Kata Zsófia írta az általa vizsgált közösségről: „Mindenki tanul valakitől, aki

»bentebb« van” (Vincze 2004:94). És hogy valóban milyen szintű a nyitottság, Kati azt a talán elsőre meghökkentőnek tűnő véleményt vallja, miszerint: „Nekem nagyon érdekes a viszonyom a valláshoz. Én istenhívő vagyok. Az, hogy most zsidónak születtem, az csak egy helyzet. Nekem a hit fontos, az, hogy Isten bennünk van”. És ahogyan mondtam, mindezzel együtt jelentős részt vállalt a közösség megszervezésében és túlzás nélkül állíthatom, máig ő a közösség egyik alapköve és motorja.

3.1. Vallási individualizmus – közösségi szinten

Az előzőekben bemutattam tehát, mi adja a közösség egységét, milyen közös szemléletmód fűzi őket össze egy közösséggé. Komolyan veszik a vallást, amíg az nem terhes és lazán mindaddig, amíg nem veszik ki belőle a komolyság. Ösztönöznek, de nem kényszerítenek. Nagy mozgásteret adnak a belső indíttatásoknak, ugyanakkor nyitottak. És pontosan ezek azok az attitűdök, amiért, még ha ez a templom csak a „nagyok kistestvére” is, hiszen kevesen járnak ide, sőt, sokan nem is tudnak arról, hogy működik, mégis érdemesnek tartom megfigyelésre, kutatásra és aztán konklúziók levonására.

Az általam vizsgált közösség különlegessége abban rejlik, hogy

Az általam vizsgált közösség különlegessége abban rejlik, hogy