Népszerűség

Arra, hogy mit szeretnek a tagok ebben a közösségben, már láthattunk példát, amikor a maszorti mozgalom helyét definiálták a franciaországi zsidóságon belül. De az „egalitárius hozzáállás” nyilvánvalóan nem az egyetlen érv arra, hogy olyan sokan választják ezt a zsinagógát.

Elszakadva tehát a női témától, ebben a fejezetben a közösségi élet egy olyan aspektusát szeretném bemutatni, mely kutatásomhoz elengedhetetlenül szükséges volt, mely az egész mozgalmat, de még inkább az Adath Shalomot egy népszerű és egyre bővülő közösséggé teszi.

Terepmunkám során, ahogy egyre jobban megismertem a közösség tagjait, egyre több interjút készítettem, rádöbbentem, hogy nem ismerek olyat, aki nem betért, vagy nem betérni készül. Ez a felismerés vezetett arra, hogy jobban megvizsgáljam népszerűségének okait, hiszen nem véletlenül választja ezt a közösséget ennyi nem, vagy csak részben zsidó

származású személy, a halákhikusan zsidó emberekről nem is beszélve. A betérés és általában a mai vallásos viselkedés Tank-Storper megfogalmazásában (2007:13-14), az ma a „keresés, és nem a kézhezvétel, az elsajátítás folyamata a feltétel nélküli odaadás helyett.

Ami értelmet ad, az maga a kutatás, melyet egy „autentikus” eljárás kísér.

A betérés gyakorlata a modernségbe vetett hit egyfajta módját szimbolizálja, melyet a szubjektivitás, az önkéntesség és a mobilitás jellemez”. Útkeresésről van tehát szó, mely az állandó kérdésfeltevéssel közelebb juttatja az egyént ahhoz a közösséghez, mely megoldást tud nyújtani problémáira, amelyet nem kényszerből kell látogatnia, ahol nem mondják meg, hogy így vagy úgy kell hinnie, hanem szabad akaratából dönt mellette, és ahol megtalálja saját, egyéni válaszait. Az, hogy az Adath Shalomnál ilyen nagy arányú a betérők létszáma, a közösség

„élhetőbb” vallási hozzáállásán kívül azt is mutatja, hogy – elsősorban fiatalok körében – az esetlegesen bizonytalan világban az ember folyamatos identitásbeli gondokkal küszködik, szeretne valami biztos pontot találni az életében egy vallási közösség keretein belül.

Természetesen az egyes emberek esetében az egyéni életutak figyelembevételével lehet csak pontosabb képet kapni szándékairól, jelen dolgozatban ilyen életutak komplex bemutatására és elemzésére nincs lehetőségem. Csupán egy nő identitáskeresését, a hit kérdéséhez, a közösséghez, a zsidósághoz való viszonyát szeretném feltárni, és ezen keresztül bemutatni, hogy én magam miképpen illettem bele az Adath Shalom közösségébe.

Mikor arról kérdeztem a tagokat, hogy mit szeretnek ebben a közösségben, szinte kivétel nélkül említették, hogy nagyon befogadó, a közösség tagjai a világ számos pontjáról jöttek ide, így többek között algériai, marokkói, kongói, lengyel, német tagja is van a zsinagógának. A sokszínűség nem csak a különböző származásban jelenik meg, hanem a valláshoz való viszonyulásokban is. Többen említették, hogy ebben a közösségben van ortodox, modern ortodox, szinte már reform tag, van, aki hisz, van, aki nem hisz, de lejár, van, aki a közösség erejében hisz, van, akinek csak apukája zsidó, van, akinek az egész családja, van, aki zsidó neveltetést kapott és van, aki egyáltalán nem. Természetesen ez más zsinagógákra is igaz lehet, ami azonban eltérő ebben a közösségben véleményem szerint, az az, hogy ezekkel a különbségekkel tisztában vannak, de nem ezek alapján ítélnek meg embereket. Ami igazán számít, az az, hogy milyen módon és mennyire vesz részt a közösség életében, legyen az illető halákhikusan zsidó, vagy sem. Itt szeretném bemutatni annak a női tagnak az identitáskeresését, a közösségről, a hitről alkotott véleményét, aki többek között a női tefillinrakás kezdeményezője volt.

Fontosnak tartom részletesebben megismertetni gondolatait, mert az ő útkeresésén keresztül megérthetjük, hogy hogyan juthat el valaki az Adath Shalomhoz, hogy milyen értékrendet képvisel ez a közösség a hittel, a vallásossággal kapcsolatban. Az a felfogás, melyet legfőbb adatközlőm képvisel, csupán egy alkotóeleme a sokszínű közösség rendszerének, de fontos összefüggésekre világítanak rá az interjúrészletben elhangzott gondolatok.

„Édesapám vallását nem gyakorló zsidó volt. [...] Részt vettem egy csoportterápiás kezelésen, amit az auschwitzi túlélők gyermekeinek tartottak. Egyáltalán nem volt vallásos a dolog, de ebben a csoportban jött meg a kedvem ahhoz, hogy fölfedezzem a zsidóságot, még ha nem is tudtam pontosan, hogy mit jelent ez a kifejezés számomra. Mindig nagy gondot okozott, hogy zsidónak éreztem magam, de mégsem tudtam teljes mértékben felfedezni a zsidóságot a vallás miatt. Ennek a csoportnak köszönhetően döntöttem el, hogy rendszeresen le fog járni zsinagógába.

Egy lépés a visszatéréshez, de tudtam, hogy ez még nem jelenti a vallásosságot. Amikor elkezdtem az órákat Rivonnal, és amikor eldöntöttem, hogy „legalizálom” a helyzetemet, az ennél azért többet jelentett, inkább egyfajta honosodást. Ezt most mondom csak. Akkor azt gondoltam, hogy arról van szó, hogy meg akarom oldani az identitásbeli és

„felismerési” problémáimat a betérés által. Meg kellett oldani ezt a dolgot, szabályossá kellett tennem a helyzetemet, olyan volt ez, mint egy formalitás, papírmunka. Hogy megoldjam azt a problémát, hogy ha megkérdezik tőlem, hogy zsidó vagyok, akkor ne kelljen magyarázkodnom, hogy igen, de maguknak nem számítok zsidónak, bla bla bla. Vagy semmit nem mondok, és akkor úgy érzem, hogy félig hazudok. Ezért tettem meg az első lépést. Kerestem valamit, de nem tudtam, hogy mit. Beszéltem elég sok nyelven, jógáztam, tai-chiztam, és ezek olyan dolgok amik – bár nem vallások – nem csak fizikai tevékenységek, hanem spirituális gyakorlatok, de ugye nem feltétlenül arról van szó, hogy hiszel valamiben, valakiben.

Ekkor úgy éreztem, hogy világkörüli utat tettem meg azért, hogy észrevegyem, hogy amit kerestem, az itt volt mindig is az orrom előtt. De amíg ezt a világkörüli utat jártam, nem tudtam észrevenni, hogy mindig itt volt előttem, és megvolt mindenem, mint egy embernek, aki nem ismerte a papírpénzt, és örökölt egy láda papírpénzt, és hirtelen felfedezi, hogy ez mennyit is ér”.

Az a fajta kutatás, keresés, amiről Tank-Storper fentebb idézett gondolatában beszél, itt összekapcsolódik a zsidó származással. Mivel édesapja zsidó, és már kisgyerekként találkozott a judaizmussal, főként annak kulturális aspektusaival, interjúalanyom számára – ahogy a következő részletekben láthatjuk – egy idő után egyértelművé vált, hogy csakis a zsidó vallásban találhatja meg önmagát, mindazt, amit eddig keresett. Ennek a keresésnek az eredménye azonban, ami először talán furcsának tűnhet, nem az „igaz hitben” keresendő, a zsidóságba való betérés sokkal inkább egy életmódot, egy kulturális hovatartozást adott beszélgetőpartneremnek. Azért gondolom, hogy furcsának tűnhet ez első pillantásra, mert pont a betért, a „kívülről jött” emberekkel kapcsolatban tapasztaljuk általában a legbuzgóbb magatartást, a legaktívabb és legautentikusabb viselkedésre való törekvést. Egy vallással kapcsolatban bizonyára ez elsősorban a hitet jelentené, de jelen esetben inkább magába a közösségbe vetett hit jelenik meg.

Az a tény, hogy interjúalanyom zsidó származásúnak vallja magát,⁷⁷ mint láttuk, nem befolyásolta keresésének elején, de arra a kérdésemre, hogy rátalálhatott-e volna más vallású közösségre, a következő feleletet adta:

77 Amennyiben a zsidóságot mint etnikumot tekintjük, interjúalanyom zsidó származású, halákhikusan azonban nem tekintik zsidónak, mert édesanyja nem zsidó.

„Nem hiszem, nem valószínű, mert úgy éreztem, hogy ez mindig is ott volt az orrom előtt, hogy ez jelez, jelent valamit. Nem hiszem, hogy választhattam volna egy vallást, a hit és a vallásosság értelmében. Mint például a kereszténységet, ahol az első, hogy higgy Istenben, és arra épül az összes többi dolog. És más gyakorlatok, mint például a tai-chi, vagy a jóga érdekes volt, sok mindent adott nekem, de nem volt meg soha az az érzésem, hogy egy bizalmas, meghitt helyen vagyok. A judaizmus különbözik a tai-chitól, és a jógától, ahol minél többet gyakorolsz, annál többet kezdesz megérteni, mégis érzed, hogy ez kapcsolódik egyfajta világlátáshoz, ami teljesen más, és amit én nem ismerek. Az egzotikum világában vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem ismerünk valamit, le vagyunk nyűgözve azoktól a dolgoktól, amik teljesen különbözőek, és amiket nem ismerünk, nem ismerjük a normális kontextusát. Persze ez ugyanúgy igaz a judaizmusra is, de abban találtam értelmet, még ha megfoghatatlan is volt számomra, mert amikor Franciaországba jöttem, nem ismertem senkit, nem volt kapcsolatom, nem ismertem a liturgiát. Mégis idegenként az volt az érzésem, hogy van egyfajta „emlékezetem”, ami megvilágít sok olyan dolgot, amit már előtte hallottam. Ez lehet, hogy az én agyszüleményem, nem tudom. Ez az, ami szerint éltem”.

Láthatjuk, hogy interjúalanyom döntését nem csak a származás befolyásolta végül, hanem a zsidóság azon egyedülálló mivolta is, hogy az is beletartozik a zsidó vallás szerint a zsidóságba, aki nem hívő, nem vallásgyakorló, csak származását tekintve zsidó. Jelen esetben a betérés szándékát, mint fentebb olvashattuk, az ortodox szempont befolyásolta, vagyis az a tény, hogy számukra az a zsidó, akinek édesanyja zsidó, illetve az, aki betért. A legszigorúbb irányzat elveit követve kizárhatja, hogy bárki is kétségbe vonja ezentúl identitását, és ezáltal feloldódik a belső és a mások által vélt identitás közötti ellentmondás. Azáltal, hogy a zsidóság egészébe a nem vallásosak is beletartoznak, és így nem csak a vallási, hanem az intellektuális, kulturális aspektusa is önmagában felfedezhető, tulajdonképpen elválasztható e két rész egymástól, azok is részesülhetnek az alapvetően vallásos közösség életéből, akik a második tényező miatt járnak egy zsinagógába. A hit eme összetett és bonyolult mivoltát interjúalanyom személyes érzésein keresztül így fogalmazta meg:

„Vannak olyan emberek, akik ismertek engem előtte és most is, akik azt mondták, hogy hirtelen úgy ébredtem egyik reggel, hogy hiszek valamiben.

Persze ez nem egy reggel történt, nem is egy nap alatt, hogy elkezdtem hinni valamiben. Nem Istenben, ez a kérdés nem érdekelt, nem is tettem föl magamnak ezt a kérdést. Azt vettem észre, hogy magában a vallásban hiszek. A vallásban, mint egy gyakorlat, egy tudás, és amin más emberek dolgoztak, alakítottak, finomítottak, és ami nekem egy életmódot kínált, amit egyedül nem tudtam volna kidolgozni, kitalálni. És egy csapásra találtam értelmet az életemnek, előtte úgy gondoltam, hogy az élet értelem nélküli, csak egy vicc.

Ami a naiv, vak hitet illet, azt gondoltam régen, hogy a zsidóságban ez nem létezik, és hogy őszintén megmondjam, azt hittem, hogy ez egy keresztény dolog. De egyszer voltam önkéntes szolgálaton Izraelben, ahol felfedeztem ezt az oldalát is a zsidó vallásnak, hitnek. Az emberek azért imádkoztak, hogy jöjjön a busz hamarabb. Érted? A buszmegállóban azért imádkozni, hogy jöjjön a busz! Vagy a parkolóban, hogy legyen hely. A francia társaim túl liberálisnak tartottak, én pedig azt gondoltam róluk,

hogy a babona világában élnek. Milyen gondolat az, hogy ha imádkozom, akkor Isten majd hamarabb odaküldi a buszt, és hogyan teszi? Gyorsabban gurultatja, miközben három balesetet okoz ezzel, mert átmegy a piroson?!

Na ne!

A zsidóknál sosem kérdezik meg, amikor valaki betér, hogy hívő-e.

Teljesen más, mint a keresztényeknél, mert ott ha valaki felveszi a kereszténységet, az vallásos. Míg a zsidó betérést én sok esetben a honosítási eljáráshoz hasonlítanám. Sokszor mondják, hogy „Mivel Isten a Tórát adta”.. Sokkal fontosabb volt mindig is, hogy a Tórában higgyenek, mint Istenben. Ebben különbözik két nagy irányzat, hogy az egyik szerint emberek írták a Tórát, a másik szerint pedig ez egy kinyilatkoztatott szöveg. Számomra egyáltalán nincs jelentősége. Ha emberek írták, jól írták meg, jó lenne, ha nekem is sikerülne egy ilyen dolog. (nevet) Az igaz, hogy amióta ehhez az irányzathoz tartozom, felfedeztem magamban egyfajta optimizmust, ami előtte nem volt meg. Talán ez a hit.

Az a ‘jelenség’, hogy még a betérésnél sem számít igazán, hogy hívő-e az illető (hiszen hogyan is lehetne definiálni a hitet), hogy nem kérdez rá senki, valóban jelen van a közösség mindennapjaiban is:

„Mindegy, hogy ateista, laikus, fekete, fehér, kicsi, erős, szép, csúnya, okos, nem okos stb., a lényeg, hogy minden egyes tagnak van egyfajta funkciója a közösségben, valamit mindenki hozzátesz a halákha emlékének létrehozásához!”

„Egy Isten van, ez Izrael istene, de hogy ki hogyan hívja, az mindegy. Izrael istene többféleképpen megnyilvánult, ő az, aki a Tórát adta, meggyógyítja a betegeket, befogadja az árvákat, mindenkinek segít, a nemzetek istene”.

Olyan felfogást láthatunk itt, mely a más vallások iránti nyitottságot mutatja, többen gondolják úgy, hogy igazából mindegy, hogy hívja az ember azt, amiben hisz, ha követ egyfajta erkölcsi értékrendet, szabályrendszert, és alapvetően jót tesz embertársaival. Az Adath Shalomon keresztül a maszortit egy olyan irányzatnak ismertem meg, mely nem a különbségeket keresi zsidók és nem zsidók között, hanem az összekötő kapcsokat.

Ehhez kapcsolva szeretném bemutatni a tereppel kapcsolatos saját élményeimet, azért ebben a részben, mert szerettem volna, ha az olvasó már ismeri a közösség alapvető elveit, befogadó jellegét, a nőkhöz való hozzáállását, és így talán világosabbá válik, hogy miért váltott ki belőlem ez a közösség bizonyos érzéseket. A másik érv, mely emellett szólt, az magához a témához való illeszkedése. A hit kérdését, a tagok hithez való viszonyulását mindenképpen dolgozatom végére szántam, mivel csak a már bemutatott jelenségeken keresztül érthetjük meg ezeket, és kaphatunk egy átfogóbb képet a vallási elképzelésekről. Elsősorban azt szeretném bemutatni, hogy ebben a közösségben milyen módon éltem meg „zsidóságomat”, melyet leginkább egy esettanulmányra és az adatközlőim gondolataira alapozok, hozzákapcsolva saját élményeimet.

Ahogy Borsányi mondja Malinowski egy beszámolójával kapcsolatban (Borsányi 2000:81) az antropológus „miközben átveszi a helybeliek gondolkodásmódját és szokásainak nagy részét, az érvényes viselkedésformákat „beépíti” a saját magatartásába”. Ez a

gondolkodásmód elengedhetetlen az eredményes terepmunka végzésé-hez, hiszen akkor válik befogadottá az antropológus, ha a tagokhoz hasonlóan cselekszik és nem hívja fel állandóan figyelmüket azzal, hogy külső szemlélőként szokatlanul, a közösség tagjaitól eltérő módon viselkedik. Egy zsinagógában, és főleg ebben a zsinagógában egyáltalán nem éreztem magam kívülállónak, tudtam követni a héber imát, valamennyi jártasságot szereztem az évek során abban, hogy mikor hogyan kell viselkedni, mit kell énekelni, mondani, stb. Próbáltam természetesen hű maradni saját gondolkodásomhoz, és nem akartam senkivel elhitetni, hogy én mint hívő veszek részt az imákon, így az is előfordult, hogy nem tettem bizonyos gesztusokat, amit ha megtettem volna, „álszentnek” éreztem volna magam. Ez a kettős érzés, hogy szeretem is a liturgiát, a közösségi létet, de közben nem akarok senkit sem becsapni azzal, hogy „úgy csinálok”, mintha hívő lennék, a következőkben bemutatott eset megtörténte után értelmét vesztette.

Személyesen tapasztaltam meg mindazt, amiről kutattam, engem is magával ragadott az az érzés, hogy itt bárki a közösség tagja lehet függetlenül gondolkodásmódjától, hitétől, származásától. A történet leírása személyesebb hangvételű, nem tudom teljes mértékben objektíven szemlélni az eseményeket, hiszen saját élményt mutatok be...

Egy szombati nap volt, a zsinagógában az a szokás, hogy reggel az ima elején kiosztanak kis kártyákat azoknak, akik az ima alatti szerepeket, funkciókat betöltik majd. Ilyen funkció maga a Tóraolvasás, a Tóra-tekercs összetekerése, felöltöztetése, az előimádkozó szerepe, van aki megáldja a felhívottat stb. Amikor a rabbi osztotta ki a sárga kártyákat, nekem is adott egyet. Próbáltam tiltakozni, látta rajtam, hogy félek egy kicsit a dologtól, mondtam, hogy nem tudom mit kell csinálni. Először nem is láttam, hogy mi szerepel a kártyán, azt sejtettem, hogy nem hív fel a Tórához olvasni, de így is megijedtem, hiszen még sosem vettem részt közvetlen módon a szombati szertartásokban. Azonban a rabbi erősködött, mondta, hogy ne aggódjak, segíteni fognak. A gállél szerepére kért meg, vagyis, hogy a Tóraolvasás után öltöztessem fel a Tórát. Nem jutott eszembe akkor egy pillanatig sem, hogy nem zsidó származásom gondot okozhat, annyira ideges voltam, hogy ki kell mennem, és az egész közösség előtt kell valamit tevékenykednem, hogy nem kérdeztem meg a rabbitól, hogy baj-e, hogy nem vagyok zsidó. Azt hittem, hogy ezt tudja, hiszen odaérkezésemkor ezt is mondtam, de valószínűleg elfelejtette, vagy én nem emeltem ki nagyon ezt a tényt. Az igazat megvallva nagyon örültem a feladatnak, tudom, hogy ez nem olyan kis dolog, és ezzel tényleg a közösség tagjának érezhettem magam. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem ugyanaz, mint hogy valakit felhívnak olvasni, de nagyon jó érzéssel töltött el, hogy megtisztelnek ezzel a szereppel. Mivel nem tudtam pontosan, hogy mivel jár ez a szerep, odamentem az egyik nőhöz, hogy megbeszéljük a feladatomat. Ő azt mondta, hogy sajnos a rabbi valószínűleg tévedett, mert ezt nem végezheti nem zsidó.

Hozzátette, hogy inkább hagyja, hogy megtegyem, mert látta rajtam, hogy elszomorodtam, de azért, hogy biztosan minden kóser módon történjék, kértem, hogy inkább kérdezze meg a rabbit. Így kiderült, hogy valóban nem lehetek gállél, és a rabbi üzente, hogy nagyon sajnálja, és ő azt

gondolta, hogy zsidó vagyok, hiszen mindig itt vagyok, többet, mint bárki más, és nagyon sajnálja, hogy ilyen helyzetbe hozott. Emellett ha szándékomban áll betérni, nagy szeretettel fogad, járhatok a betérésre felkészítő csoportba.

Ugyanezen a szombaton volt egy fiú bar micvája. Ő is olvasott a Tórából, és ő kezdte a drósét. Ebben elmondta, hogy annak ellenére, hogy ő maga és a családja zsidó, de nem vallásos, egyértelműnek gondolta mindig is, hogy lesz bar micvája, hiszen zsidó, és ez hozzátartozik az életéhez. Számomra meglepő volt, hogy ezt egy szombati napon, amikor sokan is voltak a zsinagógában, egy dróse alatt kimondja. Eddigi tapasztalataim alapján nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen nyíltan fel lehet vállalni. Természetesen ezt befolyásolja, hogy milyen irányzathoz tartozik a közösség, és hogy maga a zsinagóga milyen sajátos elveket, szokásokat követ, azonban a liturgiában, a közösségi életben itt egy inkább szigorúbb, ortodox hozzáállást figyeltem meg. Az egyének gondolatában már az elejétől kezdve éreztem, és tapasztaltam a sokszínűséget, de a közösség szintjén eddig nem. Miután a rabbi átvette a szót, két mondást fűzött ahhoz, hogy a fiú és családja nem vallásos. Az egyik így szól: „Minden zsidó vallásos, csak nem tudja”., a másik pedig így: „Minden zsidó, zsidó”.. Nagy „újító ötlet”, tette hozzá a rabbi viccesen, de mondta, hogy mindegy, hogy vallásos zsidó, vagy bélyeggyűjtő zsidó, vagy megfázott zsidó az illető, akkor is zsidó. Vagyis mindenkit szeretettel fogadnak, még ha nem is vallásos – ezt kifejezetten a fiúnak mondta.

A kidduson⁷⁸ beszélgettem legfőbb adatközlőimmel, és szóba került, hogy fel akart hívni a rabbi gállélnek. A beszélgetés során elgondolkoztam azon, hogy jó lenne betérni, mire mondta egyikük, hogy amint láttam a bar micvával kapcsolatban, nem kell ehhez hívőnek lenni.

Ezt a rabbi is hozzátette. Mondtam akkor inkább viccesen, mint komolyan gondolva, hogy sose lehet tudni, lehet, hogy jobb, ha megragadom az alkalmat. A többiek helyeselve hozzátették, hogy nézzem meg a közösség egyik oszlopos tagját, aki 67 évesen tért be.

Az igazat megvallva komolyan is elgondolkoztam a betérésen, mert úgy éreztem ebben a közösségben, hogy nem az a fontos, hogy mennyire hisz az ember, vagy sem, lehet pusztán kulturális érdeklődése, a lényeg az, hogy a közösség aktív tagja-e, jár-e, részt vesz-e az életében. Teljesen mindegy, hogy honnan jött, mit/miben hisz, zsidó-e vagy sem, be akar-e térni, vagy sem. Nyilvánvalóan számít, hogy zsidó-e a Tóraolvasásnál, meg a körülötte lévő tevékenységeknél, de akkor is szívesen fogadnak

Az igazat megvallva komolyan is elgondolkoztam a betérésen, mert úgy éreztem ebben a közösségben, hogy nem az a fontos, hogy mennyire hisz az ember, vagy sem, lehet pusztán kulturális érdeklődése, a lényeg az, hogy a közösség aktív tagja-e, jár-e, részt vesz-e az életében. Teljesen mindegy, hogy honnan jött, mit/miben hisz, zsidó-e vagy sem, be akar-e térni, vagy sem. Nyilvánvalóan számít, hogy zsidó-e a Tóraolvasásnál, meg a körülötte lévő tevékenységeknél, de akkor is szívesen fogadnak