Élettörténeti módszer

„Mindenképpen a személyes dokumentum a legtökéletesebb adattípus, amiről a szociológusok – mint felhasználó anyagról – valaha is álmodni mertek”.

(Florian Znaniecki)

A személyes dokumentumok gyűjtése és feldolgozása mind a hazai mind a nemzetközi szociológiába és etnológiában jelentős múltra tekint vissza. A biográfiai vagy másként élettörténeti módszer egy olyan társadalomtudományi metodológia, amely személyes dokumentumok – levelezések, naplók, önéletrajzok, mások által írt életrajzok, narratívák, etc. – alapján igyekszik társadalmi jelenségeket, folyamatokat interpretálni.

Kezdeteként az 1910-es éveket jelölhetjük meg. A chicagói iskolához tartozó és az Egyesült Államokba irányuló közép- és kelet-európai emigrációval foglalkozó szociológus, W. I. Thomas 1913-ban találkozott a lengyel Florian Znanieckivel, mely találkozás eredményeként a tudomány egyik klasszikus művét említhetjük: A lengyel paraszt Európában és Amerikában. Thomas és Znaniecki személyes dokumentumok (personal documents) segítségével vizsgálták meg a migrációs folyamatokat, az asszimiláció jelenségét, vagy olyan egyéb szociológiai problémákat, amilyen a nemzetiségi, faji, osztálykonfliktus vagy a szegénységkultúrájához tartozó jelenségek, a bűnözés, az alkoholizmus. A könyv bevezetőjeként szolgáló Methodological Note-ban ismertetett

módszertanuk szerint a kutató nem elégedhet meg a statisztikai adatok, elemzések puszta leírásával, hisz a tudomány végső célja a megfigyelt tények interpretálása, amihez nélkülözhetetlen az egyéni magatartások és értékek megértése. Thomas és Znaniecki szerint egy ilyen kutatási szint elérését csak a személyes dokumentumok elemzése teszi lehetővé (vö.

Róbert 1982:233,235). Thomas és Znaniecki vállalkozása tudománytörténeti és tudományelméleti szempontból is hasonlóságot mutat Freud és Breuer két évtizeddel korábbi pszichoanalitikus próbálko-zásaival, amikkel a szerzők azt mutatták ki, hogy a Monarchia végének első jelei már a boldog békeidőkben megjelentek (vö. Becskeházi 1994:66).

Az amerikai szociológia, Thomas és Znaniecki feldolgozásai két ponton mutatnak különbséget a későbbi, mai kvalitatív szociológia élettörténeti irányzatának megközelítéséhez képest: az élettörténeteket valamely makroszociológiai probléma magyarázatához, megvilágításához használták, vagyis nem az élettörténetben ténylegesen leírt eseményeket, reflexiókat elemezték, hanem azokat egy másik problémára vetítették rá – deviancia, asszimiláció, etc. – és csak ebben a vonatkozásban dolgozták fel. Így a kutatási egység, az élettörténet elvált az elemzési egységtől, az elemzés kitüntetett problémájától. Ezen túl, a 20-as évek amerikai szociológiája csakis a jelenben készült önéletrajzokat vizsgálta, korábbi korszakok élettörténeteit nem elemezte (Szent-Iványi 1989:6).

A 80-as években, majd napjainkban is tapasztalható reneszánsza ellenére a módszernek sok bírálója is akad. A kvantitatív illetve kvalitatív módszer, a pozitivista illetve a humanista szociológia közötti polémia egyik jelentős kérdése volt az élettörténeti módszer. A kvantitatív módszer képviselői általában úgy látták, hogy az analitikus indukció ideografikus jellegű, az elemzés csak a tanulmányozott esetre releváns. G.

A. Lundberg, a kvantitatív módszer egyik képviselője szerint az élettör-ténet, az esettanulmány módszere impresszionisztikus és tudománytalan, csupán első lépés lehet a tudományos módszerben. Lundberg ugyan nem vitatja, hogy egyedi esetek tudományosan szignifikánssá válhatnak, de ehhez egy statisztikai módszerű osztályozásra, összesítésre van szükség (vö. Róbert 1982:242).

A polémia során Znaniecki is megszólalt, akinek véleményét említésre érdemesnek tartom, mert azt gondolom, metodológiájának alapkategóriája, az analitikus indukció, közeli a kulturális antropológia által elfogadott és alkalmazott módszerhez: a kutatónak konkrét esetet kell vizsgálnia, s abból elvonatkoztatnia, majd általánosítani a lényeges jegyeket, amelyeket ha megtalált, az absztrakció jogos, és jogos ezeket sok esetre nézve is hasonlónak tekinteni. Ő maga ezt a „tipikus esetek módszerének” nevezi, mert elsőként egyetlen eset alapján állít fel egy olyan általános hipotézist, amit aztán más esetek segítségével igazol.

(Megjegyzendő, hogy ennek alapján, akár egyetlen élettörténet elemzése is alapja lehet általános, tudományos törvényszerűségek feltárásának).

Znaniecki metodológiai alapállását sokan bírálták, pszichologizálónak minősítették, ami szubjektivizmushoz vezet. Jómagam, amint azt a fenti sorokban is rögzítettem, a kulturális antropológia által vallott és használt módszertanhoz igen közelinek érzem, tekintve téziseit miszerint a szociológusnak a társadalmi valóságot az abban résztvevők

szemével kell néznie illetve, hogy amit valóban kutatni kell az a makrofolyamatokban részt vevő emberek folyamatokhoz kapcsolódó attitűdje, illetve vizsgálni kell az egyének, csoportok szintjén lezajló mikrofolyamatokat – melyek elemzése releváns lehet a makrofolyamatok tekintetében. Ezen folyamatok az élettörténeti kutatásokon keresztül tökéletesen megragadhatók.

Itt említeném meg Albrecht Lehman véleményét is, miszerint a társadalomkutatónak a módszer megválasztásában „azoknak az embereknek a szokásaihoz és kommunikációs formáihoz kell alkalmazkodnia, akiktől az információkat be akarja szerezni” mert a kérdezettnek lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egy, a számára otthonos interakciós formákban nyilatkozhasson meg (vö. Brendich 1982:63)

Hibái és korlátai ellenére is sokan kiálltak az élettörténeti módszer mellett. Denzin álláspontja szerint a társadalmi eseményeket az érintett személyek perspektívájából kell interpretálni, amire az élettörténeti módszer biztosít lehetőséget, Becker pedig a társadalmi folyamatok kutatásához – a résztvevő megfigyeléstől eltekintve – a legalkalmasabb módszernek nevezi, amely lehetőséget biztosít az úgynevezett ongoing process-ek, azaz a „zajló folyamatok” vizsgálatára.

N. K. Denzin tanulmányában az élettörténetnek három típusát különbözteti meg. Komplett élettörténetnek nevezi azon műveket, amik a személy teljes életét felölelik. Tematikus élettörténet során a kutatás egy szűkebb, konkrétabb területre, életszakaszra irányul. Végül, a szerkesztett élettörténet, ami lehet komplett vagy tematikus is, de maga az élettörténeti anyag kevésbé önálló, a kutatói interpretálás nagyobb szerepe okán (vö. Róbert 1982:239).

A személyes dokumentumokon alapuló kutatással kapcsolatban felmerülő elsőszámú kritika, kifogás a feldolgozásukat, értékelésüket érinti. Érdemes áttekinteni a Szczepanski által javasolt módszereket.

- Konstruktív módszer alatt egy olyan feldolgozást ért, aminek során a kutató a begyűjtött dokumentumokhoz valamiféle általános szociológiai elmélet segítségével alkotott interpretációval látja el s ily módon egy általános képet konstruál.

- Az exemplifikáció módszere az előző egy formája, ilyenkor a kutató a gyűjtött anyag segítségével egy kritikailag még nem kipróbált tézist ismertet s a személyes dokumentumokban elméletének bizonyítékát illetve cáfolatát keresi.

- A tartalomelemzés módszere során a személyes dokumentumokban különféle tartalmakat, főképpen beállítódásokat vizsgálnak.

- A statisztikai feldolgozás egy olyan módszer, amely nagyszámú dokumentum esetén teszi lehetővé bizonyos összefüggések vizsgálatát.

- Végül, a tipológiai elemzés, amikor a kutató az anyagokat bizonyos kategorizálásnak, osztályozásnak veti alá, azok tartalmát egy típusra redukálva, hogy végül különböző csoportoknál fennálló különböző típusokat alakítson ki (vö. Róbert 1982:243).

Mandelbaum az Életrajzi tanulmány: Gandhi című írásában szintén tesz módszertani javaslatot, s nem pusztán az analitikus feldolgozásra, de az azt megelőző rendezésre is, mivel véleménye szerint az antropológus által lejegyzett életrajz általában meglehetősen zavaros.

A kronologikus sorrenden túl három módszert javasol: az egyéni élet dimenzióinak, aspektusainak megjelölését, a főbb fordulópontok és az azok közti életfeltételek megállapítását illetve a személy jellegzetes alkalmazkodási módjait, adaptációs eszközeit (Mandelbaum 1982:29).

A módszer magyarországi történetével kapcsolatban Szent-Iványi István jegyzi meg, hogy a hatvanas-hetvenes évek fordulójára az élettörténetek gyűjtése, magnetofonos rögzítése és közreadása jogot nyert a folklorisztikában: a műfaj egyre inkább a szakmai érdeklődés homlokterébe került és a közölt önéletírások nyomán egyre elfoga-dottabbá vált az az álláspont, hogy az életrajzok az egyedi, egyéni különlegességeken túl egy társadalmi típus, réteg regionális kultúra közvetlen, személyesen átélt ábrázolását is nyújtják (vö. Szent-Iványi 1989:3).

3.1. Az élettörténeti módszer és a kulturális antropológia

„... az élet eseményei közül sok mindennek van szociológiai fontossága, még ha azok lényegtelennek tűnnek is a személy számára.”

(Norman K. Denzin)

Egy személy fejlődésének megfigyelésében az antropológusok két megközelítési módszert alkalmaznak: az életpálya-elemzést illetve az életrajzi tanulmányt (Mandelbaum 1982:29). A két módszer különbségét Mandelbaum abban látja, hogy míg az életpálya vagy életciklus elemzésnél a társadalom van a központban, s az elemzés azt hivatott bemutatni, hogy a csoport hogyan szocializálja gyermekeit annak érdekében, hogy azok a társadalom életképes tagjaivá váljanak, az életrajzi tanulmány esetében az egyén kerül a középpontba, annak elvárásait és tapasztalatait hangsúlyozva, azt, hogy az egyén miképpen birkózik meg a társadalommal és nem azt, hogy a társadalom hogyan birkózik meg az egyénnel.

Sok antropológus feljegyezte az adatközlő életét, Radin az elsők között volt, aki meg is magyarázta, miért van erre szükség: az adatközlők kultúrájába való betekintés nehézkes ám az életrajz nagyban hozzájárulhat az etnológiai vizsgálathoz.

Később Dollard volt az, aki híres írásában – Criteria for the Life History – több kritériumot megfogalmazva megkísérelt elméleti támpontot adni az életrajzok használatához. Jobbára a téma társadalmi és kulturális kontextusban való értelmezését követeli és ő az, aki felismeri, hogy az életrajzi anyagot meg kell szervezni és konceptualizálni kell.

Boas kételkedett az életrajzok tudományos értékében, kevéssé találta őket hasznosnak, s halála előtt arra a következtetésre jutott, hogy

„voltaképpen az emlékezet múlttal való játékát elferdített igazságokon keresztül tükrözik”.

Boassal ellentétben Kluckhohn felismerte a megbízhatóság, az érvényesség és az interpretáció számos problémáját, amiket felvetnek az életrajzok illetve azok használata, ugyanakkor látta előnyüket is a társadalmi változások tanulmányozásában, hisz elvezetnek a személyiség megértéséhez, szerepeket dokumentálnak, szocializációt és kulturálódást demonstrálnak, eszközök abban, hogy az emberekben láthatóvá legyen a

„közös emberi”. Amit kritikaként megfogalmaz, az a feldolgozást illeti, amikor azt mondja, hogy a személyi dokumentumok inkább érdekes kuriózumként szolgáltak, mert kevés új elméleti kérdést tettek fel velük kapcsolatban. Ezen túl, a 20-as évek szociológiájával összhangban ő is csak a face-to-face kapcsolatokban hitt, az antropológiai kutatás gyökereit ilyen kapcsolatokban látta, s ezzel kizárta a kutató által személyesen nem ismert szerzők által írt önéletrajzok elemzését. (Némi engedményt azért tett, amikor azon életrajzok elfogadása mellett érvelt, amiket más antropológusok jegyeztek le, bár ezt ő sokkal inkább a kivételt erősítő szabályként említi.)

Mandelbaum úgy véli, az antropológiai kutatási irányzatok nem hárították el az életrajzok használata előtt álló gátakat: az antropológusok általában tisztábban látják az emberi kategóriákat és talán kevésbé ragaszkodnak saját kedvenc absztrakcióikhoz, rendszerint nem kísérleteznek önálló, egyedülálló tanulmányokkal s ily módon kevéssé ütköznek olyan korlátokba, mint a politológusok vagy a szociológusok.

Az 50-es, 60-as években sok életrajzot gyűjtöttek és sok kitűnő életrajzi elbeszélés született, amik betekintést engednek a központi alak életébe és képesek érzékeltetni a társadalmi, kulturális környezetet, ugyanakkor kevés általános koncepciót közöltek, s ritkán tartalmaztak elemzést. Ha mégis, mint Aberle, kanadai antropológus hopi indián önéletrajzának elemzése, ami újszerűen világítja meg a hopi kultúra bizonyos aspektusait, az életrajzokat kiaknázatlannak tűntetik fel.

Mandelbaum kiemeli még Mintz egy puertorikóiról írt tanulmányát, illetve Oscar Lewist, aki a szegénységkultúra kutatásaihoz egy család tagjainak életrajzait használta fel – Sanchez és gyermekei – amit Langness bár mesteri beszámolóknak minősít, mégis „kizárólag deskriptívnek és kevéssé analitikusnak, problémaorientáltnak” tart.

Az önéletrajzokkal, a kis emberek önéletrajzával kapcsolatos szemléleti változás a társadalomtudományokban a hatvanas években zajlott le, mely változás két forrásból merített: egyfelől a társadalomtudományi érdeklődés eltolódása a makrostrukturális problémákról a mikrostrukturálisok felé, a nagy formációk elemzéséről a kisközösségek, a hétköznapi ágensek felé, illetve az ezzel együtt járó felértékelődése a gazdaság- és társadalomtörténetnek. Ezen fordulatban nagy szerephez jutott az új angol társadalomtörténeti iskola, amely új kérdéseket vetett fel a történelmi múlttal kapcsolatban, s az ezekre adandó válaszok megkívánták egy új forráscsoport bevonását, mint amilyen az önéletírás is. Ezen említett kutatási irányból vezethető le a modern antropológia érdeklődése a történeti személyes dokumentumok iránt bár jelentős inspirációt merített a „lágy szociológia”, a kvalitatív szociológia életrajzi módszeréből, ami létrehozta ezen forráscsoport feldolgozásának tudományos eszköztárát. Mindezeken túl meg kell említeni a modern pszichológia személyiségelemző irányzatát is.

Európában az önéletrajzok és naplók elemzése két központban indult meg elsőként: az „északi etnológia” és a tübingeni műhely munkássága nyomán. Magyarországon, ezek jelentőségére elsőként Vörös Károly hívta fel a figyelmet 1966-ban, aki tudományos célként az átlagember tudatának rekonstrukcióját jelölte meg.

3.2. Az élettörténeti módszer kapcsán felmerülő kérdések

„Semmit sem változtam tudomásom szerint, s mégis úgy kell lennie, hogy gondolataim megváltoztak, tudomásom nélkül.”

(Yeats)

Az alábbi fejezetben azt igyekszem számba venni, hogyan viszonyulnak a társtudományok – az irodalomtudomány és a történettudomány – az életrajzokhoz, önéletírásokhoz.

Az irodalomtudomány az önéletrajzokat, memoire-okat önálló irodalmi alkotásként értékeli, az irodalomtörténet forrásértéket tulajdonít az önéletrajzoknak és segédeszközként használja őket.

A történettudomány forrásként hasznosítja az önéletrajzokat, a hagyományos historiográfia adatbázisként kezeli őket. Ebben a felfogásban az önéletrajz annyiban értékelhető, amennyiben képes hozzájárulni a nagy történeti események hiteles rekonstrukciójához illetve az ismert árnyalt megítéléséhez (Szent-Iványi 1989:4). L. Gottschalkot idézi Róbert, mikor az élettörténeti módszert alkalmazó kutatót a történeti módszert alkalmazó történészhez hasonlítja. Véleménye szerint

„a múltbéli, múltra irányuló dokumentumok gyűjtése, rögzítése, elemzése voltaképpen történeti eljárás”. Ezt ő historiográfiának nevezi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalomtudós, aki ezen metodológiával dolgozik, a historiográfia egy bizonyos formáját műveli. Ezért aztán a szociológusnak a történészhez hasonlóan kell eljárnia a személyes dokumentumokkal kapcsolatban (vö. Róbert 1982:240), a feldolgozás kulcskérdése a forráskritikai elemzés.

Jeff Todd Titon szintén foglalkozik ezzel a kérdéssel, szándékaként megjelölve egy olyan módszer kifejlesztését, ami az élettörténettel (life story), mint önmagába zárt fikcióval foglalkozik megkülönböztetve azt annak történeti burkától, azaz a biográfiától, az orális történelemtől, a személyes történettől, az élettörténettől (life history). Véleménye szerint a

„történet” és a „történelem” közti distinkció egyértelműsége meglehetősen fontos: a történetet csinálják, de a történelmet felfedezik.

Szintén a történelem és a biográfia kapcsolatára tér ki Becskeházi Attila, és leszögezi „a biográfiai és autobiográfiai elemzések annak leírására vállalkoznak, hogy miként formálódik a világ a szubjektum látóterében” tehát „az autobiográfiák nem történelmi adattárak, hanem a

„világalkotás” sajátos – az egyéni élettörténetekbe ágyazott – interpretációi”. A sajátos világalkotás termékeiként megjelenő önelbeszé-lések annak a jelképei, hogy a történelemnek voltaképpen számtalan olvasata lehetséges (vö. Becskeházi 1994:68).

Szintén ő beszél az „autobiográfiai időről”. Véleménye szerint mivel az autobiográfia a jelen és a múlt idősíkjának találkozásában bontakozik ki, a jelen mindig átformálja a múltat, az autobiográfia egy retrospektív elrendezés, ahol az elbeszélés aktusa egyben a történés „helye”. Az autobiográfia tehát egymásba fordítja az időt és a teret: a múlt jóllehet megismételhetetlen, de aktuálisan, az emlékezet és a nyelv segítségével újra átélhetővé válik. Így viszont bizonyos események elfelejtődnek, más meg nem történtek pedig helyet kapnak az élettörténetben (vö.

Becskeházi 1994:69). Ezt nevezhetjük az emlékezet szelektivitásának: az

adatközlő szeret csak neki fontos dolgokra visszaemlékezni. Emellett jellemző az is, hogy emlékei között egy sajátos kronológiát állít fel. Titon szerint ennek két oka is van, az emlékek szelektálásán túl az a tény, hogy az élettörténet elbeszélője már nem ugyanaz a személy, mint 30 évvel korábban.

Becskeházi az élettörténet két jellemző vonására hívja fel a figyelmet: amikor valaki elmondja az életét, az elsősorban kognitív teljesítmény. Kognitív, mert az elbeszélő egy sajátos logikai szálra fűzi fel a történéseket kauzális összefüggéseket keresve az események között.

Egyszersmind azonban, mivel az élettörténetek nem a logikai szerkezetükkel, hanem sokkal inkább „az elbeszélés által megkomponált látvánnyal kommunikálnak”, az élettörténet narratív is: „amikor valaki elmeséli az életét, akkor az emlékezet szelekciós mechanizmusa egy interpretációs mutatványba ágyazódik” (Becskeházi 1994:69).

Azt mondhatnánk tulajdonképpen, hogy az élettörténet elmesélésekor az egyén önértelmezésével találkozhatunk sokkal inkább, mintsem objektív tényekkel s a kutatók általában egyet értenek abban, hogy ezen szubjektív látásmód lényegesen fontosabb, mint a történet hitelessége. Az élettörténetek segítségével nem a tények igazságtartalmához van módunk eljutni, hanem a mesélő világképéhez, identitásához, hiszen az emlékek identitásunk részei s ily módon különböző alterációkon mennek keresztül. „Az élettörténet legfőbb alkotóeleme a személyiség” – írta Titon s rámutatott, hogy a legérdekesebb élettörténet a belső életet tárja fel, a lelki motivációkat árulja el. A puszta krónikással szemben, az élettörténet eredménye az, hogy az elbeszélés során az elbeszélő megerősíti annak azonosságát. „Így az élettörténet elbeszélése fantázia szüleménye, egy csinálmány, mert egy elrendezett múltat hoz létre egy jelenbeli személyiséggel, egy rendezetlen múlton” (Titon 1982:96).