Tematika és módszer

„...a világról való összes tudásunk az egyéni életútba és élettörténetbe rendeződik bele”

(Alfred Schütz)

Jelen írásban, amit a kulturális antropológiai tanulmányaim mintegy lezárásaként készítek el, arra teszek kísérletet, hogy elmúlt és jelen századunk Magyarországán élő zsidó emberek életútját rögzítve – narratív mélyinterjúk segítségével – feldolgozzak olyan Magyarországon zajlott és zajló történelmi folyamatokat és eseményeket, melyek relevánsak a hazai zsidóság históriájában. Az elmúlt évek alatt írott etnográfiáimban mindvégig a zsidó kultúrával foglalkoztam, terepmunkáim során különböző zsidó közösségekben kutattam, jobbára szocializációs folyamatokat figyelve. Ezekben az írásokban leginkább fiatal zsidó személyekkel általam készített interjúkat rögzítettem, az ő identitásukat, illetve szocializációs közegeiket érintő kérdésekre keresve a válaszokat. Munkáim ily módon egyfajta töredékes jelleget mutatnak, írásaim témái s a vizsgált közösség is változott a különböző etnográfiák alkalmával, maga a kutatott generáció pedig javarészt a fiatal, a 80-as években születettekre korlátozódott. Jelen írásom ötletét éppen ezen fragmentált jelleg adta: célom az, hogy az alábbi tanulmányt a korábbiaknál lényegesen teljesebb, valódi élettörténeteket felhasználva írjam meg, interjúim vezérfonalát ezúttal nem a szocializációs állomások vagy a közösség(ek)hez való tartozás adta – alanyaimat „mindösszesen”

arra kértem, meséljenek az életükről.

Az interjúkat nem a maguk teljességében kívánom használni illetve rögzíteni: terveim szerint olyan vonatkozó gondolatokat emelek majd ki belőlük, amik segítségével igazolhatok, vagy éppen cáfolhatok bizonyos, a szociológia, a társadalomtörténet, a szociálpszichológia illetve más diszciplínák által elfogadott elméleteket, a magam által – még ha nem is általam megélt, csupán beszélgetéseim során feltárulkozó, de – a valóságban, a valóságból nyert tudásom segítségével alátámaszthatok

vagy megkérdőjelezhetek ismereteket. Amit valóban érdekesnek, kutatásra alkalmasnak és méltónak tartok az olyan háromgenerációs interjúsorozatok sora, amik családtörténeteket rögzítenek, és amik segítségével talán lehetőségem adódik arra, hogy bemutassam azokat magyarországi történelmi folyamatokat a II. világháborútól – esetlegesen korábbtól – egészen napjainkig, amik hazánk zsidóságát leginkább meghatározták és jellemezték.

Reményeim szerint, beszélgetőpartnereim illetve az ő életeik – valamint az ő emlékezéseik a korábbi generációkra – mintegy „lefednék”

az elmúlt és aktuális századaink történéseit. És a cél éppen ez; mert amint Becskeházi megjegyzi „az autobiográfiák és a biográfiák újra összeöltik az egymást követőpolitikai rezsimek által elmetszett történelem fonalát, lehetővé válik általuk, hogy a kollektív emlékezet darabkáiból újra összeálljon a múlt, és felidéződjön a folytonosság kötőanyaga, a tradíció” (Becskeházi 1991:65). Az interjúk elkészülte előtt felállított munkahipotézisem – ami arra hivatott, hogy a munka folyamán segítse a kutatót, olyan állandó pontot biztosítva, amihez újra és újra vissza lehet térni, hogy azt megerősítse, illetve cáfolja kutatásai tükrében – az volt, hogy létezik „tipikus” illetve léteznek „atipikus” három generációk. Ennek a hipotézisnek az interjúalanyok választásában volt jelentősége.

Tipikus magyarországi „sorsnak” tartottam az olyan családot, ahol a Soát megélő nemzedék a Vészkorszak hatására módosítja világlátását, majd ennek megfelelően olyan kommunikációs tabuban neveli gyermekét, ami az úgy nevezett „negatív identitáshoz” vezet (Csepeli 1990:97), míg a harmadik generációnál egyfajta „visszatérés a gyökerekhez” jelenség tapasztalható – mentesülve talán már minden komplexustól lehetőségük lévén a maguk zsidóságának teljes megélésére. Az „atipikus” esetek – egyebek mellett – olyan családtörténeteket jelentettek nekem, ahol a nagyszülői generáció nem él Európában a Holokauszt idején, így nem hordozza magában annak élményét így gyermekeinek nevelésére sem nyomja rá bélyegét. Szintén ilyen „atipikus” családtörténetnek gondoltam azt az esetet, amikor a Soát túlélt személy nem fordul el zsidóságától, vallásos vagy legalábbis tradícióit őrző marad s így a hagyomány a következőgenerációk szocializációjában is fontos szerephez jut. Amint azt a későbbi interjúk tanulsága is mutatja, a zsidóság története illetve identitása ennél lényegesen változatosabb képet mutat – hisz ahány ember, annyi sors – s bár nem tartom kizártnak olyan jelenségek leírását, amik jellemezhetnek egy-egy generációt, sőt, meglátásom szerint írásomban sikerül ilyeneket prezentálnom, jómagam elzárkóznék bármiféle általánosítástól.

Munkám első fázisaként adatközlőimmel való interjúimat készítem el.

Az interjúk, tervem szerint, részint irányítottak lesznek, de ugyanakkor nem szeretnék gátat sem szabni beszélgetőpartnereim gondolatfolyamának. Bár a Schütze és Rosenthal által vallottakat, hogy ha az interjú alanya maga szerkesztheti saját életének történetét, akkor a keletkező anyag betekintést engedhet a múltba és egyszersmind láttathatja a jelen perspektíváját is (Kovács 2007:273), nem vonom kétségbe, de fontosnak tartom megemlíteni, hogy tapasztalataim szerint, az olyan interjúk elkészítésének lehetősége, aminek során az interjúalany

nem kap segítséget, irányítást a kérdezőtől az adatközlő személyiségének függvényében változó.

Az én interjúalanyaim egyike-másika nem szeretett volna ilyen formán „beszélgetni” velem, így aztán jómagam mindig kérdésekkel érkeztem az interjúkra és a kutatás céljának ismertetése után, ha úgy láttam, hogy szükséges, ezekkel segítettem is interjúalanyaim emlékezését. Interjúim ilyen formán – erre később is utalok – módszertanilag nem „tiszták”, narratív élettörténeti interjúkat voltaképpen nem sikerült készítenem. Ezt egyfelől rutintalanságomnak, másfelől időhiánynak valamint az interjúalanyok személyiségének tudom be. Talán egy hosszabb időtartamot felölelő, több és más interjúalanyt foglalkoztató tanulmányban sikerülne... Úgy vélem, az, hogy a kutató a kutatási módszernek legmegfelelőbb magatartást gyakorolja egy tanulási-tapasztalási folyamat eredménye, talán meg kell tanulni nem megszólalni az interjú során, még akkor is, amikor ez a kutató és a kutatott számára is kínos...

Jómagam ugyanakkor fenntartással is vagyok a módszert illetően:

nem feltétlenül hiszem, hogy ha nem irányítom, nem segítem kérdéseimmel az interjúalanyt, akkor „tökéletes” interjúkat nyerhetek.

Azt gondolom, monologizálásuk nem feltétlenül a valóságot fogja visszaadni – már ha ez bármilyen módon is egyáltalán lehetséges – az esetlegesen magukkal szemben támasztott elvárás, – amit a kutató elvárásának gondolnak – hogy megfeleljenek az interjú során, hogy valódi, „jól használható” adatközlők legyenek, illetve a hallgatással előidézett szorongás, zavar, úgy hiszem, nem zálogai egy jó interjúnak.

Ezen túl, azt sem hiszem, hogy csupán ezzel a módszerrel tudjuk

„visszavinni az interjúalanyt az egykori élmény közelébe”. Tapasztalataim szerint, kérdéseim nem zavarták meg az alanyt, hogy adott esetben újra átélje életének szakaszait.

Továbbá, noha módszertanilag ez esetlegesen vitatható, nálam mindig egyfajta „kutatói korrektség” élvezett prioritást: számomra fontos, hogy azok az emberek, akik megtisztelnek engem azzal, hogy beszélgetnek velem és beavatnak az életükbe, tudják, hogy mire vállalkoznak, azaz ismerjék a munkahipotézisemet, s ha számukra egy, a kérdező oldalán „néma” interjú kellemetlen, akkor a lehetőségeimhez mérten igyekezzek segíteni nekik.

Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy az általam választott módszer mellett érveljek: sohasem tartottam kizárólagosnak a kulturális antropológia által gyakorolt kvalitatív módszereket – mint a résztvevő megfigyelés, vagy az adatközlőkkel bonyolított mélyinterjúk rögzítése – annál is inkább nem, mert azt gondolom, a módszert mindig a kutatás témája határozza meg. Jelen esetben azonban egy illetve több ember személyes és társadalmi identitásának megragadására tett kísérletemben a legmegfelelőbb módszert mégis a narratív interjúkban látom, mert úgy gondolom, hogy „a kvantitatív társadalomtudományi megértés racionális eljárásai – jóllehet a különbözőségek logikai vezérfonalával dolgoznak – kevés lehetőséget adnak a különböző társadalmi csoportok sajátos státusából és pozíciójából adódó differenciák feltárására” (Becskeházi 1994:66). Míg az általam is választott módszer lehetőséget biztosít az adatközlőnek arra, hogy a számára leginkább megfelelő formában

beszéljen, a lehető legkényelmesebben érezze magát a szituációban.

(Amikor pedig olyan életutakat kívánunk rögzíteni, amikről már az interjú előtt tudható, hogy felszínre hozhatnak az interjúalany számára fájdalmas emlékeket, témákat, ez par excellence igaz.) Azt is szeretném leszögezni, hogy nem értek egyet Kluckhohn későbbiekben említett kritikájával, miszerint az antropológus csak amolyan „face-to-face”, közvetlen adatközlői kapcsolatok alapján dolgozhat, nem ezért választottam a narratív interjút az adatgyűjtés eszközéül. A fenti sorokban rögzítettek mellett azért kívánok az interjú módszerével élni, mert ebben a témában – zsidó életutak – számtalan mű született, és jómagam szerettem volna eredeti anyagokkal dolgozni, olyan adatközlőkkel, akiket én találok meg és olyan beszélgetések alapján, amiket én készítettem el.

Ami az interjúk rögzítését illeti, azt hiszem, ez nagyban függ az interjú milyenségétől, az interjúalany személyétől, jómagam szívesen tenném meg ezt az adatközlők saját szavaival, de nem zárkózom el némi szerkesztéstől sem, mert nem értek egyet azzal a nézettel, hogy ha egy interjú átesik némi stilisztikai formázáson az „élettörténetnek látszik, de nem az” (vö. Titon 1982:86). Ezután szegmensenként igyekszem elvégezni az elemzőmunkát – s ehhez az interjúkat vonatkozó részleteiben használom fel – a Szczepanski által konstruktív módszerként definiált metódus alapján, jelesül is, hogy a kutató a begyűjtött dokumentumokat valamiféle általános szociológiai elmélet segítségével alkotott interpretációval látja el s ily módon egy általános képet konstruál (vö.

Róbert 1982:243), mely esetemben nem csak szociológiai, hanem társadalomtörténeti, esetenként szociálpszichológiai elméleteket is takar.