White életútjának kezdete

White életpályájának kezdete és a White-terv első változata

Az előző fejezetben bemutattam a Keynes-terv első változatát (Keynes [1942b]), amely a II. világháború utáni nemzetközi pénzügyi rendszerre vonatkozó angol–amerikai tárgyalások egyik kiindulópontja lett. E fejezetben elsősorban e tárgyalások másik kiindulópontjával, a White-terv első változatával (White [1942]) foglalkozom. E kötet I. része Keynes személyét és e tárgyalások előtti tevékenységét mutatta be. White-ról azonban sokkal kevesebbet tudunk, mint Keynesről, és e tárgyalások előtti tevékenysége sokkal kevésbé volt fontos, mint Keynesé. Amit tudunk, és aminek ismerete fontos e tárgyalások szempontjá-ból, azt az itt következő 9.1. alfejezetben foglalom össze.

Az előző fejezet bevezetésében már rámutattam arra, hogy az első változa-tok elkészítésének idején mind az angolok, mind az amerikaiak a lehető legna-gyobb mértékben siettették az ügyek előremenetelét. A Keynes-terv első nem-zetközi változatának kelte Horsefieldnél 1942. február 11., noha ezt a változatot csak jóval később, 1942. március 31-én fogadta el a brit háborús kabinet újjá-építési bizottsága. A White-terv első változatának kelte 1942. április, ami jól mutatja azt a sietséget, amellyel az amerikaiak válaszoltak a Keynes-tervre, és e sietség a szövegen is meglátszik, mert távolról sem tűnik kiérleltnek, és még alapvető szerkesztési hibák is előfordulnak benne.

Itt is érvényes, amit a 8. fejezet bevezetőjében írtam: a következő szöveg nem helyettesíti, hanem kiegészíti és kommentálja a 9.1. függeléket, amelynek elol-vasása tehát nemcsak feltétlenül ajánlatos, hanem teljességgel elkerülhetetlen.

A White-ra vonatkozóan leírtak forrása elsősorban Rees terjedelmes életrajza [1973], de foglalkozik vele Boughton is [2002a, 2002b]. Ebben a fejezetben is a már említett korábbi cikkemre (Szakolczai [2017a]) támaszkodom.

9.1. White életútjának kezdete

Keynes származása és élete világosan mutatja, milyen mérhetetlen energiák szabadulnak föl azokban a családokban és azokban a társadalmi csoportokban, amelyeknek hosszú időn át megkülönböztetést és elnyomatást kellett elszen-vedniük. Amit azonban Keynes nonkonformista őseinek kellett elszenvedniük

Angliában, semmi sem volt ahhoz képest, amit White litván zsidó őseinek kel-lett elviselniük a cári Oroszországban. Emelkel-lett Keynes családjának fölemel-kedése már az ő nagyszüleinek idejében megkezdődött, White viszont saját erejéből, egyetlen emberöltő alatt tette meg az utat a mélyből a csúcsig. Ez példátlan teljesítmény, kiemelkedő képességeinek és óriási akaraterejének, de egyben törtetésének is az eredménye.

White apja 1860-ban született, 1885-ben érkezett Bostonba, és 1892-ben alapította meg családi vaskereskedésüket. Ugyanezen évben kapták meg az amerikai állampolgárságot, és ugyanezen évben született legkisebb gyerme-kük, Harry. Még 10 éves sem volt, amikor elvesztette anyját, és 17, amikor apját is. 1917 áprilisáig „keményen dolgozó vaskereskedő” volt. A fölemelke-dés lehetőségét az I. világháború adta meg számára. 1917-ben azonnal jelent-kezett katonai szolgálatra. Franciaországba utazása előtt megházasodott, hazaérkezése után, 1919-ben elhagyta a családi üzletet, és 1922-ben beirat-kozott New Yorkban a Columbia Egyetemre. Itt államtudományt tanult, 1923 nyarán ment át a Stanford Egyetemre, Palo Altoba, és ott már közgazdaság-tannal foglalkozott. Kiváló eredményeket ért el, 1923-ban szerezte meg a BA, majd 1925 júniusában az MA fokozatot. Már ekkor megmutatkozott baloldali politikai elkötelezettsége, és ő küldte el 1924 februárjában La Follette szená-tornak, az amerikai progresszivizmus akkori vezérének és 1924. évi elnökje-löltnek számos diáktársa nevében is azt a levelet, amelyben felajánlotta szol-gálatukat választási kampányának támogatására.

Ezután posztgraduális tanulmányokat folytatott a Harvard Egyetemen, majd megkezdte az I. világháború előtti évtizedek francia fizetési mérlegé-ről írt doktori disszertációjának elkészítését. Vonzódott az I. világháború előtti helyzethez, az aranyvaluta-rendszerhez. 1931-ben szerezte meg a PhD-fokozatot, dolgozata (White [1933]) a Harvard Economic Series soro-zatban jelent meg. White-nak azonban fel kellett ismernie, hogy nincs remé-nye arra, hogy professzori státuszt szerezzen a Harvardon. Előadói, majd professzori megbízást vállalt tehát a Lawrence College-ban, Appletonban, Wisconsin államban. Közgazdasági nézetei ottani kollégáinak véleménye szerint ortodox jellegűek voltak.

Jacob Viner adta meg neki az ebből a helyzetből való kiemelkedés lehető-ségét azzal, hogy 1934-ben meghívta egy három hónapos szakértői munkára a Pénzügyminisztériumba. A három hónapból 13 év lett, a Viner részére írt tanulmány (White [1934]) csak White hátrahagyott iratai között lelhető föl.

Rövidesen vezető elemző (Chief Economic Analyst) lett a Kutatási és Statisz-tikai Főosztályon (Divison of Research and Statistics). Tudományos ambícióit föladta, csak hivatali munkájával foglalkozott; ennek folytán nézetei nem vál-toztak, eredendően ortodox jellegűek maradtak. Amint ezt Boughton ([2002a], [2002b]) leírja, White elutasította, mint veszedelmes téveszmét, az arany vagy

más hatékony horgony nélküli, menedzselt valuta gondolatát, ragaszko-dott a monetáris stabilitáshoz, és olyan nemzetközi rendet akart, amely sok-kal inkább az adósok, mint a hitelezők megrendszabályozására törekszik. Ez határozta meg a Valutaalap létrehozásával kapcsolatos törekvéseit is, valamint összeütközését Keynesszel.

White szerepe nem érthető meg Henry Morgenthaué nélkül. White-nak a Treasurybe való belépésével gyakorlatilag egyidejűleg nevezte ki Roosevelt az akkor 42 éves barátját, Henry Morgenthaut a Pénzügyminisztériumba ügyvi-vővé, majd 1934. január 1-i hatállyal miniszterré. New York államban, a Hud-son-völgyben volt mindkettőjüknek birtokuk, és már régen szoros barátságot kötöttek. White-nak a Treasuryn belüli gyors emelkedése rendkívüli képessé-gei, szorgalma és már említett törtetése mellett (azt mondták róla, hogy emiatt ő volt a leggyűlöltebb ember Washingtonban) Morgenthauval kialakult szoros kapcsolatának volt a következménye. Morgenthau Roosevelt elnök barátja és bizalmasa volt, a Roosevelthez legközelebb álló három személy egyike, de nem volt pénzügyi szakértő. Szüksége volt tehát olyan szakmai segítőre, akiben tel-jesen megbízhatott, sőt akire rábízhatta magát, és ezt találta meg White-ban.

White ugyanakkor Morgenthauban találta meg azt, aki Roosevelt elnök elé tudta vinni, és el tudta vele fogadtatni elképzeléseit. Roosevelt emellett hajla-mos volt arra, hogy elképzeléseit és akaratát érvényesítendő átnyúljon a kor-mányhivatalok vezetőinek feje fölött. Ennek folytán bizalmasa, Morgenthau egyre nagyobb mértékben terjeszthette ki hatáskörét a külügyek területére, és ezért White szerepköre is egyre inkább kiterjedt ide.

White-nak e széles körű aktivitása mellett még arra is volt ideje és ereje, hogy kapcsolatot alakítson ki a szovjet titkosszolgálattal, és hivatalos iratok tömegét adja át nekik. Ez a szovjet kapcsolat ma meglepőbbnek tűnik, mint akkor volt.

Abban az időben az angol és amerikai vezető értelmiség körében általános volt a Szovjetunió iránti szimpátia. A cári Oroszország megdöntését minden prog-resszív gondolkozású ember pozitívan értékelte; és az 1929–1933. évi nagy vál-ság is fokozta a szovjet kísérlet iránti érdeklődést. A II. világháborúban a Szov-jetunió fegyvertárs volt, támogatása tehát kötelező lett. Ez a szimpátia külö-nösképpen erős volt az eleve baloldali érzelműekben, mint amilyen White volt, amint La Follette-hez való csatlakozása is mutatja. A szovjetek nagyon ügyesen használták ki ezt a helyzetet – nyugati tudósok tették lehetővé a szovjet atom-bomba létrehozását is (vö. Sudoplatov–Sudaplatov [1994/1995]).

White e tevékenységének két szakasza volt: az egyik Whittaker Chambershez, a másik Elizabeth Bentley-hez kapcsolódik. Mindketten idealisták voltak, mindketten egy jobb és emberibb világ reményében vállalták az együttműkö-dést a szovjetekkel, és mindketten kijózanodtak. Chambers 1938-ban, Bentley pedig 1945-ben szakított a szovjetekkel. Mindketten emlékiratot adtak ki (Chambers [1952], Bentley [1952]). Chambers, amikor felszámolta szovjet

kap-csolatait, felszólította a vele addig együttműködőket, így White-ot is, hogy hagyjanak fel ilyen tevékenységükkel. Tevékenységéről 1939. szeptember 2-án, egy héttel a náci–szovjet paktum aláírása és egy nappal Lengyelország meg-támadása után informálta Adolph Berle helyettes külügyi államtitkárt. Magas állású partnere nem kívánta meg tőle, hogy nevezze meg a vele együttműkö-dőket. Bentley ezzel szemben az FBI New Haven-i irodájában adta fel magát 1945. augusztus 21-én vagy 22-én, és az FBI már megkívánta tőle a vele együtt-működők személyének felfedését. Ennek folytán White ilyen tevékenységére az 1930-as években nem, hanem csak 1945-ben derült fény.

White már 1938 áprilisáig is juttatott el Chambershez hivatalos pénzügymi-nisztériumi dokumentumokat, aki lefényképezte és továbbította őket. Ugyan-ilyen kapcsolata alakult ki 1940-ben Bentley-vel, és 1943 tavaszára a neki átadott anyagok fantasztikus mennyiségűre nőttek: kéthetenként negyven 35 mm-es filmtekercs készült. Bentley szerint White utolsónak maradt bent hiva-talában, amin senki sem csodálkozott. Az akkor elvitt anyagokat éjjel feldol-gozták, és reggel ismét elsőnek volt bent, amin ismét senki sem csodálkozott, és vitte vissza az iratokat. Bentley szerint White és Laughlin B. Currie voltak azok, akik a Szovjetunió számára kedvező irányban tudták befolyásolni az amerikai döntéseket. Currie, White közvetítésével, rövid ideig a Pénzügymi-nisztériumban volt, majd a Federal Reserve Boardhoz került, és végül admi-nisztratív munkatárs lett Roosevelt mellett.