A béke gazdasági következményei

Keynes július 28-án állapodott meg Daniel MacMillannel, etoni barátjával könyvének kiadásáról a „szokásos feltételekkel”, azaz abban állapodva meg, hogy fele-fele arányban osztoznak a költségeken és a nyereségen. A könyvet 1919. december 12-én tették közzé, és karácsonyig 2642 példányt adtak el belőle, ami kielégítő, de nem különösképpen nagy eredmény. Akkor nem is vártak ennél többet és jobbat, és MacMillan még az 5 000 kinyomtatott pél-dányt is sokallta. Ezt a kezdetet azonban óriási, sem Keynes, sem MacMillan által nem várt siker követte: a könyvet számos nyelvre lefordították, és mérhe-tetlenül nagy példányszámban tették közzé. Már 1920-ban megjelent magya-rul is (Keynes [1919/1920]) és románul is.

3.3.1. A bevezetés

Keynes a versailles-i szerződésről írt világhírű könyvének első oldala elé, a cím-lapot követő oldalra a következő szöveget írta (Keynes [1919/1991], 5. o.):

„A jelen könyv szerzője a háború alatt átmenetileg az angol Pénzügymi-nisztériumban dolgozott, majd egészen 1919. június 7-ig e hatóság hivatalos képviselője volt a párizsi békekonferencián; ezenkívül a pénzügyminiszter képviselőjeként részt vett a Legfelső Gazdasági Tanács munkájában is. Mind-két megbízatásáról lemondott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy már semmi remény sincs a békeszerződés feltételeinek bármiféle lényeges módosítására.

A következő fejezetekben a szerző kifejti, miért ellenezte a békeszerződést, pontosabban a békekonferenciának az európai gazdasági problémákkal kap-csolatos egész politikáját. A kifejtettek semmiféle titkot nem tartalmaznak, az egész világon közismert tényeken alapulnak.

J. M. Keynes King’s College, Cambridge

1919. november”

Életrajzírói és méltatói szerint A béke gazdasági következményei (Keynes [1919/1971], [1919/1920], [1919/1991], [1919/2000]) Keynes legjobb könyve, főként mint iro-dalmi alkotás. Részletekbe menő ismertetése elkerülhetetlen, mert a legjobb összefoglalása Keynes gazdaságpolitikai elgondolásai és ajánlásai jelentős részének, sőt bizonyos fokig ez a kiindulópontja későbbi munkáinak és javasla-tainak is. Keynes ezzel a könyvével vált a konvencionális és hivatalos politika, főként gazdaságpolitika legfőbb bírálójává és az áltekintélyek legfőbb rombo-lójává, de egyben a helyes és progresszív megoldások legfőbb képviselőjévé is.

Az itt kifejtettek döntő része – az értelemszerű változásoktól eltekintve – ma is érvényes. Elkerülhetetlen a politikai részek ismertetése is, ezek ugyanis arra a következtetésre vezetnek, hogy a gazdaságpolitika reformja és a gazdasági kér-dések megfelelő megoldása a politika reformja nélkül elképzelhetetlen. Ezért először – a könyv szerkezetét is követve – a politikai kérdésekkel foglalkozunk, és csak ezután térünk át a gazdasági problémákra.

Keynes abból indult ki, hogy a háború előtti világ lényegében véve stabil volt, és az akkori berendezkedést a társadalom nagy többsége elfogadta. Szerinte a társadalmi berendezkedés alapja az volt, hogy a jövedelemeloszlás egyenlőt-len volt ugyan, de a nagy jövedelmeket döntő részben nem luxusfogyasztásra, hanem beruházásra fordították, a széles tömegek pedig beletörődtek helyze-tükbe, és elfogadták az adott körülményeket. Ezt a helyzetet Németország, Ausztria-Magyarország és főként Oroszország népességének gyors gyarapo-dása, valamint Németország gazdasági hatalmának rendkívül gyors növeke-dése változtatta meg, fölborítva Németország és Franciaország hatalmi egyen-súlyát is. Ez döntő módon határozta meg a békeszerződés feltételeit, és min-denekelőtt a franciák, elsősorban Clemenceau magatartását.

3.3.2. Clemenceau, Wilson és Lloyd George

Keynes kíméletlenül mutatta be a béke sorsát meghatározó három személyi-séget: Clemenceau-t, Wilsont, és Lloyd George-ot. Itt szó szerint kell idéznem néhány kijelentését. Mindenekelőtt Clemenceau-ról, aki alapjaiban határozta meg az események menetét és a békeszerződés feltételeit. „Clemenceau volt a Négyek Tanácsának legkimagaslóbb tagja, aki jól tudta, hányadán áll társai-val. Nemcsak hogy egyedül neki voltak elgondolásai, hanem minden következ-ményükkel egyedül ő mérlegelte őket. Kora, jelleme, intelligenciája és megje-lenése együttesen tárgyilagossággal ruházta fel, és határozottan körvonalazta ebben a zűrzavaros környezetben. Clemenceau-t nem lehetett megvetni, nem lehetett nem kedvelni, legföljebb más nézeteket lehetett vallani, vagy leg-alábbis más reményeket lehetett táplálni a civilizált ember természetével kap-csolatban.” (Keynes [1919/1991], 66. o.)

„Franciaországgal kapcsolatban úgy érzett, mint Periklész Athént illetően – az országot páratlan értékűnek tartotta, számára más nem is számított; politi-kaelmélete azonban megegyezett Bismarckéval. Egyetlen dédelgetett ábrándja volt: Franciaország, egyetlen kiábrándító fölismerése: az emberiség, beleértve a franciákat, és nem utolsósorban tárgyalópartnereit. Békeelvei igen egysze-rűen összegezhetők. Először is, a német lélek ismeretében szívvel-lélekkel val-lotta, hogy a németek egyedül a megfélemlítésből értenek, hogy a tárgyalások során nyoma sincs bennük bármiféle nagylelkűségnek vagy könyörületnek,

gátlástalanul kihasználnak minden lehetőséget a másik féllel szemben, s bár-milyen aljasságra képesek a haszon érdekében – nem ismernek sem becsületet, sem önérzetet, sem irgalmat. Sohasem szabad tehát tárgyalni a németekkel, kiengesztelni őket – csak a diktátumot értik meg.” (I. m. 68–69. o.)

Ezt az erőviszonyok Németország javára való eltolódásának leírása követi, amiről már volt szó, majd a végkövetkeztetés: „A jelenlegi küzdelemből (ezúttal Anglia és Amerika segítségével) Franciaország győztesen került ki, [de] jövő-beli helyzete ingatagnak tűnt olyasvalaki szemében, akinek nézete szerint az európai polgárháborút normális vagy legalábbis ismétlődő jövőbeli állapot-nak kell tekinteni. […] A jövő ezen látomása értelmében az európai történelem soha véget nem érő ökölvívó-mérkőzés lenne, amelynek ezt a menetét Francia-ország nyerte meg, ám ez a menet minden bizonnyal nem az utolsó. […] Egy nagylelkű vagy igazságos és egyenlő elbánáson alapuló békeszerződés, amely olyasféle »ideológián« alapul, mint az elnök tizennégy pontja, csakis azzal a következménnyel járhat, hogy lerövidíti Németország talpra állásának az ide-jét, és sietteti azt a napot, amikor ismét beveti Franciaország ellen számbeli fölényét, túlsúlyban lévő erőforrásait és műszaki felkészültségét […]. Mihelyt tehát elfogadjuk ezt a világszemléletet […], óhatatlanná válik egy karthágói békeszerződés követelése, amelyet teljes egészében a pillanatnyilag hatalmat gyakorlónak kell megszabnia. […] Mindez egy vénember politikája, akinek legélénkebb benyomásai és legerőteljesebb elképzelései nem a jövőt, hanem a múltat tükrözik.” (I. m. 70–72. o.)

Clemenceau jellemének és célkitűzéseinek leírását követi Keynes célkitűzé-seinek félreérthetetlen megfogalmazása: „Ezzel a könyvvel az a célom, hogy bebizonyítsam: egy karthágói békeszerződés gyakorlatilag sem nem helyes, sem nem lehetséges. […] Az órát nem lehet visszaállítani. Nem lehet Közép-Európa 1870-es állapotát helyreállítani anélkül, hogy elő ne idézzenek olyan feszültsé-geket Európa szerkezeti felépítésében, ne engedjenek szabadjára olyan emberi és szellemi erőket, amelyek határokon és fajtákon túllépve nemcsak bennünket és »garanciáinkat«, hanem intézményeinket és társadalmunk fennálló rend-jét is legyűrnék.” (I. m. 72–73. o.) Amint azt mindannyian tudjuk: akkor nem ismerték föl Keynes nyilvánvaló igazságát, és ezért jóslata bevált.

A fentiek szerint Keynes tisztelettel ír Clemenceau-ról, aki meghatározta a tárgyalások kimenetelét és a békeszerződés feltételeit (noha szerinte is és a tör-ténelem tanúbizonysága szerint is rosszul), ugyanakkor kíméletlen kritikával él Wilsonnal szemben. Szerinte Wilson a hadba lépéssel és tizennégy pontjával véget vetett ugyan a háborúnak, de a béketárgyalásokon alulmaradt Clemen-ceau-val szemben, és semmit sem tudott érvényesíteni eredeti elképzeléseiből, tizennégy pontjából. Az az alapkérdés, vajon miként volt lehetséges, hogy Wil-son, aki domináns pozícióban volt, akinek hadserege uralta Európát, akinek azonnali élelmiszer-szállításaitól Európa túlélése függött, segítségétől pedig

Európa jövője, beleegyezett a tizennégy pontjával alapvetően ellentétes, kar-thágói békeszerződés megkötésébe.

„A rejtély nyitja, mihelyt ráakadtunk, igen tanulságos volt. Az elnök olyan, mint egy nonkonformista, esetleg presbiteriánus lelkész. Gondolkodásmódja és lelkialkata alapjában véve nem intellektuális, hanem teológiai jellegű, ennek a gondolkodásmódnak, érzelemvilágnak és kifejezésmódnak min-den erejével és gyengéjével. Ebből a típusból napjainkban már nem találunk annyi remekbe szabott példányt Angliában és Skóciában, mint egykor; az egy-szerű angol számára ez a jellemzés mindazonáltal hű képet fest az elnökről.

[…] A párizsi konferencia kezdetekor általában úgy tartották, hogy az elnök, népes tanácsadó serege segítségével átfogó tervet eszelt ki nemcsak a Nép-szövetség megalakítására, hanem arra is, hogy miként lehet megvalósítani a tizennégy pontot a tényleges békeszerződésben. Valójában azonban az elnök semmit sem eszelt ki; mihelyt gyakorlati megoldásokra került sor, elgondo-lásai ködösnek és csonkának bizonyultak. Semmiféle terve, semmiféle elgon-dolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt arra, hogyan lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba, amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki mennydörögve. Bármelyikről tudott volna szentbeszédet tartani, avagy méltóságteljes könyörgést intézni valóra váltásukért a Mindenható-hoz, de arra már képtelen volt, hogy megfogalmazza konkrét alkalmazásuk mikéntjét Európa adott helyzetére.” (I. m. 77–78. o.)

„Nem voltak részletes javaslatai, mi több, sok tekintetben – meglehet, ez elkerülhetetlen volt – téves értesülései voltak az európai viszonyokról. S nemcsak rosszul tájékozott volt – Lloyd George is az volt –, hanem elméje is lassan működött, és képtelen volt alkalmazkodni a valós helyzethez. Figye-lemre méltó, milyen lassú volt az elnök európai partnereihez képest. Nem tudta egyetlen pillanat alatt megemészteni mindazt, amit partnerei mond-tak, nem tudta egyetlen szempillantás alatt fölmérni a helyzetet, megfogal-mazni a választ, és álláspontja parányi módosításával megoldani a kérdést.

Éppen ezért eleve vereségre volt ítélve a gyors, élénk eszű és mozgékony Lloyd George-féle államférfiakkal szemben.” (I. m. 78. o.) „Amint leereszkedett a Négyek bizalmas egyenlőségének szintjére, nyilvánvalóvá vált, hogy a játsz-mát elvesztette.” (I. m. 84. o.)

„S ekkor történt, hogy veszedelmessé vált az, amit teológiai vagy presbi-teriánus alkataként jellemeztem. Miután eldöntötte, hogy elkerülhetetlenné váltak bizonyos engedmények, megkísérelhette volna, hogy állhatatossággal, ügyes viselkedéssel és az Egyesült Államok pénzügyi hatalmának fölhaszná-lásával megmentse a lényegből a lehető legtöbbet, még ha valamit föl kell is áldoznia belőle. Az elnök azonban képtelen volt arra, hogy olyan egyértel-műen tisztába jöjjön önmagával, ahogy szükség lett volna rá. Túlontúl lel-kiismeretes volt. Jóllehet most már elkerülhetetlenek voltak a

kompromisz-szumok, továbbra is az elvek embere maradt, a tizennégy pontot számára feltétlenül kötelező szerződésnek tekintette. Semmire sem volt hajlandó, ami nem igazságos és helyénvaló; semmire sem volt hajlandó, ami ellentétes volt nagyszerű hitvallásával. A tizennégy pont tehát – anélkül, hogy meggyengült volna szóbeli ihletettségének ereje – szövegmagyarázat és értelmezés célját szolgáló dokumentum, valamint mindenki számára az önáltatás intellektu-ális eszköze lett.” (I. m. 84–85. o.)

És ekkor „Kiadták a jelszót Párizs valamennyi boszorkányának:

Szép a rút és rút a szép:

Sicc, mocsokba, ködbe szét!

(Shakespeare: Macbeth, I. felv. 1. szín. Szabó Lőrinc fordítása.) Munkára fogták a legélesebb eszű szofistákat meg a leginkább képmutató mesterembereket, s ők azután számos zseniális feladványt produkáltak, ami huzamosabb ideig megtévesztett volna még az elnöknél okosabb embereket is.” (I. m. 85–86. o.) „Így történt, hogy Clemenceau-nak sikerült diadalra vin-nie azt, ami alig néhány hónapja még szokatlan és képtelen javaslatnak tűnt, vagyis hogy ne hallgassák meg a németeket. Ha az elnök nem annyira lelkiis-meretes, ha nem titkolja el önmaga előtt is, voltaképpen mit tett, akkor még a legutolsó pillanatban is módja lett volna visszahódítani elvesztett pozíció-kat, és néhány igen jelentős eredményt érhetett volna el […]. Lloyd George, aki az utolsó pillanatban összeszedve bátorságát megkísérelte némileg enyhí-teni a békeszerződés feltételeit, megdöbbenve tapasztalta, hogy öt nap alatt nem tudja meggyőzni az elnököt arról, hogy tévedés volt, amiről öt hónap munkájával bebizonyították neki, hogy igazságos és helyénvaló. Végtére is nehezebb volt kijózanítani ezt a megcsontosodott presbiteriánust, mint fél-revezetni, hiszen önmagába vetett hite és önbecsülése összefonódott az ámí-tással. Az utolsó felvonásban tehát az elnök makacsul kitartott, és elutasított minden békéltetési kísérletet.” (I. m. 87–88. o.)

Szokatlan az ilyen terjedelmű szó szerinti idézés, de csak ezzel lehet lezárni Keynes egyéniségének és mentalitásának, valamint rendkívüli nyelvi képes-ségeinek bemutatását. Csak ebből ismerhetjük meg a nonkonformista lelkész őseitől örökölt erkölcsi felháborodását, valamint az igazságra és méltányos-ságra való rendíthetetlen törekvését és minden hamis tekintély elutasítását.

Ezek az idézetek pontos képet adnak arról a helyzetről is, amelyet megpróbált, de nem tudott megváltoztatni, és amely ellen lázadva lemondott tisztéről, majd megírta ezt a könyvet. Azt, amit írt, nem lehet kivonatolni vagy interpretálni, nem írható annál jobb, mint amit ő írt.

Hátra van még azonban, amit Lloyd George-ról írt. Őt olyan hivatásos poli-tikusként mutatja be, akinek szemében a napi politikai szempontok, valamint saját magának és környezetének újraválasztása fontosabb a lényegi

kérdések-nél – és ennek mintha lennének mai politikai vonatkozásai is. Lloyd George ugyanis a németek fegyverletételekor felismerte a nyilvánvalót: újraválasztási esélyei akkor a legnagyobbak, ha a győzelem pillanatában lép a választók elé.

Ezért 1918. november 25-i hatállyal kimondatta a parlament feloszlatását, és december 15-ére kiíratta az új választásokat. Ezt a lépését már akkor teljesen fölöslegesnek, sőt erkölcstelennek tartották. Keynes erről a következőket írja:

„Az 1918-as általános választás lefolyása szomorú, drámai történetet tár elénk egy olyan ember alapvető gyöngeségéről, aki elsősorban nem igazi, saját indí-tékaitól vezéreltetve, hanem a pillanatnyilag őt körülvevő légkör legdurvább kigőzölgései alapján határozza meg lépéseit.” (I. m. 168. o.)

Ő és Bonar Law, az addig és azután vele együtt koalícióban kormányzó konzervatívok vezére már november 22-én nyilvánosságra hozta választási kiáltványukat. Ebben nincs szó jóvátételről vagy a németek elleni kemény fellépésről, hanem ezzel ellentétben a kiáltvány, amint Keynes idézi, a követ-kezőkkel végződik: „Első feladatunk egy igazságos és tartós béke legyen, hogy ekképpen megvessük egy új Európa alapjait, s így örökre elháríthassuk újabb háborúk lehetőségét.” (I. m. 168–169. o.) November 25-én Bonar Law a következőket mondta Glasgow-ban: „Úgy megyünk a békekonferenciára, mint a szövetséges hatalmak egyike, s nem várható el a kormány egyik tag-jától sem, hogy – gondoljon bármit is – nyilvánosan kifejtse, mielőtt elutazik erre a konferenciára, milyen irányvonalat fog követni bármely meghatározott kérdésben.” (I. m. 169. o.) Lloyd George azonban november 29-én Newcastle-ban már belelendült: „Amikor Németország legyőzte Franciaországot, jóváté-tel fizetésére kényszerítette. Ezt az elvet ő maga honosította meg. Semmiféle kétség sincs az elvet illetően, és ennek az elvnek az alapján kell eljárnunk – vagyis Németországnak képessége legvégső határáig ki kell fizetnie a háborús költségeket.” (Uo.) Ezt a nyilatkozatát azonban számos „intő szóval” egészítette ki: „Erős szakértői bizottságot neveztünk ki – amelyben képviselve vannak a nézetek valamennyi árnyalatának szószólói –, hogy igen gondosan vizsgálják meg ezt a kérdést, majd tanácsokkal lássanak el bennünket. Semmi kétség sem férhet a követelés igazságosságához. Németországnak fizetnie kell, képességé-hez mérten, maximálisan, de nem engedjük meg, hogy oly módon fizessen, hogy azzal tönkretegye iparágainkat.” (Uo.)

A választási küzdelemben nyilván a németek elleni harcias kijelentések vol-tak a legnépszerűbbek. Barnes, a háborús kabinet egyik tagja november 30-án már ezt kiáltotta a szónoki emelvényről: „Amellett vagyok, hogy akasszák fel a Kaisert!” (I. m. 170. o.) December 6-án a miniszterelnök már kijelentette, hogy

„valamennyi európai szövetséges elfogadja azt az elvet, miszerint a központi hatalmaknak erejükhöz mérten maximálisan ki kell fizetniük a háború költ-ségeit” (uo.). Amint ezt Keynes írja, „a legdurvább színjátékot Sir Eric Geddes nyújtotta a cambridge-i Guildhallban”: „Mindent kifacsarunk belőlük, ami

egy citromból kifacsarható, s ennél még valamivel többet is. […] Addig fogom facsarni őket, amíg a száraz rostok recsegni nem kezdenek.” (I. m. 171. o.) Azt is kijelentette, hogy politikája alapján a semleges és szövetséges országokban el kell kobozni a németek birtokában lévő utolsó tulajdontételeket is, minden aranyukat, minden ezüstjüket és ékszerüket, képtáraik és könyvtáraik teljes tartalmát, és ezeket a szövetségesek javára el kell adni. „Pőrére vetkőztetném Németországot […], ahogyan a németek is tették Belgiummal.” (Uo.)

December 11-ére a miniszterelnök is átvette ezt a hangnemet, és „végső kiáltványa”, amint ezt Keynes idézi, a következő:

„1. A Kaiser bíróság elé állítása.

2. Az erőszakos cselekményekért felelősök megbüntetése.

3. Teljes kártérítés Németországtól.

4. Társadalmi és ipari tekintetben Anglia az angoloké.

5. A hadirokkantak teljes kártalanítása.

6. Boldogabb országot mindenki számára.” (I. m. 172. o.)

Keynes mindehhez a következőket teszi hozzá: „Ez bizony jó muníció a cini-kusoknak. A program három hét alatt a kapzsiság és érzelem, az előítélet és megtévesztés eme kotyvalékára züllesztette le Anglia nagy hatalmú urait, akik alig valamivel korábban még fennkölt szavakkal nyilatkoztak a leszerelésről és a Népszövetségről, valamint egy igazságos és tartós békéről, amelynek meg kellene vetnie egy új Európa alapjait.” (Uo.) Ugyanaznap a miniszterelnök Bristolban kijelentette, hogy „követeljük a háború teljes költségét”, továbbá, hogy „a kabinet iránymutatása alapján kijelölt bizottság úgy véli, hogy mindez megvalósítható” (i. m. 172. o.). Keynes ehhez a következőket teszi hozzá:

„A háború teljes költsége, becslés szerint, 120 milliárd dollár vagy ennél több.

Ez évi 6 milliárd dolláros kamattörlesztést jelentene (eltekintve a törlesztési alaptól). Vajon elképzelhető, hogy egy szakértői bizottság azt jelentette volna, Németország képes ennek az összegnek a kifizetésére?” (Uo.)

Az ilyen jellegű választási propaganda természetesen ellenállhatatlanul sikerre vezetett. Nem akadt jelölt, aki ez ellen felszólalhatott volna, mert ez biz-tos bukást jelentett volna számára. A régi Liberális Párt jóformán megsemmi-sült, még Asquith volt miniszterelnök is elvesztette mandátumát. Keynes ehhez a következő kommentárt tette hozzá: „Sajnos azonban nem büszkén és dicsőn lobogó zászlókkal süllyedt el. Valamely oknál fogva vezetői lényegében hall-gatásba burkolóztak. Mennyire másként ítélné meg őket ma az ország, ha úgy szenvedtek volna vereséget, hogy határozottan tiltakoznak a csalás, a csűrés- csavarás és az egész eljárás becstelensége ellen.” (I. m. 173. o.)

Keynes konklúziója: „Továbbra is azt vallom, hogy a fő konferenciát meg-előzően vagy annak legkorábbi szakaszában Nagy-Britannia képviselőinek az Egyesült Államok szakértőivel összefogva, mélyrehatóan meg kellett volna vizsgálniuk az egész gazdasági és pénzügyi helyzetet, s az angoloknak

felha-talmazással kellett volna bírniuk az alábbi elveken nyugvó konkrét javaslatok megtételére. 1. Valamennyi szövetségesek közti adósságot azon nyomban el kell törölni. 2. A Németország által fizetendő összeget 10 milliárd dollárban kell meghatározni. 3. Nagy-Britannia lemond minden igényéről, hogy részt kapjon ebből az összegből, és az egész hányadot, amelyre jogosult lenne, a békekonferencia rendelkezésére bocsátja a megalakítandó új államok pénz-ügyi helyzetének támogatására. 4. Abból a célból, hogy nyomban rendelke-zésre álljon valamiféle hitelalap, a Németország által fizetendő teljes összeg megfelelő hányadát garantálja a békeszerződés valamennyi aláírója. 5. A volt ellenséges hatalmak számára engedélyezni kell azt is, hogy, figyelembe véve gazdasági helyreállításukat, korlátozott mennyiségű kötvényt bocsássanak ki hasonló garanciák alapján. Az ilyen jellegű javaslatok egyszersmind az Egye-sült Államok nagylelkűségére való appellálást is jelentenek.” (I. m. 176. o.) Ez azonban már egyértelmű átmenet A béke gazdasági következményei-nek gazdasági vonatkozásaira, és egyben annak is bizonyítéka, hogy az alapvető gazdasági kérdések tekintetében menthetetlenül összefonódik a politika és a gazdaság, sőt annak is, hogy itt nem volt mellőzhető a politikai kérdések ilyen részletes tárgyalása.

Keynes az 1919-ben, közvetlenül a béketárgyalások után leírtakat és az ugyanazon év karácsonyára kiadottakat nem tartotta teljesen kielégítőnek, és az Essays in Biography-ban visszatért erre a kérdésre. Ennek a könyvnek végleges, Keynes összegyűjtött írásai X. köteteként megjelent változata nincs meg Magyar-országon, megvan azonban egy 1933-ban öccse, Geoffrey szerkesztésében meg-jelent korábbi rövid változata (Keynes [1933/1961]), amely egy töredéket szentel Lloyd George személyének. Ez a töredék egyértelmű és világos választ keres a sem az előbbiekben, sem ebben a töredékben kielégítően meg nem válaszolt

Keynes az 1919-ben, közvetlenül a béketárgyalások után leírtakat és az ugyanazon év karácsonyára kiadottakat nem tartotta teljesen kielégítőnek, és az Essays in Biography-ban visszatért erre a kérdésre. Ennek a könyvnek végleges, Keynes összegyűjtött írásai X. köteteként megjelent változata nincs meg Magyar-országon, megvan azonban egy 1933-ban öccse, Geoffrey szerkesztésében meg-jelent korábbi rövid változata (Keynes [1933/1961]), amely egy töredéket szentel Lloyd George személyének. Ez a töredék egyértelmű és világos választ keres a sem az előbbiekben, sem ebben a töredékben kielégítően meg nem válaszolt