A Treatise on Money

Keynes az előbb bemutatott és sajnos sikertelen nemzetközi politikai kísérle-tei mellett is folytatta tudományos, egyetemi előadói munkáját, és előadásait a Treatise on Money című könyvében (Keynes [1930a], [1930b]) foglalta össze.

A II. kötet, az Applied Theory of Money (Keynes [1930b]) utolsó fejezeteiben már megtalálhatjuk a nemzetközi gazdaság keynesi rendjére vonatkozó és Bretton Woods előkészítése során előadott javaslatok lényegét. Ezért az e művével való itteni foglalkozást nemcsak az indokolja, hogy ez életművének fontos része, hanem az is, hogy az e könyv középpontjában álló keynesi gazdaságpoliti-kai elgondolások első felvázolása, kiindulópontja. Ezeknek a fejezeteknek a megírására az adott alkalmat, hogy megalakították a Nemzetközi Fizetések Bankját (Bank for International Settlements – BIS), és Keynes megpillantotta benne saját elképzelései megvalósításának lehetőségét. E nemzetközi ban-kot 1930-ban hozták létre elsődlegesen azért, hogy megkönnyítse a háború-ból eredő kormányközi adósságoknak, a német jóvátételnek, a szövetségesek közti adósságoknak, valamint az európai kormányok Egyesült Államok kor-mányával szembeni adósságainak a kifizetését és transzferálását. Keynes sze-rint azonban már Sir Josiah Stamp, a bank létrehozásának egyik kezdeménye-zője utalt arra, hogy ennek a szervezetnek szélesebb funkciói is lehetnének, és ezért Keynes e könyvének utolsó fejezeteiben előadta, hogy e szervezet fel-adata lehetne a pénz nemzetek fölötti igazgatása, a „supernational manage-ment of money”. Ez a gondolat azonban nyilván az övé volt, és nem szerepelt a bank létrehozóinak elképzeléseiben.

Az alapgondolatot már a 34. fejezet második bekezdésében leírja: „Egy nem-zetközi rendszer magatartásmódja, amely több olyan nemzeti rendszerből áll, amelyben a tagbankok saját nemzeti bankjuk körül csoportosulnak, ugyanazzal a valutával, elvben és lényegében véve ugyanaz, mint egy zárt nemzetgazdaság bankrendszere.” (I. m. 279. o., kiemelés tőlem – Sz. Gy.) Ha ez így van, akkor ebből egyenesen következik, hogy a világ pénzrendszerében két elemre van szükség: közös pénzre, amelyet az összes nemzeti bank elfogad, és nemzetek fölötti bankra, amelyet az összes nemzeti bank és így az összes ország ugyan-csak elfogad. A XIX. században, a ’Pax Britannica’ idején e közös pénz szere-pét az arany, valamint az aranyra minden korlátozás nélkül átváltható angol font töltötte be, a nemzeti bankok fölötti bank szerepét pedig a Bank of

Eng-land. Amint ezt a későbbiekben látni fogjuk (8. fejezet és a 8. fejezet függeléke, Keynes [1942b]), Keynes szinte pontosan ugyanezekkel a szavakkal vezeti be a Bretton Woods-i megállapodásra vonatkozó első javaslatát.

Ugyanezeket az elveket még világosabban fogalmazza meg az arany szere-pével foglalkozó 35. fejezet végén. E fejezet elején Freudra hivatkozik, aki sze-rint az arany tudat alatti ösztöneinket kielégítő szimbólum, amiből az követ-kezik, hogy a pénzrendszeren belüli használata még akkor is elfogadható vagy szükséges lehetett abban a korban, ha e mellett már nem volt racionális érv.

Innen kiindulva a fejezet végén a következőket írja: „Feltételezve, hogy a világ valutarendszerét tökéletes bölcsességgel kormányozza egy nemzetek fölötti tes-tület, és feltételezve, hogy ennek a rendszernek részeként az aranyat minde-nütt kizárják a tényleges pénzforgalomból […], az ideális értékstandard, legyen az bármi, összeegyeztethető az aranystandarddal. Csupán arra van szükség, hogy a nemzetek fölötti szervezet úgy menedzselje az aranyat, hogy az meg-feleljen az ideális standardnak.” (I. m. 300. o.) Félreérthetetlen, hogy Keynes itt csupán az arany mágikus és történelmi szerepének akarta megadni a szük-séges engedményt, de a lényeg a pénznek és az arany értékének egy nemze-tek fölötti szervezet által történő szabályozása. Ez egyértelműen mutatja, hogy Keynes egész életműve egységes egész. Ugyanezek a gondolatok megjelentek már az Indian Currency and Finance-ban, és ezek lesznek utolsó műve, a Bretton Woods-i javaslatok központi elemei is.

A konkrétumok a 38. fejezetben következnek, amelyek közül először az arany-ról írottakat idézem. „Nagy és nyilvánvaló előnyei vannak annak, hogy az arany megmaradjon mint nemzetközi standardunk, feltéve […], hogy ezt a fémet az alkotmányos uralkodó szerepében tudjuk tartani, teljes mértékben alávetve a központi bankok kabinetje akaratának, és [valójában] az ő kezükben lesz az uralkodó hatalma. […] Az tehát az előttünk álló végső probléma, hogy kialakít-suk azokat az eszközöket, amelyekkel magának az aranynak az értékét valami-lyen ügynökség vagy valamivalami-lyen nemzetek fölötti intézmény útján irányíthat-juk.” (I. m. 388. o.) Nyilvánvaló, hogy ez az arany detronizálása, mert nem az arany értéke a meghatározó, hanem az arany értékét egy nemzetek fölötti intéz-mény, „a központi bankok kabinetje” szabályozza. A központi bankok kabinetjé-nek gondolata ugyancsak vezető helyen jelenik meg Keynes Bretton Woodshoz vezető javaslatainak már a legelső változatában (Keynes [1942b]).

Mire törekedjék ez a nemzetek fölötti intézet? Rövid távon nyilvánvalóan a konjunktúra szabályozására, amit Keynes itt a „beruházási egyensúlyzava-rok elkerülése” és a „megtakarítás és a beruházás egyenlősége” szavakkal írt le, ami már az általános elmélet felé mutat, de még nem az általános elmé-let. Hosszú távon viszont nyilvánvalóan az árak stabilizálása lenne a feladat, de milyen áraké? Mai nyelvre áttéve, amit írt, megkülönböztette a világkeres-kedelmi forgalomban nagy szerepet játszó nyersanyagok árindexét (röviden

a nyersanyagárindexet), a fogyasztói árindexet és a bérindexet. Némiképp előre vételezve a Balassa–Samuelson-hatást, azt írta, hogy a fogyasztói árindex értéke szükségképpen nagyobb, mint a nyersanyagárindexé, mert a szolgálta-tások terén a termelékenység növekedése kisebb, mint az árutermelés terén, a bérindex pedig szükségképpen nagyobb, mint a fogyasztói árindex, mert a reálbérek nőnek. Szerinte ennek a nemzetek fölötti intézménynek hosszú távon a nyersanyagárindex és nem a fogyasztói árindex stabilizálására kell töreked-nie, ami bizony ellentétes a maastrichti szerződésben rögzített európai rend-del, és szerintem bölcsebb annál.

Hogy ennek a tételnek mekkora a jelentősége, az már abból is kitűnik, hogy Keynes leírta: a nyersanyagárindex 1926 és 1928 között, aranyban mérve 7%-kal csökkent. Ez a könyve 1930-ban jelent meg, de ezt mint fontos tényt már 1929-ben, a híres „fekete péntek” előtt leírta a könyv kéziratában. Már ekkor – ő tőzs-dei spekuláns is volt – rámutatott tehát arra, ami ma már mindenki számára világos, hogy a nyersanyagárak 1929 előtti csökkenése és a tőzsdeindex szárnya-lása nem volt összeegyeztethető, és szükségszerűen vezetett arra, ami történt.

A világpiaci nyersanyagárindex stabilizálása viszont olyan feladat, amely nem oldható meg az általa javasolt nemzetek fölötti intézmény nélkül.

A most leírtakat ki kell egészítenem a Keynes után történtekkel. Keynes nyil-ván szabályosan bevette a kőolajat annak a 62 alapanyagnak a sorába, amelyek összesített árindexét az általa javasolt nemzetek fölötti intézetnek stabilizálnia kellene, de fogalma sem lehetett arról, hogy a kőolajnak mennyivel nagyobb, valósággal domináns szerepe lett két generáció múlva a nyersanyagok világke-reskedelmében. Ennek fényében javaslata – eredeti formájában – azt jelentené, hogy a kőolajárak ugrásszerű növekedése esetén gyakorlatilag az összes többi nyersanyagárnak csökkennie kellene, ha a nyersanyagárindex stabilitására töre-kednénk, ami megvalósíthatatlan, vagy aminek megvalósítása óriási károkat okozna. Erre tehát nem szabad törekedni; ha alapvető változás van a fundamen-tumokban, akkor ezt követnie kell a nyersanyagárindexnek.

Mindennek számos fontos következménye van.

Az első az az elméleti következmény, hogy fel kell adnunk azt a Keynes után népszerűsített, de a keynesi tanokkal alapvető ellentétben álló tételt, hogy az infláció mindig monetáris jelenség. A kőolajárak megnégyszerező-déséből eredő általános árindex-növekedés nem monetáris jelenség. Ebből egyenesen ered az a gyakorlati következtetés, hogy mérhetetlen kárt okoz-hat az árstabilitásra való törekvés akkor, ha a fundamentumokban, így a kőolajárakban (amelyhez esetleg az élelmiszerárak világméretű növekedése is kapcsolódhat) alapvető változások következnek be. Jellegzetes példa erre Paul Volckeré, aki a fundamentumokban, a kőolajárakban bekövetkezett vál-tozást, ezt a nyilvánvalóan nem monetáris jelenséget és ennek következmé-nyeit monetáris jelenségként és ennek megfelelően a pénzkínálat

szűkítésé-vel kezelte, mérhetetlen károkat okozva ezzel az Egyesült Államoknak, Dél-Amerikának és az egész világnak.

Nem kevésbé fontos az a második elméleti következmény, hogy – ha nin-csenek alapvető változások a fundamentumokban – nem a fogyasztói árindex stabilizálására kell törekedni, hanem a nyersanyagárindexére. Ez megkérdője-lezi az Európai Unió, sőt akár az egész világ azon törekvését, hogy a fogyasztói árindexet stabilizálják, vagy ennek növekedését tartsák szűk sávon belül. Ez a meggondolás különös súllyal vonatkozik az Európai Unióra, mert itt a fogyasz-tói árindex stabilizálása vagy növekedésének szűk keretek között tartása elsőd-leges cél. Az ezek szerint már Keynes által felismert Balassa–Samuelson-hatás értelmében tehát alapvető elméleti meggondolásoknak mond ellent az a köve-telmény, hogy a felzárkózó országokra a fogyasztói árindexnek ugyanazon felső értéke vonatkozzék, mint a vezető országokra. Ennek viszont egyenes következménye, hogy a vezető és a felzárkózó országokban nem lehet ugyanazt a pénzegységet alkalmazni, mert a felzárkózókban szükségképpen nagyobb az infláció üteme, mint a vezető országokban. Ezzel az itteni elemzés elkerülhe-tetlenül olyan területre tévedt, amelynek kielégítő tárgyalása e keretek között nem lehetséges, de amelyet meg kellett említenünk.

Az eddig tárgyaltaknál is sokkal fontosabb az az egészen alapvető társada-lompolitikai, sőt filozófiai súlyú ok, ami miatt Keynes a nyersanyagárindex sta-bilitását preferálta, ami ebből a szempontból másodlagos, de ennek folytán a fogyasztói árindex folyamatos növekedését kívánatosnak tartotta, ami viszont ebből a szempontból döntő. „Előnyösebbnek tartom a pénz vásárlóerejének csökkenő és nem növekvő tendenciáját […], mint azok, akik többre értékelik, mint én, a múltbeli beruházásokból eredő érdekeket [vested interests of the past]. Azt tartom kívánatosnak, hogy a múltbeli kölcsönfelvételből származó kötelezettségek, amelyek közül a szuverén adósságok a legfontosabbak, ahogy az idő múlik, fokozatosan egyre kevesebb emberi erőfeszítést és emberi erőfe-szítésből származó eredményt igényeljenek. [Azt tartom kívánatosnak], hogy a holt kéz [dead hand] ne ragadhassa magához azoknak a fejlesztéseknek a gyümölcseit, még sokkal az után is, hogy az élő test, amely valaha a [ma már]

holt kezet irányította, már a múlté.” (I. m. 393–394. o.)

Ez a nézet problematikussá teszi a mai felfogást és a mai gyakorlatot. A mai felfogás és a mai gyakorlat alapjában véve az, hogy a gyermekek és unokák fizessék meg kamatostul az apáik és nagyapáik által felvett hiteleket azoknak, akik valamilyen módon jogot szereztek arra a követelésre, amely olyan kölcsön-ből származott, amelyet nem ők nyújtottak. Mi több, nemzetek fölötti intéz-mények foglalkoznak a nemzetek javát szolgáló gazdasági és pénzügyi rend létrehozása és működtetése helyett a „holt kéz” múltból szerzett érdekeinek szolgálatával. Keynes elítélte ezt a rendszert, sorozatosan kijelentette, hogy a szuverén adósságok teljes kifizetésére sohasem került sor, és nyilván nem

támogatná azt, hogy a nemzetközi pénzügyi intézmények fő célja a „holt kéz”

múltból szerzett érdekeinek szolgálata legyen. Az, hogy az irányadó kamatlá-bak számos esetben tartós jelleggel nagyon alacsonyra, sőt zérusra csökkentek, azt jelenti, hogy a gyakorlat legalább bizonyos fokig ezeknek a keynesi elgon-dolásoknak megfelelően alakul.

Keynestől, a gyakorlat emberétől mi sem állt távolabb, mint hogy csupán leszögezze az elveket. Elő is terjesztette gyakorlati javaslatait, nem is egyet, hanem hármat: egy minimális és egy maximális programot, valamint a BIS e célok szolgálatába állítására vonatkozó elképzeléseit.

A minimális program alapjai a következők. Az aranynak csak a központi bankok közti forgalomban lehet szerepe. Valamennyi központi banknak el kell fogadnia valamilyen aranyhelyettesítőt tartalékainak részeként. A központi bankokat fel kell szabadítani a merev szabályokhoz való alkalmazkodás köte-lezettsége alól, mert ezek fenntartása nem szolgálja sem az ő érdeküket, sem a közös érdeket (i. m. 395–398. o.).

A maximális program lényege egy nemzetek fölötti bank létrehozása, amely olyan viszonyban állna az egyes országok központi bankjaival, mint amilyen-ben ők állnak saját országuk kereskedelmi bankjaival. Nincs szükség arra, hogy ennek a banknak alaptőkéje legyen, csak a központi bankokkal lehet forgalma, letéteket fogadhat el a központi bankoktól, és ezeknek a letéteknek a megneve-zése nemzetek fölötti bankpénz (Supernational Bank Money – SBM) lehetne.

Az SBM és az arany mindkét irányban átváltható lenne egymásra, és az SBM töltené be a nemzetközi standard szerepét. Itt ismét rádöbbenhetünk Keynes egész életművének teljes egységére: ez a gondolat megjelent már az Indian Currency and Finance-ben, és központi szerepe lesz a Bretton Woods előkészí-tése során előterjesztett javaslatokban, már a legelsőben is (Keynes [1942b]). Meg kell jegyeznem, hogy a különleges lehívási jogok (Special Drawing Rights – SDR) nevében is, tartalmában is kísértetiesen emlékeztet a keynesi SBM-re.

Az egyes központi bankok rövid lejáratú hiteleket vehetnének igénybe ettől a nemzetek fölötti banktól. A nyílt piaci műveleteket is végző bank elsődleges célja az arany árának és a nyersanyagárindexnek a stabilizálása lenne, másod-lagos célja pedig a nemzetközi konjunktúraciklusok lehetőség szerinti elkerü-lése (i. m. 399–402. o.). Mindez már nagyon merész és nagyon nehezen meg-valósítható elképzelés, de nyilvánvaló előfutára a Bretton Woods előkészítése során előterjesztett első keynesi javaslatnak (Keynes [1942b]).

Keynes szerint a BIS alkalmas lehetne a pénz nemzetek fölötti menedzselé-sére, tehát a fentiekben javasolt nemzetek fölötti bank szerepének betöltésére.

A BIS elfogadott alapszabálya ezt elvben lehetővé tette, de ehhez meg kellett volna változtatni a bank vezetésének összetételét, amely az eredeti konstruk-ció szerint a német jóvátételi fizetésekben érdekelt hatalmak képviselőiből állt (i. m. 402–405. o.).

A végkövetkeztetés kettős. Az egyik, hogy ezek a javaslatok szellemileg köz-vetlen elődei Keynes Bretton Woodsban előterjesztett javaslatainak. A másik, ennél fontosabb és ennél tragikusabb, hogy ezek sem valósultak meg, éppúgy nem, mint ahogy ezt megelőzően nem valósultak meg Keynesnek a német jóvá-tételre, a szövetségesek közti adósságok rendezésére és Európa újjáépítésére vonatkozó javaslatai sem, és ezt követően Bretton Woodsban a klíringunióra előterjesztett javaslatai sem. A gazdasági megfontolásokat tehát ebben az eset-ben is felülírták a politikai szempontok, akárcsak korábban, Versailles-ban, és később, Bretton Woodsban.