Az India office

Az Indiai Ügyek Minisztériuma,

Cambridge, az Indian Currency and Finance és a Pénzügyminisztérium

Már az előző fejezetben láthattuk, hogy Keynes Eton után nem találta a helyét.

Etonban mintadiák volt, Cambridge-ben nem volt az, záróvizsgáin nem érte el, amit képességei szerint el kellett volna érnie, és ezért be kellett érnie az India Office-szal, az Indiai Ügyek Minisztériumával, ahova nem törekedett.

Ezt a fejezetet itteni szereplésével kell kezdenünk, de hamarosan látni fogjuk, hogy rövidesen kilépett innen. Először visszatért Cambridge-be, majd ismét az indiai ügyekhez, de már képességeinek és ambícióinak megfelelő szinten, és a háború alatt már ott láthatjuk, ahova eleve kerülni akart: a Pénzügymi-nisztériumban, az őt megillető döntő fontosságú szerepben.

2.1. Az India office

Keynes 1906. október 16-án lépett be az India Office-ba, és ott a Katonai Főosztályra (Military Department) került. A hivatal fő funkciója az aktatolo-gatás volt: évente mintegy százezer aktát továbbított a különféle indiai hiva-taloktól a különböző angliai hivatalokhoz, és fordítva. Keynes első feladata tíz fiatal ayrshire-i bika Indiába szállításának elintézése volt. Nem vonzódott ehhez a munkához; Indiát csak Londonból szemlélte, nem érdekelte különös-képpen, főként nem mint élethivatás. Nem volt ellenérzése az India fölötti angol uralommal szemben; úgy vélte, hogy jobb kormányzatot adtak Indi-ának, mint amilyet India valaha is tudott volna adni önmagIndi-ának, és ezzel elintézettnek vélte ezt a problémát.

Hamarosan észrevették, hogy Keynes képességeinek nem felel meg a Katonai Főosztály, és áthelyezték a Jövedelmi, Statisztikai és Kereske-delmi Főosztályra (Revenue, Statistics and Commerce Department). Lytton Strachey-nek írt levelében kijelentette ugyan, hogy szereti új beosztását, és hogy már részt is vett a Tanácsadó Bizottság (Committee of Council) ülé-sén. Mégis azt írta róla, a rá jellemző stílusban, hogy ez nem más, mint vén agyalágyultak kormányzata, „a jelenlévők legalább felén a szenilitás nyil-vánvaló jelei mutatkoztak meg, és a többiek egy szót sem szóltak” (Skidelsky [1983/1992], 178. o.). Keynes nyilván nehezen tűrte az ostobaságot és főként

ennek néma tiszteletét. Annak ellenére, hogy nem kisebb személy gratulált neki, mint maga a minisztere, John Morley, unni kezdte ezt a munkáját, és sikerült is mást szereznie helyette.

2.2. Cambridge

1907 végén három hetet töltött Cambridge-ben, és az előbb leírtak alapján mi sem érhetőbb, mint hogy feltámadt a vágya, hogy visszatérjen oda. Világo-san látta, hogy akkor hagyhatja ott az Indiai Ügyek Minisztériumát, ha prize fellowshipet (ösztöndíjjal járó előadói megbízást) kaphat a King’s College-ban.

Megmondta Pigounak, az erről döntő szavazók egyikének, hogy ha megvá-lasztják, visszatér Cambridge-be, és állandó jelleggel ott lakik. A választásra 1908. március 17-én került sor, de nem ő nyerte el az ösztöndíjat, ami miatt Keynes nem annyira csalódott, hanem inkább dühös volt. Ez volt Keynes tudományos életében a legnagyobb csapás, amelyet el kellett viselnie. Ezután a probléma, Pigou és Neville segítségével, mégis megoldódott. 1908. június 5-én, huszonnegyedik születésnapján mondott le az India Office-ban betöltött állásáról. Hivatali felettesei, noha sajnálták, hogy elvesztették, nem kételked-tek abban, hogy jó döntést hozott. Az Indiai Ügyek Minisztériumával továbbra is kapcsolatban maradt, sőt e kapcsolata bővült, és ez nagyon fontosnak bizo-nyult a későbbiek szempontjából.

Keynes tehát anélkül kezdte meg a közgazdaságtan tanítását Cambridge-ben, hogy egyetemi fokozata lett volna ebből a tárgyból. Közgazdasági tárgyú formá-lis képzése csupán annyi volt, hogy egy féléves posztgraduáformá-lis munkát folytatott Marshall felügyeletével. Megbízatását ezért elsősorban általános képességeinek, Marshall és Pigou róla alkotott kiemelkedően jó véleményének, valamint Neville pozíciójának köszönhette. Az alapkönyv, amelyből tanított, Marshall [1925]

könyve volt, és még Adam Smith olvasását is csak 1910-ben kezdte el. Elsősor-ban nem olvasott, hanem saját maga dolgozta ki a problémák megoldását. Már ekkor megkezdte viszont közgazdasági publicisztikai munkáját.

Életrajzírói szerint Keynes előadásai ebben az időszakban hagyományos jellegűek voltak, nem alkotott újat. Marshall és Pigou tanítványa volt ugyan, de érdeklődése ekkor még lényegesen szűkebb volt, mint az övék. 1914 előtt alig tett mást, mint továbbfejlesztette a monetáris elméletet attól a ponttól, ahol Marshall abbahagyta. 1908 és 1913 között a pénzelméletről, a tőzsdéről, a bankügyekről, a nemzetközi pénzügyekről és az indiai pénzügyekről tartott előadást. Előadásai mellett magánórákat is adott, ezért óránként tíz shillinget kért és kapott, ami akkor igen nagy összeg volt; ezt a munkát azonban nem szerette. Oktatói tevékenységének talán legfontosabb eredménye, hogy tanít-ványai nagy részével személyes barátságot kötött, és voltak köztük olyanok,

mint Dennis Robertson és Hubert Henderson, akiknek később komoly szere-pük volt a keynesi forradalom kialakításában.

Hagyományos jellegűek voltak közgazdasági nézetei is. Megmaradt a meny-nyiségi pénzelmélet mellett, amely kizárta annak lehetőségét, hogy a pénzér-ték változásai hatást gyakorolhatnak a javak és szolgáltatások „reális keresle-tére”. Elfogadta azt a klasszikus elméletet is, hogy a pénzérték változásai hatást gyakorolhatnak a jövedelemelosztásra, mert egyes árak „ragadósabbak”, és azt a hagyományos felfogást is, hogy a pénzérték változásai nem befolyásolhatják a foglalkoztatás és a termelés szintjét. Ezen elmélet szerint ezek a reális és nem a monetáris változóktól függtek. Kétségtelen tehát, hogy Keynes az I. világhá-ború előtt megfelelő elemzési eszközként fogadta el a mennyiségi pénzelméle-tet, noha mások, így Hawtrey, Pigou, Robertson és Lavington figyelemreméltó módon fejlesztették tovább Marshall erre vonatkozó nézeteit. Keynes ebben az időben inkább más kérdésekkel foglalkozott, olyanokkal, amelyek összefügg-tek a Treatise on Probability-vel (Keynes [1921/1957]).

A szabadkereskedelem elméletéhez éppen olyan határozottan ragaszkodott, mint a mennyiségi pénzelmélethez. A szabadkereskedelem elméletét tudományo-san megalapozottnak tekintette, tagadását pedig a megfelelő közgazdasági kép-zettség hiányának tudta be. 1910-ben cikket jelentetett meg a New Quarterly-ben a minden korlátozás nélküli nemzetközi tőkeforgalom elméletének védelmére.

Határozottan úgy vélte, hogy a védővámok nem növelhetik a foglalkoztatást.

Ebből egyenesen következett a politika iránti érdektelensége is. Keynes 1914 előtt nem foglalkozott a politikai rendszer megújításának gondolatával.

Mindez teljes mértékben igazolja azt a nézetet, hogy Keynest elsősorban gya-korlatiassága, gyakorlati érzéke, a reális problémák iránti fogékonysága tette naggyá. Későbbi nagy súlyú elméleti újításai nem elméleti meggondolásokból és nem az íróasztal mellett születtek meg, hanem annak felismeréséből, hogy az elmélet nem felel meg a gyakorlat igényeinek, nem ad megfelelő eligazítást az életben ténylegesen felmerülő problémák megoldására, sőt az elméleti tételek nyilvánvalóan rossz gyakorlati ajánlásokra és lépésekre vezetnek. Ez a megkö-zelítési mód éles ellentétben áll a mai főiránynak azzal az alapvető mentalitá-sával, hogy néhány absztrakt és emellett erősen vitatható elméleti premisszából vezeti le a közgazdaság-tudomány legfontosabb téziseit.

Képességei, valamint Marshall határozott támogatása miatt természetes-nek látszik, hogy 1911 júliusában véglegesítették cambridge-i előadói meg-bízatását, és a King’s College-ban megkapta a kinevezést a kollégiumi köz-gazdasági előadótanár (College Lecturer in Economics) státuszára. Az már meglepőbb, mert különösebb közgazdaság-tudományi teljesítménye ekkor még nem volt, hogy 1911 októberében az Economic Journal szerkesztője, majd, nem sokkal később, 1913-ban a Royal Economic Society (a Királyi Köz-gazdasági Társaság) titkára lett. Ezeket a tisztségeket gyakorlatilag holtáig

megőrizte. Lényegében véve befejezte munkáját a Treatise on Probability-n (Értekezés a valószínűségről) is, amely azonban az indiai valuta- és pénz-rendszerrel kapcsolatos munkája, a háború és A béke gazdasági következmé-nyei miatt csak 1921-ben jelent meg.

Ugyanez az időszak lényeges változásokat hozott Keynes szüleinek életében is. Neville 1910 októberében, 58 éves korában lett ’registrar’ (azaz kvesztor vagy mai néven főtitkár) az egyetemen, majd hat hónappal később ’honorary fellow’ (tiszteletbeli professzor) régi kollégiumában, a Pembroke-ban. Ezzel nagymértékben csökkent munkával való leterheltsége, csökkentek családtag-jaival szembeni kötelezettségei is, és egyre inkább a magánéletbe vonult visz-sza. Nem így Florence, akinek tevékenysége ekkor terjedt ki egyre szélesebb területekre. 1911-ben választották meg Cambridge városi tanácsnokává és a szociális ügyek fő felelősévé. A ’good mother Keynes’ (a ’jó Keynes mama’) egyik társadalmi kötelezettségéről a másikra rohant kerékpárján, és a család és gyermekei legfőbb támasza is maradt.

Keynes életrajzírói, elsősorban Skidelsky nagy terjedelemben foglalkoz-nak ekkori magánéletével. Itt szerintem elsősorban a Bloomsbury Grouppal kialakított kapcsolata érdemel említést. A csoport összetételét már leírtam.

Közülük tizenöten voltak cambridge-iek, és a cambridge-iek közül tízen tar-toztak az Apostleshoz. Öten voltak a King’s College és kilencen a King’s-nél nagyobb Trinity diákjai, Marjorie Strachey pedig a Newnham (női) College diákja volt. Négyen származtak a Strachey és hárman a Stephen családból. E csoport tagjai kulturális és szexuális forradalmárok voltak, más tekintetben azonban ragaszkodtak koruk értékrendjéhez, és nem utasították vissza a társa-dalmi státuszukból származó előnyöket. Személy szerint valamennyiük közül a Strachey családhoz tartozó Duncan Grant volt Keynes számára a legfontosabb, akihez hosszú homoszexuális kapcsolat fűzte, ami azonban 1912-ben meg-szűnt. (Harrod Keynes ilyen hajlamáról és Duncan Granthoz fűződő hosszas kapcsolatáról nem tesz említést, ami ennek az életrajznak súlyos hiányossága.) Itt kell megemlítenem Keynes tőzsdei spekulatív tevékenységét. E téren is vita van életrajzírói között. Harrod és őt követve Moggridge azt írták, hogy ezzel csak 1919 augusztusában kezdett el rendszeresen foglalkozni, és az I. világhá-ború előtt legfeljebb alkalmi kirándulásokat tett erre a területre. Skidelsky ([1983/1992], 286–288. o.) azonban meggyőzően mutatja ki, hogy Keynes már 1914 tavaszán nagy összegekben spekulált, 1992-i értéken százezer fontnyi tőkéje volt, és a háború kitörésekor, ugyancsak 1992-i értéken ötvenezer font kölcsönt vett fel spekulatív ügyleteinek finanszírozására.

Ennek jelentősége közgazdasági nézeteinek kialakulása szempontjából sokkal nagyobb, mint ahogyan azt első pillantásra gondolhatnánk. Nem-csak azt jelenti, hogy kiemelkedő gyakorlati érzéke volt, amiről már volt szó, hanem azt is, hogy nem csupán tankönyvekből és elméleti munkákból

ismerte a pénz, a tőzsde és a spekuláció világát, hanem tagja és részese is volt ennek a világnak. Sokkal jobban ismerte tehát, mint az, aki csak olva-sott vagy írt róla, és hogy jól ismerte, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy nyert rajta, mégpedig sokat, ellentétben például Irving Fisherrel, aki-ről köztudott, hogy óriási összegeket vesztett az 1929. évi tőzsdei összeom-lás idején és azt követően.