Javaslatok egy nemzetközi valutaunió létrehozására

A Keynes-terv alapváltozatának részletei

Az előző, 6. fejezetből kitűnik, hogy Keynes a II. világháború elején meglátta a lehetőséget a nemzetközi pénzügyi rendszer új, keynesi szellemű rendjének kialakítására. Kidolgozta ennek alapelveit és kiinduló változatát, és megsze-rezte ehhez a legfontosabb angol közgazdasági szakértők és intézmények, sőt Churchill miniszterelnök támogatását. E támogatás birtokában továbblépett, és kidolgozta tervezetének alapváltozatát, amelynek ismertetésével zárult a 6. fejezet. Ez a 7. fejezet ismerteti ennek a korábban valutauniónak vagy klí-ringuniónak, a következőkben pedig már nemzetközi valutauniónak nevezett alapváltozatnak a részleteit és módosításait, amelyek elvezettek a nemzetközi egyeztetést elindító és a következő, 8. fejezetben ismertetendő 1. változathoz.

Itt tehát az 1. változathoz vezető út ismertetése következik, ami távolról sem fölösleges, mert az itt, akárcsak az előző, 6. fejezetben kifejtett alapelvek nél-kül nem lehet teljes mértékben megérteni és főként értékelni a következő, 8.

fejezetben bemutatandó 1. változatot.

7.1. Javaslatok egy nemzetközi valutaunió létrehozására

Keynes javaslatainak az előző, 6. fejezetben tárgyalt alapváltozatához (Keynes [1941a] két kiegészítés is tartozik, és ezeket ebben a fejezetben fogjuk tárgyalni.

Ezek közül az első az ebben a pontban bemutatott második memorandum (Keynes [1941b], kelte 1941. november 18.), amely már a gyakorlati javaslato-kat tárgyalja, és megadja az indokolásujavaslato-kat is. Az áttekintés megkönnyítésére célszerűnek látszik e memorandum fejezetenkénti ismertetése.

A második memorandumot elindító I. fejezet a legáltalánosabb politikai összefüggésekkel foglalkozik. Hangsúlyozza, hogy hiba lenne, ha az angolok a háború után közvetlen pénzügyi támogatásért fordulnának az Egyesült Álla-mokhoz, csak saját maguk részére. Helyesebb lenne e helyett ambiciózus szel-lemű és nemzetközi jellegű tervet előterjeszteni, amely alkalmas nemcsak a brit érdekek, hanem mások érdekeinek szolgálatára is (i. m. 42–43. o.). A 16.

fejezetben látni fogjuk, hogy Keynes – az ekkor leírtak ellenére – később mégis szükségesnek látta, hogy hazája az ambiciózus nemzetközi terv fenntartása, sőt

ennek nemzetközi elfogadtatása (Bretton Woods) után mégis külön hitelkére-lemmel forduljon Kanadához és az Egyesült Államokhoz. Ez nyilván azért vált szükségessé, mert a Bretton Woodsban elfogadott megoldás nem lett olyany-nyira ambiciózus, mint szerette volna, és elkerülhetetlennek látta, hogy kiegé-szítse egy angol–amerikai hitelmegállapodással.

A II. fejezet kimondja a konkrét teendőt, és ezzel messze túlmegy az addigi iratokon: egy nemzetközi klíringbank (International Clearing Bank) létrehozását javasolja (i. m. 44. o.), és ezzel konkréttá teszi az addigi általá-nos elképzeléseit. Ezt a bankot szerinte elsősorban az Egyesült Államoknak és az Egyesült Királyságnak kell megalapítania, nyilván lehetőleg az összes többi ország részvételével. Ez megfelelt az akkori tényleges helyzetnek, mert Európa második öngyilkossága és Németországnak, valamint a Szovjetuni-ónak a nemzetközi közösségből való kivonulása miatt csak ez a két nagyha-talom maradt meg a nemzetközi színtéren.

A III. fejezet első mondata deklarálja az alapvető célt, teljes összhangban a korábban kifejtett elvekkel, de ismét konkrét és a tárgyalásokat Bretton Woodsig uraló formában fogalmazva meg őket: „A terv célja, hogy kontrakciós helyett expanziós nyomást gyakoroljon a világkereskedelemre, elsősorban az első évek-ben.” (I. m. 46. o.) Ez a terv ezzel válik az általános elmélet testvérévé, és ezért érdemli meg az általános nemzetközi elmélet nevet. Az általános elmélet ugyanis a belföldi gazdaságpolitikában, a nemzetközi általános elmélet pedig a nem-zetközi gazdaságpolitikában állítja középpontba azt a törekvést, hogy a kont-rakciós politikát expanziós politika váltsa fel. „Ezt a célt csak akkor lehet elérni […], ha azok az országok, amelyek […] hitelezői pozícióban vannak, készek […]

arra, hogy ebben a helyzetben maradjanak anélkül, hogy kontrakciós nyomást fejtsenek ki mindaddig, amíg el nem lehet érni az új egyensúlyt. […] Ez megold-ható [lenne] nagyszámú kétoldalú megállapodással.” (Uo.) Mégis „sokkal egy-szerűbb és bizonyára sokkal kielégítőbb lenne, ha rá lehetne venni az Egyesült Államokat, hogy általános és kollektív, valamennyi országra egyaránt kiterjedő felelősséget vállaljon arra, hogy úgy rendelkezzék hitelállományával, hogy ez ne gyakoroljon kontrakciós nyomást a világgazdaságra, és ennek következté-ben magának a hitelező országnak [vagyis az Egyesült Államoknak] a gazdasá-gára. Ehhez adna nekünk és mindenki másnak nagy segítséget a multilaterális klíring.” (I. m. 47. o.) Ebben a mondatban jelenik meg először az, hogy a világ-gazdaság egészének megfelelő állapotát és expanzióját csak tudatos nemzetközi gazdaságpolitikával lehet elérni. Ennek a tudatos nemzetközi gazdaságpoliti-kának a vállalását és megindítását Keynes akkor nem tudta elérni. Ennek káros következményeit mindmáig érezzük, és a feladat megoldása a mi generációnkra vagy – ha ezt mi sem tudjuk megtenni – a még későbbi jövőre vár.

A memorandum e fejezete még egy rendkívül fontos mondatot tartalmaz, és ez a következő: „Ha […] nincs meg a termelőkapacitásunk ahhoz, hogy

fenntartsuk életszínvonalunkat, akkor ennek a szintnek a csökkentése elke-rülhetetlen.” (I. m. 48. o.) A nemzetköz klíring által nyújtott lehetőségek tehát nem használhatók fel arra, hogy fenntartsák azoknak az országoknak az életszínvonalát, amelyeknek nincs meg ehhez a megfelelő termelőkapaci-tásuk. Tehát Keynes – ellentétben a nézeteivel szemben ismételten hangoz-tatott váddal, sőt rágalommal – nem védi a megalapozatlan költekezést: egy ország sem élhet tartósan, és főként nem a többi ország kárára, a lehetőségei fölött. Ha viszont „megvan a termelőkapacitás, és a nehézséget a piacoknak a világméretű restriktív politika következtében előálló hiánya okozza, akkor a gyógyszer az exportlehetőségek kiterjesztése a restriktív törekvések meg-szüntetése által, nem pedig az import korlátozása” (i. m. 48. o.). A cél tehát az, hogy „fenntartsuk az aktív foglalkoztatást és a széles vásárlóerőt a világ-kereskedelem fő központjaiban” (uo.).

Íme az egyes országok gazdaságpolitikájával foglalkozó keynesi általános elmélet és a nemzetközi gazdaság helyes rendjével foglalkozó keynesi általános nemzetközi elmélet teljes egysége. A cél az erőforrások teljes kihasználására vezető aktív foglalkoztatáspolitika, amely azonban csak úgy érhető el az egyes országokban (főként a kis nyílt gazdaságokban), ha megvan „a világkereske-delem fő központjaiban”, ehhez azonban ezt lehetővé tevő nemzetközi rendre van szükség. Keynes itteni célja ennek kialakítása, és ennek legfőbb eszköze az, hogy a nemzetközi klíringbank folyószámlahitelt (overdraft) nyújt a nem-zetközi fizetési nehézségekkel küzdő országok számára (i. m. 48. o.). Fölmerül-het a kérdés, hogy mennyire időszerű ma az erőforrások teljes kihasználására vezető aktív foglalkoztatáspolitika, amely Keynes idejében a közgazdászok és gazdaságpolitikusok érdeklődésének és törekvéseinek középpontjában állt.

Nos, nyilvánvaló, hogy ma is vannak nemzetközi fizetési nehézségekkel küzdő országok, és ezért ez a kérdés ma is aktuális.

A IV. fejezet szerint „a folyószámlahitel- [overdraft-] lehetőségek elsődleges célja, hogy időt adjanak a szükséges korrekciók megvalósítására, és biztosít-sák az ezekre vonatkozó előzetes megállapodások tényleges megkötését” (i. m.

48. o.). (Ehhez itt magyarázatként hozzá kell tennünk, hogy a keynesi javas-latok lényege, technikai szempontból, automatikus folyószámlahitel-lehetősé-gek biztosítása az adós országok részére. Ezt a következő fejezetben tárgyaljuk majd részletekbe menően.) Keynes az előzőkben leírtakkal teljes összhangban azonnal hozzáteszi ehhez, hogy „ez a javaslat annyiban különbözik a dolgok jelen állásától, hogy legalább akkora korrekciós nyomást gyakorol a hitelező országra, mint az adósra. […] Az a lényeges pont, hogy nem engedhető meg, hogy a hitelező passzív legyen. Ha ugyanis passzív, akkor lehetetlen feladatot hárítunk az adós országra, amely, már csak azért, mert adós, gyöngébb hely-zetben van, úgyhogy azok a bajok, amelyeket olyan jól ismerünk, nagy valószí-nűséggel bekövetkeznek. […] Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a hitelezőnek

hozzá kell járulnia a rendezéshez valutájának felértékelésével, amit az orszá-gok, magukra hagyva, igen ritkán tesznek meg. Másrészt ez védelmet nyújt az ellen, hogy bármilyen megengedett változást [nyilván a nemzetközi klíring-bank által engedélyezett leértékelést] másutt végrehajtott indokolatlan leér-tékelés semlegesítse.” (I. m. 49–50. o.) Ez a keynesi javaslatnak már az eddi-giekben is tárgyalt központi eleme, amelynek teljes értékű kifejtésére, amint erre már az eddigi szöveg is utal, csak a következő fejezetben kerül majd sor.

Már itt is megjelenik azonban a felértékelés szó, ami azt jelenti, hogy a problé-mák nem csupán a kiszolgáltatott és alárendelt helyzetben lévő adós országok valutaleértékelésével és restrikciós politikájával, hanem – akár elsősorban – a domináns helyzetben lévő hitelező országok valutafelértékelésével és expan-ziós politikájával oldhatók meg.

Az V. fejezet az ilyen szellemű rendezés két kritikus fontosságú előfeltéte-lét tárgyalja. Egyrészt szükség van egy „automatikus regiszterre”, amely rög-zíti, hogy „hol vannak és mekkorák a hitelezői és adósi pozíciók” (i. m. 50.

o.). Ennek a regiszternek „határozott kritériumokat” kell megállapítania arra vonatkozóan, hogy „melyek azok az országok, amelyek speciális védelemre jogosultak addig, amíg »visszakorrigálják« pozíciójukat, és melyek azok, ame-lyek nem [jogosultak speciális védelemre]” (i. m. 50. o.). Másrészt Keynes a leg-határozottabban hitet tesz a szabadkereskedelem elvei mellett, és ezek szerint tilos „a diszkriminatív akció minden fajtája” (uo.):

– nincsenek vámok vagy kedvezmények;

– nincsenek exporttámogatások;

– nincsenek importkvóták vagy importtilalmak;

– nincsenek bartermegállapodások;

– nincsenek restrikciók a közvetlen külkereskedelmi forgalomból származó bevételek felhasználására vonatkozóan.

Keynesnek a szabadkereskedelem elveihez való leghatározottabb ragaszko-dása ezek szerint vitathatatlan, noha már itt is utal arra, és a későbbiekben részletesebben is látni fogjuk, hogy vannak olyan országok, amelyek szerinte különleges védelemre jogosultak addig – de csak addig –, amíg rendezik a helyzetüket. Az az állítás tehát, hogy Keynes a szabadkereskedelem elvének kárára törekedett volna a teljes foglalkoztatásra és az egyes országok gazda-sági egyensúlyára, éppúgy megalapozatlan, mint az, hogy támogatta volna az egyes országoknak a jövedelmüket és termelőképességüket meghaladó költe-kezését. Ugyanakkor igaz, hogy lehetségesnek tartotta a különleges elbánást a rossz helyzetbe került országok számára, de csak problémáik megoldásáig.

A VI. fejezet félreérthetetlenül rögzíti az addig leírtak lényegét: nem csu-pán vissza kell térnünk a nemzetközi aranyvaluta-rendszer előnyeihez, hanem ezeket szélesebb körben kell elérhetővé tennünk, ugyanis korábban „csak az országok kisebbségében volt szabad valutarendszer” (i. m. 52. o.). Ez szerintem

vitathatatlan tény: az aranyvaluta-rendszer valójában csak a vezető nagyhatal-mak és néhány más fejlett ország esetében volt ténylegesen érvényben. Ez tehát annak a felfogásnak a cáfolata, amely úgy tekint a XIX. század aranyvaluta-rendszerére, mintha kiterjedt volna a világ egészére.

A VII. fejezet írja le mindennek az árát és a javaslat legvitathatóbb és egy-ben legfontosabb elemét, amely annyira fontos, hogy szó szerint idézem:

„Osztom azt a véleményt, hogy mind a befelé, mind a kifelé áramló tőke-forgalom központi ellenőrzésének a háború utáni rendszer állandó alapvo-násának kell lennie. […] A tőkemozgások ellenőrizhetők mindkét végükön.”

(I. m. 52. o.) A befelé és a kifelé áramló tőkeforgalom teljes körű központi ellenőrzése ma nyilván lehetetlen, Keynes érvelése viszont, hogy ez számos esetben szükséges lenne, helytálló.

Folytatva a keynesi érvelés ismertetését, „ez [tehát a tőkeforgalom ellenőr-zése] nem jelenti azt, hogy most be kellene fejezni a nemzetközi beruházás korszakát. […] A cél, és ez létfontosságú cél, hogy módunk legyen arra, hogy megkülönböztessük

(a) a spekulatív tőkemozgásokat a világ erőforrásainak kifejlesztését szolgáló beruházásoktól; illetve

(b) azokat a [tőke]mozgásokat, amelyek elősegítik [a fizetési mérleg] több-letével rendelkező országok és [a fizetési mérleg] hiányával küzdő országok (a továbbiakban: többlet- és hiányországok) közti egyensúly fenntartását azoktól a spekulatív [tőke]mozgásoktól és a tőkemenekülésektől, amelyek a hiányországokból a többletországokba vagy az egyik többletországból a másikba irányulnak.” (I. m. 53. o.) Ez utóbbiak nem segítik elő, hanem aka-dályozzák vagy akár lehetetlenné teszik az egyensúly fenntartását. A tőke-mozgás e két fajának megkülönböztetése ma sincs megoldva, pedig ma is szükség lenne rá.

Folytatva: „Nincs olyan ország, amely a jövőben fenntartás nélkül megen-gedheti a tőkemenekülést politikai okokból vagy a belföldi adózás elkerü-lése céljából vagy annak feltételezése folytán, hogy a tulajdonos elmenekül az országból. Hasonlóképpen nincs olyan ország, amely fenntartás nélkül befo-gadhat menekülő tőkét, vagy amely ezt fenntartás nélkül állótőke-beruhá-zásra használhatja fel, és ezzel hiányországgá teheti magát akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben.” (Uo.)

Ezen a ponton elkerülhetetlenül elébe kell vágnom a későbbi elemzésnek.

Nem kétséges, hogy a világgazdaság jelenlegi problémáinak szempontjából döntő fontosságúak a Keynes által itt felsoroltak, sőt akár ezek adják a prob-lémák lényegét. Ma minden ország ki van téve annak, hogy a tőkemenekü-lés szinte egyik napról a másikra, „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben” hiányországgá teszi, tehát úgy, hogy nem szándékozik eladósodni, és gazdasága valójában rendezett helyzetben van. (Lásd például az 1997. évi

délkelet-ázsiai pénzügyi válságot.) Valamennyi fejlődő és kelet-közép-európai ország azzal a problémával küzd, hogy tőkét vonnak ki az országból „a bel-földi adózás elkerülése céljából”, vagy ezzel fenyegetik. Keynes tehát korunkat több mint 75 évvel megelőzve előre látta azokat a problémákat, amelyek jelen lehettek az akkori világgazdaságban is, de távolról sem a mai súllyal. Elemzése tehát mai szemmel nézve is helyes nyomon jár, ami természetesen nem jelenti azt, hogy konkrét javaslatai fenntartás és változtatás nélkül alkalmazhatók a mai világgazdaság körülményei közepette.

Ehhez még hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi nemzetközi körülmények között és a jelenlegi egyezmények értelmében minden ország nemcsak fenn-tartás nélkül befogadhat, hanem köteles befogadni olyan tőkét, amelyről bizton tudja, hogy „akarata ellenére és a valóságos tényekkel ellentétben”

többletországból hiányországgá alakíthatja át, a legnagyobb károkat okozva neki. Itt szükségesnek látszik egy kiegészítés. A túlzott tőkebeáramlás nem csu-pán azért tehet egy országot többletországból hiányországgá, mert idővel sor kerülhet a túlzottnak bizonyult tőkebeáramlás ellentételezésére, tehát tőkeki-vonásra, hanem hiányországgá teheti a beáramló tőke utáni nyereség és amor-tizáció repatriálása is, ha a beáramló tőke nem az exportra, hanem a belföldi piacra termelő (vagy belföldi szolgáltató) ágazatokba települ. Szerintem tehát megalapozott az az állítás, hogy Keynes jó nyomon jár.

Keynes a fentiekből kiindulva a következő „alapelveket” tartja „alapvető fon-tosságúnak” (i. m. 53–54. o.):

(a) minden átutalást a központi bankon keresztül kell lebonyolítani, és az ebből eredő egyenlegeket a nemzetközi klíringbank útján kell rendezni;

(b) nem devizabelföldiek átutalásait csak mindkét érintett nemzeti bank engedélyével szabad lebonyolítani;

(c) az ilyen követelések tulajdonjoga szabadon megváltoztatható a nem devizabelföldiek között és ugyanazon országon belül;

(d) az ilyen követelésekből származó nettó folyó jövedelem szabadon haza-utalható a (mondjuk) 5%-ot meg nem haladó évi amortizációval együtt;

(e) nem devizabelföldiek új beruházásaihoz mindkét központi bank hozzá-járulása szükséges;

(f) a spekulatív (floating) vagy likvid összegeket – eltekintve a folyó külke-reskedelmi forgalom finanszírozásához szükségesektől – csak a központi ban-kok közötti forgalomban szabad kölcsönadni és -venni.

A fentiek alapvető mondanivalója egyértelmű. A termelő célú hitelnyúj-tást nem vagy csak különleges esetekben szabad korlátozni, és az ilyen hitel-nyújtás hozadékának – az adott időre jutó amortizációval együtt – hazautal-hatónak kell lennie, a spekuláció viszont kerülendő, és ha igazán ártalmassá válik, tilos. Ez azonban szükségessé teszi, hogy „minden átutalást a központi bankon keresztül kell lebonyolítani,” és hogy „a nem devizabelföldiek

átuta-lásait […] csak mindkét érintett nemzeti bank engedélyével lehet lebonyolí-tani”. Ezeket a szigorú feltételeket Keynes a későbbekben feloldotta, és ezek megvalósítása a mai körülmények között nyilvánvalóan lehetetlen. Keynes sok mindent előre látott, de a személyi számítógépet, az e-mailt és az inter-netet nem. Az azonban mégis kétségtelen, hogy a tőkeforgalom teljes sza-badsága – legyenek ennek hatásai a lehető legpozitívabbak az esetek legna-gyobb részében – negatív következményekkel is járhat, főként a legszegé-nyebb és leggyöngébb országok számára.

A VIII. fejezet a megvalósítás módszereit és lehetőségeit tárgyalja. Az alap-elv, hogy „az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a klub együttes alapí-tói” (i. m. 54. o.), és számos más részlet időszerűségét vesztette. Az a remény azonban, hogy a vezető országok között kölcsönös jóindulaton és teljes egyen-rangúságon alapuló szakmai egyeztetés és teljes egyetértés hozható létre, ma is minden pozitív megoldás alapfeltétele. Ma is csak az az eljárás követhető, hogy a vezető államok között így kialakított javaslat terjesztendő most már nem a szövetségesek, hanem az összes többi állam elé. Az ő hozzászólási és javaslatté-teli jogukat Keynes nyilván nem tagadta, és ez nem tagadható ma sem. Javas-latának megfogalmazásakor azonban feltételezte a két alapító közti egyeztető tárgyalások döntő fontosságát, ahol maga – a javaslat kezdeményezőjeként és kidolgozójaként – domináns szerepet kívánt játszani.

Az események azonban sajnos nem így alakultak. Amint látni fogjuk, nem sikerült kölcsönös jóindulaton és teljes egyetértésen alapuló kiinduló egyetér-tést létrehozni az amerikaiakkal. Az amerikai álláspontot meghatározó White-nak sikerült elérnie, hogy a végső megoldást egy nagy nemzetközi konferencia alakítsa ki Bretton Woodsban, amely ilyen kérdésekben nem volt sem szakma-ilag igazán kompetens, sem pedig hatékony tárgyalásra képes. Mi több, a tár-gyalási alap lényegében véve White tervezete lett. A túlságosan nagy létszámú és szakmailag nem kellőképpen kompetens tárgyaló testület nagy része pedig függő viszonyban volt az amerikaiakkal, és ezt a függő viszonyt White az ame-rikai álláspont elfogadtatására tudta felhasználni.

A IX. fejezet szerint „egy ilyen ambiciózus javaslatot kritikai elemzésnek kell alávetni” (i. m. 57. o.), ami nyilvánvaló. A X. fejezet kiindulópontja, hogy a nemzetközi klíringbank a nemzetközi politika eszköze is lehet azáltal, hogy számlát nyithat különféle nemzetközi és nemzetek feletti intézmények részére, ami ismét nem vitatható. A XI. fejezet szerint végül az lenne a legcélszerűbb, ha az intézménynek két központi hivatala lenne, az egyik New Yorkban, a másik pedig Londonban. Az első Észak- és Dél-Amerikával, valamint a csendes-óce-áni térséggel és a Távol-Kelettel foglalkozna, a másik pedig a világ fennma-radó részével. Noha számos érv szólt emellett, ez a javaslat sem valósult meg, a Valutaalap és a Világbank központja Keynes és az angolok tiltakozása elle-nére Washingtonba került, és ez, más döntésekkel együtt, az Egyesült Államok

egyoldalú dominanciájára vezetett. Megítélésem szerint a jövőbeli rendszert az itt leírt keynesi javaslat szellemében, de az azóta a világban bekövetkezett változásoknak, elsősorban Kelet- és Délkelet-Ázsia megnövekedett gazdasági súlyának megfelelő figyelembevételével kellene kialakítani.

Befejezésül: talán úgy tűnik, hogy itt túl nagy tér jutott ezeknek a csak rész-ben megvalósult, de az eseményeket mégis döntő mértékrész-ben befolyásoló ere-deti keynesi elgondolásoknak. Ez szerintem nincs így. Ez a rész mutatta be ugyanis az eredeti keynesi elgondolást, amelynek alapelveit meggyőződésem szerint a jövőben is érvényesíteni kellene.