A fehér könyv: a fejezetek

A következőkben a fehér könyvnek a feltehetőleg már a korábbi, 1942. augusz-tusi változatban (Keynes [1942c]) is meglévő fejezeteivel foglalkozom.

(I) A terv céljai. Az ebben a pontban leírtak, ha más szerkezetben is, de az első változatban leírtak megismétlései. Ezek szerint szükség van (a) egy nemzetközi valutára, (b) a nemzeti valuták egymás közti értékarányának rendezett megál-lapítására, (c) a nemzetközi pénz megfelelő mennyiségére, és (d) olyan belföldi stabilizációs mechanizmusra, amely megakadályozza az egyensúlytól való elté-rést bármelyik irányban. Ez ismét annak a leszögezése, hogy az egyensúlytól való eltérésért elvben éppúgy felelős a hitelező, mint az adós, még ha egyes konk-rét esetekben nagyobb is lehet egyikük felelőssége. Szükség van arra, hogy (e) minden országnak kellő induló tartalékállománya legyen, és ugyancsak szük-ség van (f) egy tisztán technikai és nem politikai jellegű központi intézményre.

Végül, ami a legfontosabb: szükség van (g) a bizalom olyan légkörére, amely lehetővé teszi, hogy azok az országok, amelyek kellő bölcsességgel viszik saját ügyeiket, ne legyenek kénytelenek, romboló külső erők hatására, a restrikció és a diszkrimináció eszközeihez folyamodni. Ebben a megállapításban az a forra-dalmi, hogy az egyensúlyzavar, valamint a restrikció és diszkrimináció eszkö-zeinek alkalmazása nem csupán az adósok, és még csak nem is az adósok és a hitelezők magatartásának, hanem a rossz nemzetközi berendezkedésből eredő romboló erőknek a következménye lehet. Figyelemreméltó, hogy a

diszkrimi-nációt a legutóbbi évtizedek nemzetközi megállapodásai kizárták ugyan, de az egyensúlyzavart nem tudták kizárni, a restrikciót pedig, nyilván elsősorban a gyöngébb feltörekvő országok esetében, az egyensúlyzavar megszüntetésének valósággal alapvető eszközévé tették.

(II) A terv előirányzatai. Az itt olvashatók ismét nem újak. Az egyesült és tár-sult nemzetek valamennyi tagját meg kell hívni a klíringunióba. Meg kell álla-pítani a valuták kiinduló értékét bancorban, amely itt már ezen a néven jele-nik meg. Megjelejele-nik az is, hogy az egyes tagállamoknak a kvóták egy bizonyos hányadának akár tartozik, akár követel irányban való túllépése esetén illeté-ket kell fizetniük a klíringuniónak. A tartozik egyenleg egy bizonyos mértéilleté-ket meghaladó túllépése esetén sor kerülhet leértékelésre, a kifelé irányuló tőke-mozgás ellenőrzésére (ha ez már nem lenne érvényben) és arany átadására.

Ha viszont valamely ország követel egyenlege lépne túl egy bizonyos határt, köteles lenne belső keresletének kiterjesztésére, felértékelésre, az importkor-látozások csökkentésére és követelésének nemzetközi fejlesztési kölcsönné való átalakítására, ahogyan ez a korábbi változatokban is szerepel.

A szövegben nagyon határozottan megjelenik a Valutaalap jövőbeli sorsát eldöntő azon előírás, hogy a javasolt klíringunió egyetlen tagja sem lenne jogo-sult arra, hogy bancoregyenlege ellenében aranyat kérjen az uniótól, mert a bancoregyenlegek csak az egyik számláról a másik számlára való átvezetésre lennének felhasználhatók. Már volt, és még lesz is szó arról, hogy ennek a keynesi javaslatnak az amerikaiak részéről való el nem fogadása vezetett a Bretton Woods-i rendszer összeomlására.

Az igazgatótanács 12–15 tagú lenne, tagjait a kormányok neveznék ki, és szavazataik aránya a kvótáktól, vagyis az egyes országok nemzetközi kereske-delmének nagyságától függene. Ez élesen ellentétes az amerikai állásponttal, sőt érdekekkel, mert az amerikai külkereskedelem az amerikai nemzeti jöve-delemhez képest, főként még akkor, kicsi volt, az amerikai befizetés viszont – Amerika pénzügyi helyzete és az egész világ csaknem minden aranyának odaáramlása miatt – szinte korlátlan nagyságú lehetett volna. Az adminisztra-tív hivatalok Londonban és New Yorkban lennének, az igazgatótanács pedig felváltva ülésezne Londonban és Washingtonban. Ez az első eset, amikor Washington megjelenik a Keynes-tervben.

(III) A hitelező országok kötelezettségei. Ez új és nagyon radikális pont, ismét valóságos hadüzenet Amerikának. Ez is azt mutatja, hogy Keynes, változat-ról változatra haladva, nem enyhítette, hanem keményítette álláspontját, ami egyenesen vezetett a későbbi összeütközésre és a keynesi elképzelések buká-sára. Itt elkerülhetetlen a szó szerinti idézés: „ha valamely tag tartós hitelegyen-legei meghaladnák e tag kvótáját, ennek a többletnek az esetleges végső törlése vagy kötelező beruházása lenne a megfelelő intézkedés” (i. m. 25. o., kiemelések tőlem – Sz. Gy). Ez az első eset, amikor Keynes javaslatában a túlzott mértékű

követelések törlésének, valamint a tartós többletek kötelező tartós jellegű beru-házásának követelménye fölmerül. Aligha lehetett arra számítani, hogy ezek a javaslatok különösképpen lelkes fogadtatásra találnak az akkori egyetlen nagyobb hitelező országban. Keynes mindezt mégis ilyen határozottan leírta, mert e nélkül nem látta lehetségesnek a fizetőképes kereslet olyan mértékű világméretű kiterjesztését, hogy elkerülhető legyen – a szöveg nyilvánvaló értelmezése szerint minden országban – a restriktív politika. Szerinte a restrik-ció, ha bárhol megjelenik, szükségképpen továbbterjed, végső soron az egész világra. Ez elméletileg feltétlenül helyes, és a legutóbbi évtizedek eseményei szerint ez az elméleti tétel a valóságban is érvényre jut.

Keynes maga is tisztán látta, hogy a hitelező országok, illetve az akkori egyet-len nagyobb hitelező ország aligha fogja kitörő lelkesedéssel fogadni ezeket az elképzeléseket. Ezért leírta a következő mondatot: „Bármennyire kívánatos lehet is mindez elvben, úgy tűnhet, hogy súlyosabb terhet ró a hitelező orszá-gokra annál, mint ami kérhető tőlük az előtt, hogy tapasztalnák azokat az elő-nyöket, amelyeket a terv egészének működése hoz a számukra.” (Uo., kiemelés tőlem – Sz. Gy.) Ebből az következik, hogy a bizonyos határt meghaladó köve-telések kötelező törlésének vagy kötelező tartós beruházásának gondolatát Keynes csak elvi felvetésre tartotta érettnek, azonnali megvalósításra azonban nem, vagy legalábbis nem feltétlenül. Ehhez – ugyancsak mintegy megnyug-tatásként – hozzáteszi, hogy a többlet felhasználásának hagyományos eszközei természetesen a túlzott követel egyenleget felhalmozó országok rendelkezésére állnak: javakat, beruházásokat és aranyat vásárolhatnak, vagy önkéntesen kor-látozhatják exportjukat. Szinte komikus leírni, hogy az „önkéntes exportkorlá-tozás” gondolata, amely ezek szerint ebben a formában megjelent Keynesnél, jóval később jelent meg a gyakorlatban, először a japán autóexport „önkéntes korlátozásának” formájában. Az azonban nem vitatható, hogy ez a kettő fogal-milag azonos, és hasonló okokra vezethető vissza.

(IV) A terv egyes előnyei. Mindenekelőtt a kulcsmondat, szó szerint: „A terv arra törekszik, hogy kontrakciós helyett expanziós nyomást gyakoroljon a világkereskedelemre.” (I. m. 26. o.) Ez így szerepelt már a korábbiakban is, és a keynesi gondolkozásnak is, valamint a Keynes-tervnek is ez a közgazdasági alapgondolata. „A kontrakciós nyomás [következménye ugyanis] a társadalmi rend megzavarodása és a mi modern világunk jogos reményeinek meghiú-sulása.” (Uo.) E pont további részei a korábban már leírtak ismétlései. Egyér-telmű az analógia a nemzeti bankrendszerekkel, és egyérEgyér-telmű az is, hogy az Egyesült Államoknak az arany újraelosztására vonatkozó javaslatai, amelyek egyébként aligha lettek volna megvalósíthatók, nem oldották volna meg ezt a problémát. Végül ismét szó szerint: „Ha egy országnak nincs meg a termelőka-pacitása ahhoz, hogy fenntartsa életszínvonalát, akkor az életszínvonal leszál-lítása elkerülhetetlen. Ha pénzben mért bér- és árszintje nincs összhangban

ugyanezekkel másutt, valutaárfolyamának megváltoztatása elkerülhetetlen.

De ha megvan a termelőkapacitása, de nincs piaca a világ egészének restriktív politikája miatt, akkor a gyógyszer az exportlehetőségek növelése a restriktív nyomás megszüntetése útján.” (I. m. 28. o.)

Talán ezek azok a pontok, ahol a keynesi szemlélet a legnagyobb mérték-ben eltér a jelenlegi általános gondolkozástól. Főként a szegényebb országok pénzügyi válságának oka számos esetben az, hogy a később válságba került ország korábban, felelőtlen hitelfelvétellel, tényleges lehetőségei fölött élt, amit a világ bankrendszere felelőtlen hitelnyújtással támogatott. Ez a nem-csak a prudens hitelnyújtás alapelveivel, hanem – a keynesi elvekről elterjedt téves felfogással ellentétben – a keynesi elvekkel is ellentétes eljárás hitelvál-ságba szorította ezeket az országokat is, a nekik hitelt nyújtó bankokat is, sőt fölvetette a gyakorlatilag az egész világra kiterjedő bank- és általános vál-ság rémét. A hitelválvál-ságok alaptulajdonvál-sága ugyanis a ragályosvál-ság: az egyik helyen kitörő hitelválság maga után ránthatja a válságba először az ingatag, majd akár a teljesen stabil helyzetben lévő országokat is. Emellett a lebegte-tés általánossá tétele előtt sok esetben késleltették az egyes országok valutaár-folyamának elkerülhetetlen megváltoztatását is. Ez, amint köztudott, később nagyobb árfolyam-változtatást és válságot váltott ki, mint ami korábban szük-séges és elegendő lett volna, és ami elkerülhető lett volna a valutaárfolyamok kellő időben való rendezett megváltoztatásával, amint ezt Keynes javasolta.

A legnagyobb különbség azonban, amint erre már ismételten rámutattam, hogy a mai világban és a felzárkózó országok körében a problémák rendezé-sének elsődlegesen felhasználható eszközévé vált a restrikció, amely, elkerül-hetetlenül, éppen olyan ragályos, mint a hitelválság.

(V) A forgalom napi menedzselése. Itt Keynes mindenekelőtt újra kifejti – amit később elejtett –, hogy helyes az a gyakorlat, hogy a központi bankok maguk-hoz vonják a valutaügyleteket, továbbá helyesli a tőkeforgalom ellenőrzését, amit azonban nem a klíringuniónak kellene magára vállalnia, hanem az egyes országoknak – a tőkekiviteli és tőkebehozatali oldalon egyaránt – saját intéz-ményeik útján. Ez is hadüzenet Amerikának. Még ennél is súlyosabb hadüze-net a következő: a klíringunión belül fennmaradhatnának az egyes országok közti, földrajzi és történeti okokon alapuló speciális kapcsolatok. Keynes – fel-tehetőleg taktikai okokból – először a Latin Uniót említi, majd az Észak-Ame-rika és Dél-AmeÉszak-Ame-rika államai közti kapcsolatot, majd a Lengyelország, Cseh-szlovákia és az egyes balkáni államok közti esetleges kapcsolatot, továbbá a Franciaország és gyarmatai, illetve a Nagy-Britannia és gyarmatai közötti kap-csolatot; e rész utolsó szavai „egy sterlingövezet és egy dollárövezet csoportja”

(i. m. 30. o.). Ha viszont van sterlingövezet, és van dollárövezet, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a klíringuniónak két adminisztratív központja legyen, az egyik New Yorkban, az amerikai pénzvilág és egyben a

dolláröve-zet, a másik pedig Londonban, az angol pénzvilág és egyben a sterlingövezet természetes központjában. Nem kevésbé természetes, hogy a legfelső szerv, az igazgatótanács üléseit – az arányosság és a párhuzamosság követelményeinek megfelelően – felváltva tartsák Amerikában és Angliában, ahogy ezt e Keynes-terv fenti II. pontjában olvashattuk.

A hadüzenetek immáron meglehetős hosszú sorában talán ez a legfonto-sabb. Az amerikaiak akkor, hatalmuk és túlsúlyuk teljes tudatában, egysé-ges világot akartak, amelyhez csak a Szovjetunió nem tartozott volna. Az a gondolat, hogy a szovjetek rátenyereljenek egész Kelet-Közép-Európára, és hogy a kínai kommunisták Tajvanra szorítsák Csang Kai-sek Kínáját, e terv előterjesztésének időpontjában feltehetőleg még a nyugati vezetők legször-nyűbb rémálmaiban sem merült föl. Az amerikaiak nem akartak sterling-övezetet és dollársterling-övezetet, hanem egységes világot, vagyis dollársterling-övezetet az egész világon, amint ezt a White-terv a későbbiekben ki is mondta. Ennek megfelelően nem óhajtottak két adminisztratív központot, hanem csak egyet, természetesen Amerikában, és nem is New Yorkban, hanem Washingtonban, de ennek kimondására csak később, a legutolsó pillanatnak is a legvégén, Savannah-ban került sor. Mindez megfelelt történelmi hagyományaiknak, mert mindig is elleneztek mindenféle gyarmatbirodalmat, és ennek megfe-lelően alakították is a világot 1945 után.

(VI) Az arany szerepe. A hadüzenet itt folytatódik, és az itt leírtaknak talán még az előbbi sortüzeknél is nagyobb a robaja. A bevezető félmondat szerint:

„Az aranynak még mindig nagy a pszichológiai értéke” (i. m. 30. o., kieme-lés tőlem – Sz. Gy.) – éles ellentétben az amerikai állásponttal, amely szerint a nemzetközi pénzrendszert az arany reális értékére kell felépíteni. Keynes természetesen megtette a szükséges engedményeket az aranyvaluta-rendszer híveinek és az arany monetáris szerepének fenntartásában érdekelteknek, de ott van ebben a pontban is az a két kritikus mondat, amelyet már több-ször idéztem: „Egyetlen tagország sem lenne jogosult arra, hogy aranyat kér-jen a klíringuniótól bancoregyenlege fejében, mert a bancor csak arra lenne felhasználható, hogy átvezessék egy másik klíringszámlára.” (I. m. 30. o.) Továbbá: „A bancor aranyban kifejezett értéke rögzített lenne, de nem meg-változtathatatlanul.” (Uo.) És végül egy látnok szava, fenntartva saját, titkolni akart, de nem titkolható véleményét, és megnyugtatni akarva a más vélemé-nyen lévőket: „Semmi célt sem szolgálnánk azzal, ha megpróbálnánk tovább fürkészni a jövőt, vagy megjósolni, hogy végül mi fog történni.” (Uo.) Most már nagyon jól tudjuk, hogy végül is mi történt, és hogy ami történt, az pon-tosan megfelelt Keynes valóságos várakozásainak.

(VII) A tőkeforgalom ellenőrzése. Ez a sortűz folytatása és a korábban leírtak változatlan ismétlése, de annyira fontos, hogy változatlanul idemásolom a következőket. „Nincs olyan ország, amely a jövőben kockázat nélkül

megen-gedheti a tőkemenekülést akár politikai okok folytán, akár a belföldi adózás elkerülése céljából, akár annak feltételezése miatt, hogy a tulajdonos elmene-kül az országból. Ugyanígy nincs olyan ország, amely kockázat nélelmene-kül befo-gadhat menekülő tőkét úgy, hogy az nem kívánt tőkeimportot jelent, és nem használható fel biztonságos módon állótőke-beruházásra. Ezen okok folytán széles körű az egyetértés abban, hogy a tőkeforgalom ellenőrzésének, a beáram-lóénak és a kiárambeáram-lóénak egyaránt, a háború utáni rendszer tartós elemének kell lennie.” (I. m. 31. o., kiemelések tőlem – Sz. Gy.) Keynes ezt követően kifejti, hogy az akkori brit valuta-ellenőrzés rendszeréhez hasonló rendszer alkalmazása hasznos lenne az Egyesült Államok számára is, amiről azonban az amerikaiak aligha lehettek meggyőződve. Kifejti a hosszú távú hitelek és a spekulatív tőkemozgások megkülönböztetésének szükségességét is, ami ismét aligha válthatott ki egyértelműen pozitív reakciót a nemzetközi tőkeforgalom teljes szabadságának hívei részéről.

(VIII) A klíringunió és a kereskedelempolitika kapcsolata. Ez a pont is a már korábban leírtak tartalmi megismétlése és némi átírása, és ha szabad itt is használnom az előbbiekben bevezetett kifejezést, az össztűz folytatása. Tehát:

„Abban az esetben, ha a szerződő államok egyikének kvótája egy bizonyos hányadát meghaladó tartozik egyenlege lenne a klíringunióval szemben egy bizonyos időszak átlagában, importkorlátozáshoz vagy cserekereskedelmi megállapodáshoz vagy olyan típusú magasabb importvámokhoz folyamod-hatna, amilyeneket a szerződés normális körülmények között nem enged meg.” (I. m. 33. o.) Ezt az a megnyugtatás követi, hogy az átmeneti türelem-nek ez a lehetősége megakadályozná a piacvédelem és diszkrimináció ennél is rombolóbb eszközeinek alkalmazását. Itt is láthatjuk, hogy Keynes a szabadkereskedelem híve volt, de az egyes országok belső gazdasági egyensú-lyát, gazdasági egészségét és a teljes foglalkoztatás fenntartását fontosabbnak tartotta a szabadkereskedelem elveinek merev alkalmazásánál.

(IX) A klíringunió felhasználása más nemzetközi célokra. Ez a pont is a korábban már leírtak lényegi megismétlése és némi átírása, de elkerülhetetlen az alábbi rész szó szerinti felidézése: „Ha fölállítanának egy nemzetközi gazdasági taná-csot, az várható, hogy ez a tanács és a klíringunió szoros együttműködésben fog dolgozni kölcsönös javukra. Ha a nemzetközi beruházási vagy fejlesztési társaság [voltaképpen a Világbank] is létrejönne a nyersanyag-felügyelettel együtt, amely a legfontosabb alapanyagok készleteit ellenőrizné, akkor ebben a három intézményben kellőképpen erős eszközt kapnánk arra, hogy legyőzzük a konjunktúraciklusok által okozott bajokat, amelyek kontrakciós vagy expan-ziós hatást gyakorolnak a rendszer egészére vagy egyes részeire. Ez [azonban olyan] hatalmas és fontos kérdés, hogy nem vitatható meg megfelelő módon ebben a tanulmányban.” (I. m. 34. o.) Ez erre a tanulmányra is igaz: a nyers-anyagárak kérdését mi sem tárgyalhatjuk.

(X) Átmeneti rendelkezések. Itteni tárgyalásuk nem indokolt.

(XI) Végkövetkeztetés. Ez a pont mintegy ellensúlyozza a bevezetést. A beveze-tést „a kis népek függetlenségi nyilatkozatának” minősítettem, mert azt hang-súlyozta, hogy „a tervnek nemcsak az általános érdekeket, hanem az összes résztvevő egyéni érdekeit is kell szolgálnia, és nem szabad egyedi gazdasági vagy pénzügyi áldozatokat kívánnia egyes államoktól. Egyetlen résztvevőtől sem szabad kérni, hogy tegyen vagy felajánljon bármit, ami nincs a saját való-ságos hosszú távú érdekében.” (I. m. 19–20. o.) A végkövetkeztetés helyrebil-lenti az egyensúlyt, amikor azt írja, hogy a terv „az Unió tagjaitól szuverén jogaik nagyobb mértékű feladását kívánja, mint amekkorát szívesen megad-nának” (i. m. 36. o.), és hogy „a háború utáni világban nagyobb készségre lesz szükség a nemzetek fölötti rendelkezések elfogadására, mint korábban”

(uo.). Megítélésem szerint azonban nincs ellentét a bevezetés és a végkövetkez-tetés között: szükség van a nemzetek fölötti rendelkezések szélesebb körére, de ezek a rendelkezések nem sérthetik senkinek, és különösképpen nem a kisebbeknek, a gyöngébbeknek és a kiszolgáltatottaknak az érdekeit, jogait vagy akár privilégiumait. Ezzel a kettős céllal nem lehet eléggé egyetérteni.