A békeszerződés revíziója

Keynesnek a békeszerződés revíziójával és a német jóvátételi kötelezettsé-gek csökkentésével kapcsolatos erőfeszítéseit összegyűjtött írásainak III., XVII. és XVIII. kötete mutatja be. A III. kötet (Keynes [1922/1971]) Keynes következő önálló könyve, a XVII. és XVIII. kötet (Keynes [1920–1922/1977], [1922–1932/1978]) pedig az ezzel kapcsolatos levelezését és ide kapcsolódó kisebb írásait foglalja össze. Keynes semmit sem változtatott A béke gazdasági következményei-ben kifejtett nézetein, hanem csak kiegészítette őket az újabb események fényében, de a korábbi könyvvel teljesen azonos szellemben. Némi-képp változatott viszont politikai ítéletein.

Az elsőként idézett könyvnek már az első oldalán nagymértékben korrigálja a Lloyd George-ról A béke gazdasági következményei-ben adott és igen lesújtó képet, de nem korrigálja saját alapvető következtetését, miszerint felelős gaz-daságpolitika nem lehetséges felelős politika, felelős politika pedig érett és felelős közvélemény nélkül. „Lloyd George felelősséget vállalt a békeszerző-désért, amely nem volt bölcs, amely részben megvalósíthatatlan volt, és amely veszélyeztette Európa életét. Azzal védheti magát, hogy tudta, hogy [a béke-szerződés] nem volt bölcs, és hogy részben végrehajthatatlan volt, továbbá hogy veszélyeztette Európa életét, de a társadalom szenvedélyei és a társadalom tudatlansága szerepet játszik a világban, és ezt figyelembe kell vennie annak, aki demokráciát vezet. A versailles-i béke volt akkor a pillanatnyilag legjobb rendezés, amely megfelelt a tömeg kívánságainak, és amelyet lehetővé tett a főszereplők jelleme.” (Keynes [1922/1971], 1. o.)

Keynes tehát rájött arra, hogy kénytelen tudomásul venni: egy politikus számára a pillanatnyi politikai szükségszerűségek megelőzhetik az igazságot, tehát egy politikus keze jobban meg van kötve, mint egy csupán az igazság képviseletére törekvő tudósé vagy az eseményekben szakértői szinten részt vevő, de önálló politikai súllyal és döntési joggal nem rendelkező tanácsadóé.

Ez nem változtat azon, hanem megerősíti azt, amit az előző fejezet következ-tetései között leírtam: a széles tömegek politikai érettségének növekedése és a vezető értelmiség politikai szerepvállalása a jobb politikai döntéshozatal előfeltétele. Keynesnek ez a megnyilatkozása lehetővé tette, hogy később, az 1920-as években, a legjobb célok, az észak-angliai és skóciai hanyatlás és munkanélküliség csökkentése érdekében együttműködjön Lloyd George-dzsal (bár sajnos csekély sikerrel).

Keynesnek ezek a megnyilatkozásai egy másik megoldási lehetőséget is föl-vetnek. Ha a politikai döntéshozatal ennyire alá van vetve a felelőtlen tömeg-indulatoknak, akkor ez alátámasztani látszik azt a törekvést, hogy a fontos gazdaságpolitikai döntéseket kivonják a politikai döntési folyamatból, és eze-ket állítólagos szakértői testületekre bízzák. Ez a központi bankok független-ségével már meg is történt, és most törekvés van arra, hogy ez a költségvetés tekintetében is így legyen, vagyis hogy a költségvetés készítését a politikától függetlenített költségvetési tanácsra vagy hasonló szervre bízzák. Ez azonban kettőt jelent. Egyrészt úgy vélem, hogy joggal használtam az „állítólagos” szót.

A bankrendszernek nagy a ráhatása a központi bankra, különösképpen nagy az Egyesült Államokban, tehát a Fednek a bankrendszertől való független-sége joggal vonható kétségbe, sőt joggal állítható ennek az ellenkezője. Más-részt ennél is fontosabb, hogy ezeknek az elképzeléseknek a megvalósulása esetén a kormány elvesztené uralmát mind a monetáris, mind a fiskális poli-tika fölött, amivel a gazdasági életet illető szinte valamennyi fontos döntést kivonnák a demokratikus döntéshozatal és ellenőrzés alól. Ezt a minimális állam hívei helyeselhetik ugyan, de más nem. A keynesi megoldás feltehető-leg – egyértelműen ez következik írásainak szelleméből, még ha ezt nem írta is le így – a felelős és őszinte politizálás. Ilyen helyzetet nehéz kialakítani, de Győrffy ([2007], 139–172. o.) megemlíti, hogy a választók érett és felelős poli-tikai magatartására igenis van példa: Svédországban már kialakult ez (és sze-rintem erre kell törekedni másutt is).

Míg Keynes nagymértékben felmenti Lloyd George-ot, egyáltalán nem, vagy csak minimális mértékben menti fel Wilsont. A béke gazdasági következményei-nek 1971. évi, összes írásai II. köteteként megjelent kiadása (Keynes [1919/1971]) közli a megjelent előszót követő oldalra szerkesztve e könyv előszavának első, hosszabb fogalmazványát, amelynek második és egyben utolsó bekezdése a következő: „Azóta, hogy megírtam a 3. fejezetet, amely főként Wilson elnök egyéniségével foglalkozik, nagymértékben megváltozott a helyzet. Az elnök keresztülment az elme és a test szenvedésein, valamint a sors viszontagságain, és mindennek fel kell keltenie nem utolsósorban azok szimpátiáját, akiknek szolgálatában eszméit fölvetette. Ha tehát felsoroljuk az elnök hibáit, akkor figyelembe kell vennünk azt, hogy ő legalább megkísérelte a nemzetközi ügyek terén a méltányos és önzetlen eljárást. Ha elfogadott egy igazságtalan szerző-dést, akkor ezt annak érdekében tette, hogy megkapja a Népszövetséget, és ha a szenvedélyek és a megértés hiánya folytán ezt elvesztette is, abban alantas és önző meggondolások nem játszottak szerepet.” (I. m.) Keynes ezt a fogalmaz-ványt sohasem közölte, az írásai nagy részét sajtó alá rendező Elizabeth John-son találta meg és tette közzé az 1971. évi kiadásban. Keynes tehát gondolko-zott egy ilyen, emberi szempontból érthető, de szerinte ezek szerint objektíve nem megfelelő felmentés megadásán, ezt azonban nem tette meg.

A békeszerződés revíziója c. kötet (Keynes [1922/1971]) Clemenceau-val nem foglalkozik, ami azt jelenti, hogy Keynes őt illető megítélése változatlan. Elis-meri emberi és politikai nagyságát, amellyel uralni tudta ezt a konferenciát, és el tudta érni, amit akart, de amit akart, végzetesen rossz volt, és katasztro-fális következmények árnyékát vetítette előre.

Keynes e kötet további részében (i. m. 113–114. o.) az akkori amerikai maga-tartás képtelenségét mutatja be. A szövetségesek jóvátételt követeltek a néme-tektől, az amerikai kormány adósságaik megfizetését követelte szövetségeseitől, ugyanakkor viszont támogatta az amerikai exportot, és védővámokkal akadá-lyozta az importot, ami lehetetlenné tette szövetségesei számára a kötelezett-ségeik teljesítéséhez szükséges dollár kitermelését. Mindez együtt nyilvánvaló képtelenség volt, és az alábbi szenvedélyes szavakra vezetett: „Ha az Egyesült Államokba szállítják is a világ minden aranyát, és ott fölállítanak ebből egy égig érő [sky-scraping] aranyborjút, ezzel csak rövid időt lehet nyerni. El fog érkezni az az idő, amikor az Egyesült Államok már visszautasítja az aranyat, de mégis azt kívánja, hogy fizessenek – egy új Midasz, aki hiába kér annál táplá-lóbb ételt, mint amit kap, mert az, érintésére, arannyá változik.” (I. m. 113. o.).

Ez a szenvedélyes kirohanás nem vesztette el aktualitását, mert mintha ma is előfordulna, hogy fizetést kívánnak olyan országoktól, amelyek exportját nem fogadják el, vagy amelyek a fizetéshez szükséges mértékű export – és különös-képpen exporttöbblet – elérésére nyilvánvaló módon képtelenek.

Befejezésül szó szerint kell idéznem az alábbi bekezdést is. „A kereskedő nemzetek mindig is nagy összegeket használtak fel a tengerentúli kereskede-lemben. A külföldi beruházás gyakorlata azonban, ahogy ismerjük, egészen modern találmány, nagyon instabil, és csak speciális körülmények között alkal-mazható. Egy régi ország fejleszthet ilyen módon egy újat, ha ez utóbbi nem teheti meg ezt csak saját erőforrásaira támaszkodva, ez a megállapodás lehet kölcsönösen előnyös, és a hitelező remélheti, hogy az óriási nyereségekből visz-szakapja a pénzét. Ez az eljárás azonban nem fordítható a visszájára. Ha euró-pai kötvényeket bocsátanak ki Amerikában annak analógiájára, ahogy ame-rikai kötvényeket bocsátottak ki Európában a XIX. században, az analógia tévesnek fog bizonyulni, ugyanis, összességében, nincs természetes növekedés, nincs olyan reális törlesztési alap, amelyből ezek a kölcsönök visszafizethetők lennének. A kamatot új kölcsönökből fogják kifizetni mindaddig, amíg ezek elérhetők lesznek, és a pénzügyi építmény egyre magasabbra épül mindad-dig, amíg érdemes fenntartani azt az illúziót, hogy van megalapozása.” (Uo.)

Az itt leírtakhoz a következő megjegyzéseket kell fűznöm.

Az első csak ismétlés. Keynes a megoldást, nyilvánvaló módon, a politikusok és a választók felelős magatartásában látta, aminek szerintem elkerülhetetlen elő-feltétele a vezető értelmiségnek legalább az alapvető kérdésekben való állásfoglalása, sőt lehetőleg aktív politikai szerepvállalása. Keynes erre törekedett egész életében.

Szerintem az erre való törekvés egyértelműen preferálandó a gazdaságpolitikai döntések szakértői testületekre való ráruházásával szemben. Nincs szakértő tuda-tos vagy tudat alatti politikai preferencia és értékítélet nélkül, tehát a szakértők teljes objektivitása kétségbe vonható, érdekcsoportok általi befolyásolhatóságuk, sőt érdekcsoportokhoz való tartozásuk valószínűsíthető, demokratikus módon való ellenőrzésük pedig lehetetlen. Amint Churchill mondta, a parlamentáris demokrácia rossz, de jobbat még nem találtak ki.

A második az adósságprobléma. Keynes elemzése világos: a XIX. században a külföldi tőke a fejlődő országok exportágazataiba irányult, az amerikai és kanadai búzatermelés kiterjesztését, a dél-afrikai arany- és gyémántbányá-szatot, a ceyloni tea-, valamint a malajziai gumi- és óntermelést tette lehe-tővé. A beáramló tőke egyértelműen megtermelte a törlesztés és a visszafize-tés lehetőségét. Keynes azt írja, szó szerint és az 1920-as évek Nyugat-Európá-jára vonatkoztatva, hogy „ez az eljárás azonban nem fordítható a visszáNyugat-Európá-jára”, mert a Nyugat-Európának nyújtott amerikai kölcsönök nem termelték ki a visszafizetés lehetőségét. Ugyanez igaz a kelet-közép-európai országoknak 1990 után, és más felzárkózó országoknak a legutóbbi évtizedekben nyújtott kölcsönök nagy részéről is. Ha a külföldi hitel az exportágazatokat fejleszti, akkor van „olyan reális törlesztési alap, amelyből ezek a kölcsönök visszafi-zethetők” (l. fent), de ha nem az exportágazatokat fejleszti, akkor nincs tör-lesztési alap. Napjainkra még inkább igaz, mint az 1920-as évekre, hogy „egy ideig a kölcsönökre alapozott politika megoldhatja a problémát; akkor azon-ban, ha a kölcsönök és kamatok összege egyre jobban nő, hosszabb távon csak még súlyosabbá teheti” (uo). Ez a probléma csak átmenetileg kezelhető újabb hitelek nyújtásával és restrikciós politikával, amint ezt Keynes világosan látta már az 1920-as évek elején.

A harmadik az adósságok törlése vagy újratárgyalása. E könyve érdemi részé-nek befejezéseként Keynes megismétli, hogy javaslatának lényege a jóvátételi fizetések és a szövetségesek közti adósságok részleges vagy teljes törlése és ezek újratárgyalása. Aki ezt nem fogadja el, az „nem állíthatja, hogy komolyan érde-kelt Európa újjáépítésében” (i. m. 118. o.). Megítélésem szerint ez ma éppoly aktuális, mint az ő idejében volt, és nem csak, mint akkor, Európára, hanem a világ egészére vonatkozik.

A könyv utolsó érdemi bekezdésében az alábbi emelkedett mondatok olvashatók. „Az átlagos amerikai, úgy gondolom, azt szeretné látni, ha az európai népek, patetikus fénnyel a szemükben és készpénzzel a kezükben járulnának elé, mondván: »Amerika, neked köszönhetjük szabadságunkat és életünket. Íme, itt hozzuk, amit tudunk, hálás köszönettel, azt a pénzt, amit nem csikartunk ki szörnyű adókkal az özvegyektől és árváktól, hanem amit a győzelem legjobb gyümölcseiből takarítottunk meg, a fegyverkezés, a mili-tarizmus, a birodalmak és a belső harc megszüntetéséből, amit az a segítség

tett lehetővé, amit Te szabad akaratodból adtál nekünk.« És az átlagos ame-rikai így válaszolna. »Tisztelem őszinteségeteket. Ez az, amit vártam tőletek.

Nem a profitért, és nem azért léptem be a háborúba, hogy jól fektessem be a pénzemet. Megkaptam jutalmamat azokban a szavakban, amelyeket most mondtatok ki. A kölcsönöket törlöm. Térjetek vissza otthonaitokba, és hasz-náljátok föl az eszközöket, amelyeket átengedek nektek, arra, hogy felemel-jétek a szegényeket és a szerencsétleneket.«”

Egy közgazdász szavai ezek? Igen, méghozzá a legnagyobb közgazdászé, aki a legjobban ismerte fel a közgazdasági szükségszerűségeket. Időszerűek ezek a patetikus mondatok ma is? Más formában és nagyrészt máshoz intézve, de szerintem igen.