A 3. fejezet tekinthető a White-terv legellentmondóbb és legproblematikusabb részének. Egyrészt a tagság elnyerésének feltételévé teszi a szélsőségesen liberá-lis közgazdasági doktrína összes alapelvének elfogadását. Másrészt ezzel teljesen ellentétes feltételeket is előír, és olyan hosszas verbális érvelést is közöl, amely kétségbe vonja ezeknek a követelményeknek – vagy legalábbis egy részüknek – a helyességét. Harmadrészt nyilvánvaló, hogy ezeket a követelményeket számos ország, mindenekelőtt a Szovjetunió semmiképpen sem fogadhatta volna el, ezek előírása tehát ellentétes volt azzal a törekvéssel, hogy az egyesült és társult nemzetek mindegyike csatlakozhasson az Alaphoz.
A szélsőségesen liberális közgazdasági doktrína itt felsorolt alapelvei a következők:
A/1. „A tagállamokkal lebonyolított valutaforgalom minden korlátozásának és ellenőrzésének feladása […], kivéve, ha ezt az Alap jóváhagyja.”
A/2. „A más országok valutáihoz viszonyított valutaárfolyamok csak az Alap egyetértésével és csak olyan mértékben és irányban változtathatók meg, aho-gyan ezt az Alap jóváhagyja.”
A/4. „Nem köthető semmiféle bilaterális klíringmegállapodás.”
A/6. „A létező kereskedelmi korlátozások fokozatos csökkentését előirányzó programot kell indítani […], és ezen felül el kell fogadni, hogy a vámok sem-miféle növelésére sem kerül sor.”
A/7. „Nem engedhető meg a kormány külföldi adósságai teljesítésének sem-miféle elmaradása […] az Alap hozzájárulása nélkül.”
A/8. „Nem támogatható – közvetlenül vagy közvetve – bármely áru vagy szolgáltatás exportja a tagállamokba az Alap hozzájárulása nélkül.”
Az itt leírtak bármiféle kommentálása fölöslegesnek látszik.
Ugyanakkor ugyanitt a következőket is olvashatjuk.
A/3. „Más tagországból származó betétek és beruházások nem fogadhatók el, hacsak ezt ennek az országnak a kormánya jóvá nem hagyja, és minden tagország rendelkezésére kell bocsátani, kérelmére, a tagország állampolgá-rainak minden vagyonát.”
Ez a tétel a tőkefogalom legszigorúbb ellenőrzését írja elő, és nyilvánvaló módon a legteljesebb ellentétben áll az A/1. tétellel. A mondat második fele minden tagországnak azt a jogát rögzíti, hogy az Alap közreműködésével elko-bozhatja állampolgárainak minden vagyonát, feltehetőleg külföldi tartozásai-nak kiegyenlítése céljából, ami joggal minősíthető képtelenségnek, és emellett nyilvánvaló ellentétben áll a „valutaforgalom minden korlátozásának és ellen-őrzésének feladásával”. Számos más fontos fenntartást tartalmaznak a további B jelű pontok is, de ezek nagy részének itteni kommentálása fölösleges, ele-gendő az eredeti szövegek elolvasása.
B/1. Ez a pontot tárgyalni kell, mert White itt hosszasan fejtegeti, hogy bizonyos körülmények között a valutatranzakciók korlátozása vagy ellen-őrzése elkerülhetetlen. Ezzel nyilván egyet kell érteni, de ez is alapvetően ellentétes az A/1. ponttal.
A/5. „Semmiféle pénzügyi vagy általános árintézkedés vagy politika sem alkalmazható […], ha az Alap tagjai szavazatainak négyötöde helyteleníti ennek az intézkedésnek az alkalmazását.” Ez a pont minden ország pénzügyi és árpolitikáját teljes egészében és minden korlátozás nélkül az Alap, sőt az Egyesült Államok ellenőrzése alá helyezi, mert a szavazatok négyötöde nem hozható össze az Egyesült Államok szavazatai nélkül.
9.6. A White-terv első változata: az Alap összetétele
A 9. függelék IV. fejezetének A/1. pont megállapítja, hogy „az Alap arany-ból, a tagállamok valutáiból és a tagállamok államkötvényeiből áll”, vagyis a White-terv a tagok befizetéseit tételezi fel. A Keynes-terv szerint nincs szükség ilyen befizetésekre, mert az egyik ország export- és fizetésimér-leg-többlete lehetővé teszi a másik hiányának finanszírozását. Ezt már tár-gyaltuk, és nincs szükség tovább elemzésre. Nagyon fontos viszont az ezt követő táblázatok tárgyalása.
Az első táblázat szerint az Egyesült Államok a fő befizető, ami – ha elfo-gadjuk a befizetési rendszert – az akkori körülmények között a lehető legter-mészetesebb. A befizetések azonban az Alap által nyújtható szolgáltatások, azaz hitelek mértékét is meghatározzák. Ennek megfelelően ez a rendszer azt jelenti, hogy az első lépésben, amikor a nyújtható hitel a befizetés 100%-áig terjedhet, az Egyesült Államok 3 196 millió, Kolumbia 18 millió, Kuba pedig 9 millió dollár hitel felvételére jogosult, és ezek az összegek csak hosz-szas procedúra és az Egyesült Államok kifejezett jóváhagyása esetén dupláz-hatók meg, ennél tovább pedig nem növelhetők. Ezzel az az alapvető prob-léma, hogy „akinek van, annak adatik”, az Egyesült Államok tehát fölvehet ekkora hitelt, csak éppen nincs szüksége rá. Még nagyobb baj, hogy „akinek
nincs, annak nem adatik”: Kolumbia és Kuba számára ugyanis aligha jelent túl sokat az a 18 és 9 millió dollár, amelynek fölvételére az első körben jogo-sultak. Még ennél is nagyobb baj, hogy „akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van”, Kolumbiának és Kubának ugyanis teljesítenie kell befizetési kötelezett-ségét – mégpedig egy részét aranyban – ahhoz, hogy igénybe vehesse az Alap szolgáltatásait, e kötelezettségének azonban aligha tud eleget tenni. Annak, hogy a befizetési rendszer vitatható, sőt helyteleníthető, ennél ékesebb bizo-nyítékát még csak elképzelni sem lehet.
Ez a helyzet egyes további részletek figyelembevételével valósággal komi-kussá válik. Egyrészt az Egyesült Királyság kvótája a fenti táblázat szerint 635 millió dollár lett volna, a későbbiekben azonban látni foguk, hogy Keynes élete utolsó, Bretton Woods utáni és Savannah előtti nagy vállalkozása az volt, hogy ötmilliárd dolláros hitel megszerzéséért utazott az Egyesült Államokba. A kvóta tehát nyilvánvaló módon nem volt arányban az igényekkel. Ami már végképp komikus, Horsefield ([1969a], 96. o.) szerint Libéria és Panama kvótája a Bretton Woodsban előterjesztett tervek szerint fél-fél millió dollár lett volna, amelynek egy részét aranyban kellett volna befizetniük, amijük nyilván nem volt, és így inkább meg sem jelentek a tárgyaláson. Nem tehetek mást, mint hogy megis-métlem, még radikálisabb formában: A befizetési rendszer tarthatatlanságának ennél ékesebb bizonyítékát még csak elképzelni sem lehet.
Még tanulságosabb a 8.2. függelék V. fejezetében közölt másik táblázat.
A szavazatok arányát a White-terv szerint úgy határozták volna meg, hogy
„minden tag egy igazgatót nevezne ki, minden igazgatónak 100 szavazata lenne, továbbá 1 szavazata a kormánya által aranyban vagy valutában a Valu-taalap javára jegyzett [egymillió dolláros] összeg után”. Visszatérve az előző bekezdésben említettekre, ez azt jelenti, hogy Libériának és Panamának 100 és fél szavazata lett volna. A Valutaalapból való részesedésnek és az igazgató-tanácson belüli szavazatoknak a százalékos arányai mindezek folytán a követ-kezőképpen alakultak volna. Az Egyesült Államoknak 25,32%-os szavazati arányával minden fontos döntésben vétójoga lett volna, mert az igazgatóta-nács a legfontosabb döntéseket 80%-os többséggel hozta volna meg. Az Egye-sült Államok és Latin-Amerika a szavazatok 59,79%-ával rendelkezett volna.
Mivel akkor valamennyi latin-amerikai állam függő, sőt némelyikük alárendelt viszonyban volt az Egyesült Államokkal szemben, az Egyesült Államok döntési lehetősége az egyszerű többséggel meghozandó határozatok esetében is bizto-sítva lett volna. Ez a javaslat a Brit Birodalom és a többi európai állam szerepét olyasfajta szintre szállította le, mint amilyen szint a latin-amerikai államoknak jutott az Inter-American Bankban (vö. a 6.2. alfejezettel).
Még érdekesebb és fontosabb következtetésekre juthatunk, ha a White-terv e részeit egybevetjük a Keynes-White-tervben foglaltakkal. A White-White-tervben döntő fontosságúra emelkedett hatalmi kérdések nem is szerepeltek
Keynes-nél. Keynes azonos súlyt kívánt adni az egyes régióknak. Ha egyetlen állam vagy államközösség súlya ezt indokolja, egyedül kell kapnia egy helyet az igazgatótanácsban, és ha egy régió több államra oszlik, akkor a régió álla-mainak kell megállapodniuk abban, hogy valamely időszakban ki képvi-selje őket. Folytatva az egybevetést: Európának a White-terv szerinti dek-lasszálása semmi a Szovjetunióéhoz képest. A Szovjetunió joggal igényelhe-tett egyenrangúságot az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal, amelyet az ENSZ-ben meg is kapott. Elképzelhetetlen, hogy a Szovjetunió tagságot vállalt volna egy olyan szervezetben, amelyben minden döntést szinte szuverén módon az Egyesült Államok hozhatott volna meg, és amely-ben szavazati aránya az Egyesült Államoké egytizedének felelt volna meg.
9.7. A White-terv első változata: egy új nemzetközi valuta
Szó szerint kell idéznem ennek a résznek a bevezető bekezdését: „Gyakran hall-juk kifejezésre juttatni az új nemzetközi valuta iránti óhajt vagy reményt, de sohasem írták le értelmes nyelven [!!!] ennek az új valutának a sajátos természe-tét vagy azokat az előnyöket, amelyeknek egy ilyen valutából való származását feltételezik. Ezeket vagy nyilvánvalónak tekintik, vagy a legködösebb általános-ságokban hivatkoznak rájuk [!!!]. Vannak személyek [!!!], akik úgy gondolják […]” – folytatása a függelékben. Ehhez sok kommentár nem kell, elutasítás ennél élesebb nem lehet, és az elgondolás kezdeményezőjével, Keynesszel szemben is aligha lehetséges ennél súlyosabban méltánytalan megfogalmazás.
Ez az a pont, ahol White eljut következtetéseinek lényegéhez, és itt ismét szó szerint idéznem kell a függelék utolsó fejezetének harmadik bekezdéséből.
„Már most van azonban egy nemzetközi csereeszközünk, mégpedig az arany (kieme-lés tőlem – Sz. Gy.). Egy uncia ,999 finomságú arany ugyanaz az Egyesült Államokban, mint Kínában, Dél-Afrikában vagy Izlandon. […] Nagyon olcsó a már a világ monetáris készleteiben lévő arany használata [kiemelés az eredetiben – Sz. Gy.]. Még az egyik országból a másikba való szállítás költsége is elke-rülhető az arany megjelölésével [earmarking]. […] Nincs [tehát] semmi előnye annak, hogy a meglévő aranyat a nemzetközi pénzforgalom új eszközével helyettesít-sük” (kiemelés tőlem – Sz. Gy.). White tehát itt egyértelműen kimondja elkép-zeléseinek lényegét: vissza kell térni az aranyvaluta-rendszerhez. Ezenfelül kimondja azt is, hogy a világ monetáris aranykészletének nem kell növeked-nie, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elkerülhetetlenül szükséges több-letlikviditást dollárbankjegyek és dollárra szóló követelések kibocsátásával kell megteremteni, amint ez meg is valósult.
Ami ez után következik, az már nem más, mint White gúnyolódása Keynes elképzelései fölött. White a következőket írja: „Egy »kereskedelmi dollár«
vagy »demos« vagy »victor« vagy »amit-csak-akarsz« valutáris egység az Egye-sült Államok dollárja helyett, akár ugyanazzal, akár ettől eltérő értékkel, nem segítené jobban a külkereskedelmet, mint egy új zászló elfogadása.” White itt megáll, de ez – egybevetve mindazzal, amit korábban leírt – nem jelent mást, mint azt, hogy a nemzetközi pénz szerepét töltse be az amerikai dollár, és a dollár aranyban kifejezett ára legyen rögzített. Ez az a megoldás, amely Bretton Woodsban ténylegesen megvalósult, de amelyet White itt – feltehető-leg taktikai meggondolásokból – még nem akart leírni. A Bretton Woodsban elfogadott megoldás tehát itt áll előttünk, készen.
White e gúnyolódás folytatásaként még azt is leírja, hogy a nemzetközi pénz bevezetése folytán „van […] egy előny, habár csekély jelentőségű. Ez a gazda-sági kutatás világában található meg. Egy általánosan elismert pénzügyi szá-mítási egység hasznos lenne azoknak a statisztikai idősoroknak a bemutatása során, amelyek a nemzetközi összehasonlítás körébe tartoznak.” Azzal az érve-léssel, hogy ne legyen „favoritizmussal” vádolható, azt javasolja, hogy ennek értékét határozzák meg aranyban, és legyen ez 50 cent, azaz egy fél dollár.
A világ nemzetei azonban nem érezték megengedhetetlen favoritizmusnak, hogy a nemzetközi statisztikákat ne fél, hanem egész dollárban vezessék, és ez így is volt mindaddig, amíg az euró egyes pontokon át nem vette a dollár-nak ezt a szerepét.