Az Általános elmélet

Itt nem foglalkozhatom alaposabban Keynes főművének, A foglalkozta-tás, a kamat és a pénz általános elméleté-nek (Keynes [1936], [1936/1961/1965], [1936/1971/2007]) egészével, annak ellenére, hogy a nemzetközi gazdaság itt tárgyalt keynesi rendjét úgy vezettem be, mint a keynesi általános elmélet pár-ját és logikus továbbfejlesztését, mint a keynesi általános nemzetközi eleméle-tet. A keynesi általános elméletet ismertnek tekintem, és nem is alaptalanul, mert valóban közismert, és óriási a vele foglalkozó irodalom. Szempontunkból elegendő annyi, hogy Keynes főműve a teljes foglalkoztatás kérdését állítja a középpontba, és ennek az elérése a cél, ezt azonban zárt gazdaságon belül, a nemzetközi összefüggéseket figyelmem kívül hagyva tárgyalja, itt és a további-akban pedig azzal foglalkozom, hogy milyen nemzetközi gazdasági rend teheti lehetővé ennek a célnak az elérését. Itt és most elegendő, ha csak az Általános elmélet utolsó, 24. fejezetét tárgyaljuk nagyobb részletességgel. E fejezetben Keynes, aki nemcsak mélységes szociális elkötelezettségű államférfi és tudós, hanem látnok is volt, olyan távlati kérdéseket tárgyal, amelyek már közvetlen összefüggésben vannak ennek a könyvnek a témájával.

Kiindulópontja egyértelmű, és műve ismeretében nyilvánvaló. „Annak a gazdasági társadalomnak, amelyben élünk, azok az alapvető csődjei [failures], hogy nem gondoskodik a teljes foglalkoztatásról, és hogy önkényes és egyen-lőtlen vagyon- és jövedelemelosztásra vezet” (Keynes [1936/1977/2007], 372. o.).

E két problémakör közül az elsőt, a teljes foglalkoztatást tárgyalja az Általános elmélet szinte egésze, az önkényes és egyenlőtlen vagyon- és jövedelemelosztást pedig ez az utolsó, 24. fejezet.

Az első következtetése a járadékosok lassú kimúlása (euthanasia of the rentier) volt. Arra számított, hogy a kamatok fokozatosan csökkenni fognak, ennek ellenére nem látott okot arra, hogy tartósan tőkehiány legyen: van ugyanis eredendő ok arra, hogy a rendelkezésre álló földnek legyen határa, de nincs eredendő oka annak, hogy a rendelkezésre álló tőkének is legyen.

Úgy látta tehát, hogy a járadékos, a funkció nélküli beruházó lassan és for-radalom nélkül eltűnik, a tőkének a tőke hiányából származó értéke egy-két generáción belül megszűnik, a kamatok csökkennek, a funkció nélküli befek-tető nem kap többé jövedelmet, és a valóságos vállalkozó is lényegesen cseké-lyebb díjazást kap, mint jelenleg.

A mai világ tényei részben megegyeznek ezzel a jövőképpel, de részben ellentétesek vele. A kamatok valóban csökkennek, a munkanélküliség nem éri el a Keynes idejében tapasztalt szintet, de ez a probléma nem szűnt meg, a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek pedig nem csökkennek, hanem szinte ugrásszerűen nőnek, és meredeken nő a vállalkozók, illetve a ma nagyrészt az ő helyükbe lépő vezető menedzserek javadalmazása is. Ezzel kapcsolatban most csak a következőket jegyzem meg. A járadékosok eutanáziája talán bizo-nyos fokig tényleg folyamatban van, és a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlensé-gek nem a korábban felhalmozott és öröklött vagyon utáni kamatjövedelmek-nek, hanem nagyrészt a menedzserek irreálisan magas javadalmazásának, valamint, ami ezzel szorosan összefügg, a spekulatív pénzügyi tevékenységnek a következményei, amihez természetesen tőkére is szükség van. Ennek a spe-kulatív forrásból eredő jövedelemnek a mai mértékét a gazdasági berendez-kedés egyes – szerintem súlyosan helytelen – elemei teszik lehetővé, és mind a menedzserek javadalmazásának, mind pedig a spekulatív nyereségeknek ez a szintje nemcsak az én megítélésem szerint, hanem Nobel-díjjal jutalmazott vezető közgazdászok, így Stiglitz és Krugman, valamint mások szerint is elfo-gadhatatlan. A mai járadékos elsősorban az, aki öreg napjaira értékpapírok-ban vagy valamely biztosító vagy alapkezelő intézetnél helyezi el pénzét, és az ő nagy részük azt látja, hogy vagyonuk nem nő, hanem inkább csökken, és főként nem nyújtja nekik azt a biztonságot, amit reméltek tőle. A járadékosok eutaná-ziája tehát valóban folyamatban van, amint ezt Keynes előre látta, de súlyosbo-dott a másik probléma, a megengedhetetlenül egyenlőtlen jövedelemeloszlás, és ehhez hozzájárult a pénzügyi spekuláció dominanciája. Ezt már Keynes is felismerte, de a mértékét már nem, és ez nem is volt előre látható.

Második következtetése, hogy ha az előbb leírtak ellenére nem állna ren-delkezésre annyi tőke, mint amennyi a teljes foglalkoztatáshoz kell, akkor e téren is állami beavatkozásra lenne szükség. Ilyen körülmények között tehát „a beruházás valamivel szélesebb körű társadalmasítása bizonyulhat az egyetlen eszköznek, amely biztosíthatja a teljes foglalkoztatás megközelí-tését” (i. m. 378. o.). Ez bizony kényszermegtakarítást jelent alacsony kamat-lábak mellett, ami a fentiek értelmében együtt jár a vállalkozói tevékenység alacsonyabb javadalmazásával.

A mai világ tényei ezzel a jövőképpel is ellentétesek. Az állami bevé-telek a folyó kiadások fedezését sem teszik lehetővé, nemhogy a hiányzó magánmegtakarítás kiegészítését. Tény ugyanakkor, hogy a mai látnokok – itt

elsősorban Fogelre [2004] utalok, ismerteti Deaton [2006], valamint Szakolczai ([2011a], [2011b]) – ugyanazt írják, amit Keynes. Az átlagosan várható élettar-tam növekedése és a népesség várható csökkenése Fogel szerint kényszer meg-takarítást tesz szükségessé, mert a várható nagyszámú öreg eltartása és gyógy-kezelése nem lesz megoldható e nélkül. A kényszermegtakarításból származó összegeket viszont fel kell használni, mégpedig produktív módon – a mai gon-dolkodók elképzelései tehát megegyeznek a Keyneséivel.

Sem a járadékosok eutanáziája, sem a kényszermegtakarítás nem jelentett azonban Keynesnél szocializmust. Tudta, hogy az, amit javasolt, akkor elfo-gadhatatlan volt egy amerikai pénzügyi szakértő számára (mint ahogyan ma is az), de szerinte a piaci rendszer jól osztja el azokat az erőforrásokat, amelye-ket felhasznál; a botrány az, hogy nem használja fel valamennyit.

Harmadik következtetése visszakanyarodás a teljes foglalkoztatás világ-méretű elérésének feltételeihez, és még szorosabban függ össze e kötet prob-lémakörével. Keynes azt remélte, hogy megszűnik az exportkényszer és a piacokért való harc, ami a nagy világgazdasági válság idején a legsúlyosabb probléma volt, és a nemzetközi kereskedelem zsugorodására vezetett. Úgy vélte, hogy ha minden ország saját határai között és a rendelkezésére álló eszközökkel el tudja érni a teljes foglalkoztatást, akkor megszűnik az export-kényszer és a piacokért való harc ennek összes katasztrofális következmé-nyével együtt. Látta azonban, hogy ehhez szükség van egy ezt lehetővé tevő nemzetközi rendszerre, és Bretton Woods-i javaslatai egy ilyen nemzetközi intézményrendszer létrehozását szolgálták.

Amit remélt, ismét nem valósult meg. Egyrészt abban bízott, hogy minden ország alkalmazni fogja a teljes foglalkoztatás elérését szolgáló receptjét, amit meg is tettek az 1970-es évekig, de nem tették meg ezután. Másrészt nyilván remélte, hogy elfogadják Bretton Woods-i javaslatait, de ezt sem tudta elérni.

Ennek folytán újra kialakult a munkanélküliség, és ez újra maga után vonta a piacokért való versenyt. Nagyrészt ugyanennek következtében újra kialakult a nagymértékű nemzetközi eladósodás is. Már az I. világháború után is ezt akarta megakadályozni a szövetségesek közti adósságok törlésével és a német jóvátételi kötelezettség teljesíthető mértékre való leszállításával, és ugyanennek a II. világháború utáni kialakulását akarta megakadályozni Bretton Woods-i tervével. Mindezek folytán újra kialakult az eladósodott országoknak a piaco-kért folytatott versenye.

Ezek után egyetlen záró megjegyzés látszik még indokoltnak. Keynes a következőket írja: „A közgazdaságtan bevett klasszikus elméletére vonatkozó kritikám elsősorban nem abból állt, hogy logikai hibákat találjak az elemzé-sében, hanem annak kimutatásából, hogy hallgatólagos feltételezései ritkán vagy sohasem teljesülnek, aminek következtében nem képes a világ valóságos problémáinak megoldására.” (I. m. ). Sajnos a főként Amerikában kidolgozott

modern közgazdaságtan legsúlyosabb hibája, hogy tovább jár a Keynes által helytelenített úton, nem is hallgatólagos, hanem kifejezett formában előadott valóságidegen premisszákból vezeti le tételeit, ami miatt ez az elmélet „nem képes a világ valóságos problémáinak megoldására”. Ez az elmélet teljes újra-gondolását teszi szükségessé – éppúgy, mint Keynes idejében.