Az alapváltozat tételei és a mai valóság

A Keynes által több mint 75 évvel ezelőtt leírtak megítélésem szerint a mai helyzetben is érvényesek.

ad a) Nem vitatható, hogy a fix árfolyamok Bretton Woods-i rendszeré-nek összeomlása után – ezt a rendszert, amint ezt látni fogjuk, Keynes aka-rata ellenére hozták létre, és bukását Keynes előre megjósolta – az a felfogás került mind a nemzetközi közgazdaságtani elmélet, mind a nemzetközi gaz-daságpolitikai gyakorlat központjába, hogy „a szabadon lebegő valutaárfolya-mok önmaguk egyensúlyi pozíciójának megtalálására vezetnek”. Ma már tud-juk, hogy ez, amint ezt Keynes a fentiek szerint eleve megmondta, nincs így;

a lebegtetés nem az „egyensúlyi pozíció megtalálására”, hanem tartós inga-dozásra vezet, sőt egyes esetekben hullámzást idéz elő. Ez talán leginkább a vezető valuták: a dollár, a font, a márka, majd az euró és a jen értékarányának folyamatos változásában mutatkozik meg. Ennek az a következménye, hogy nagymértékben megnehezül, sőt majdnem lehetetlenné válik a megalapozott kalkuláció valójában az egész világon. A termelővállalatok határidős üzletek kötésével a spekulánsokra próbálják hárítani a kockázatot, ez azonban bizony-talan és költséges. A helyzet ilyen alakulásának fő oka nyilván az, hogy a spe-kulánsok elképzelései nem oszlanak meg véletlenszerűen, szimmetrikusan a helyes érték körül, ahogy ezt a neoklasszikusok hallgatólagosan feltételezték (vö. Lerner [1947], ismerteti Szakolczai [2009]), hanem magatartásuk más tör-vényszerűségeket követ. Nem véletlen, hogy a spekuláció és a tőzsde világában otthonosan mozgó és ott nagy nyereségeket elérő Keynes volt az, aki

kialakí-totta az ’animal spirits’ (csordaszellem vagy inkább állati ösztönök) fogalmát (lásd még Akerlof–Shiller [2009]), és az ugyanott otthonosan mozgó és nagy nye-reségeket elérő Soros György ([2008], ismerteti ugyancsak Szakolczai [2009]) a buborék- és szuperbuborék-elméletét.

ad b) Aligha vitatható, hogy a nemzetközi gazdaság jelenlegi rendszere azon a hallgatólagos feltevésen alapul, hogy „a hitelező és az adós országok közti szabad hitel- és kölcsönmegállapodások egyensúlyra vezetnek”. Keynes azon-ban megítélésem szerint már több mint hetven évvel ezelőtt helyesen muta-tott rá arra, hogy ez a XIX. századi viszonyok hamis analógiája. A XIX. szá-zad nemzetközi hitelmegállapodásai valóban mintegy automatikusan meg-teremtették a felvett hitel és a kamat megfizetésének lehetőségét. A hitelből megépített csatornák és vasutak, vagy a hitelből épített bányák és ültetvények bevételei fedezték a hitelszolgálati terheket, és ezek transzferálása – az ebben a körben valóban működő aranyvaluta-rendszer folytán – nem okozott gondot.

Ez a mechanizmus azonban ma nem, vagy csak részlegesen működik, a XIX.

század analógiája a XX.–XXI. században nem érvényes, különösképpen nem érvényes az államok költségvetési hiányának fedezésére fölvett hitelekre, és a jelenlegi pénzügyi válságoknak ez talán még az előbbinél is fontosabb oka. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy a költségvetési hiányok fedezésére felvett kül-földi hitelek semmiképpen sem teremtik meg a hitel visszafizetésének feltéte-leit, a külföldi kézben lévő közművek és a csak a belföldi fogyasztók igényeinek kielégítését szolgáló kereskedelmi és ipari létesítmények pedig a nyereség és amortizáció transzferálásának lehetőségét.

ad c) Úgy vélem, a tapasztalatok alapján nem vitatható az sem, hogy a nemzet-közi tőkeforgalom szabadsága, amely az elméletet megalapozó ideális esetben és a valóságos esetek nagy vagy akár legnagyobb részében is áldás, egyes esetekben nem oldja meg, hanem inkább súlyosbítja az előző két okból származó problémá-kat. Mi több, a nemzetközi tőkeforgalom szabadsága sok esetben bénító hatás-sal lehet számos ország növekedési és felzárkózási törekvéseire. A nemzetközi tőkeforgalom szabadsága nem vezet szükségképpen az árszintek és a gazdasági tevékenység olyan korrekcióira a hitelfelvevő országokban, amelyek megszün-tetnék a rájuk nehezedő nyomást. Éppen ellenkezőleg: lehetővé teszi e korrek-ciók elhalasztását, és ezzel még fájdalmasabb korrekkorrek-ciókat tehet szükségessé a későbbiekben. Ezt a példák végtelen sora bizonyítja. Emellett itt is érvényesül a csordaszellem vagy az állati ösztönök hatása, és ezért a nemzetközi tőkeforgalom szabadsága sokszor még akkor is tőkemeneküléshez vezet, amikor arra nincsen vagy nincsen kellő ok. Ennek folytán a fejlődő országok központi problémája ma már többnyire nem az, hogy miként hajtsák végre fölemelkedésüket, hanem az, hogy miképpen kerüljék el a valutaválságot, vagy hogyan kerüljenek ki belőle, ha már nem tudták elkerülni. A Mundell-trilemma, amelynek részletesebb tár-gyalására visszatérünk, megadja ennek elméleti megalapozását.

ad d) „A defláció, és ami még rosszabb, a kompetitív defláció” kérdésével jutunk el a mai problémák központjába. A ma uralkodó felfogás az adós orszá-gok deflációs politikáját tartja a problémamegoldás fő eszközének, felelősség-teljes közgazdásznak pedig – talán egy kicsit kisarkítva a helyzetet – csak azt minősíti, aki a feltörekvő és adós országoknak restrikciót és deflációt javasol. Ez látszik az egyik alapvető választóvonalnak a főirány és a keynesi felfogás között.

A keynesi felfogás központi eleme már az Általános elmélet-ben az volt, hogy a nominális bérek – sőt valójában a reálbérek is – lefelé merevek, és a restrikció és defláció ezért nem vezethet „a bér- és árindexek olyan korrekcióira,” „ame-lyek képesek az áruforgalom átirányítására”. Ezért a restrikció a már meglévő válság kimélyítését és a már eleve alacsony szintű foglalkoztatás további csök-kentését idézheti elő. A ma domináns elmélet emellett a külkereskedelmi mér-leghiánnyal küzdő és az adós országok részére írja elő a deflációs politikát, és nincs javaslata a hitelező országok számára. A keynesi felfogásnak van ilyen javaslata: expanziós politika az exporttöbbletet elérő és a hitelező országokban.

Ez visszavezet ahhoz a már korábban tárgyalt ellentéthez, hogy a főirány szerint a korrekció terhét csupán az adósoknak, a keynesi felfogás szerint viszont nagy-részt a hitelezőknek kell viselniük, és emellett el kell kerülni, hogy a korrekció kontrakcióra vezessen (lásd az ez után közvetlenül következő bekezdéseket). Ez a kérdés tehát ma talán még fontosabb, mint valaha volt.

ad e) A kompetitív leértékeléseknek az 1930-as években alkalmazott rend-szere rend-szerencsére a múlté, és ez az a politika, amelynek elítélésében a főirány és a keynesi felfogás egyetért. Az azonban tény, hogy a bajba jutott adós orszá-goknak a ma uralkodó felfogás szerint is nagyarányú leértékelést – és emel-lett nagyarányú kamatemelést – kell végrehajtaniuk, amely leértékelés nem egy esetben a horribilisnek joggal minősíthető 40%-ot is elérte. Ez azt jelenti, hogy ez a probléma nem egészen a múlté, pedig ez a politika a tapasztalatok szerint nem hoz megoldást. A keynesi politika egyik fő célja viszont, amint ezt rövidesen látni fogjuk, a horribilis mértékű leértékelések elkerülése kellő idő-ben alkalmazott csekély leértékeléssel, és emellett a kereskedelmi- és fizeté-simérleg-többlettel rendelkező országok esetében fölértékeléssel, amire nincs példa a mai gyakorlatban, és aminek ajánlására nincs példa a mai gyakorlatot megalapozó domináns elméletben, a főirányban.

ad f) Az a felfogás is szerencsére végérvényesen a múlté, hogy a problé-mák magas és differenciált vámokkal, exporttámogatásokkal, valamint más hasonló eszközökkel megoldhatók, és e tekintetben sincs különbség a főirány és a keynesi felfogás között. Keynes azonban a későbbiekben kifejti azt is, hogy a mérsékelt és a termelési tényezők elosztását nem torzító csekély vámok, importilletékek és belföldi termelési támogatások éppúgy a korrekció eszkö-zei lehetnek, mint a leértékelés, az exporttámogatások azonban – szélsőséges esetben akár kereskedelmi háborúra vezető hatásuk miatt – nem.

Ez az elemzés nem zárul le ezzel, hanem most következnek Keynes talán leg-fontosabb kijelentései. „A szabadon átváltható nemzetközi fémpénz [metallic standard] [először az ezüst és ezután az arany] csődjének fő oka […] ennek egyetlen alapvető jellemvonására vezethető vissza. […] A szabadon átváltható nemzetközi pénznek az az alapvető jellemvonása, hogy a korrekció fő terhét arra az országra hárítja, amely a nemzetközi fizetési mérleg adós pozíciójában van. […] Arra az országra, amely [ebben az összefüggésben] eleve gyöngébb és mindenekelőtt kisebb a mérleg másik oldalához viszonyítva, amely a világ fennmaradó része [vagyis az összes többi ország].” (I. m. 27. o.)

Itt szerintem döntő jelentőséget kell tulajdonítanunk egy szinte véletlen-szerű megfogalmazásbeli különbségnek. A most idézett első mondatban a „sza-badon átváltható nemzetközi fémpénz”, a második mondatban pedig „a szaba-don átváltható nemzetközi pénz” kifejezés szerepel. Keynes ezek szerint e két kifejezést egyenértékűnek tekintette, mert először az egyiket, majd a másikat használta ugyanabban az értelemben, és ezzel kifejezésre juttatta a lényeget.

A szabadon átváltható (egykori) nemzetközi fémpénznek és a szabadon átvált-ható (mai) nemzetközi nem fémalapú pénznek ez a tulajdonsága azonos, mert ez a szabadon átválthatóságból származik. Ennek folytán mindkét pénzrend-szer – akár fémalapú, akár nem – „a korrekció fő terhét” az „adós” pozíciójá-ban lévő „gyöngébb” félre hárítja. A nemzetközi pénzrendszernek ez a tulaj-donsága az, ami szerinte korrekcióra szorul.

Keynes kérlelhetetlenül folytatja ezt az elemzést. Ha az adós ország „a világ-nak csak egy tizede vagy egy huszada, akkor az, amivel ennek az adós ország-nak árai és bérei megváltoztatása útján hozzá kell járulnia az egyensúly helyre-állításához, az ezzel járó társadalmi feszültségekben mérve teljességgel arány-talan [mértéktelenül nagy] ahhoz képest, amekkora hozzájárulást hitelezőitől kérnek. Ez még nem minden. Hogy ezzel kezdjük, a lefelé menő korrekcióval együtt járó társadalmi feszültségek sokkal nagyobbak, mint a felfelé menő korrekcióval együtt járók. Emellett a korrekciós folyamat kötelező az adós és önkéntes a hitelező számára. Ha a hitelező úgy dönt, hogy nem vesz részt […] a korrekcióban, ebből semmi hátránya sem származik. Egy ország tartalékainak állománya ugyanis nem csökkenhet zérus alá, semmi sem szab azonban ezek-nek felső határt. Ugyanez igaz, ha a korrekció eszközei nemzetközi kölcsönök.

Az adósnak kölcsönt kell felvennie, a hitelező számára nincs ilyen kényszer.”

(I. m. 28. o.) Ehhez kiegészítésként most csak annyit, hogy az adós számára a korrekció a jövedelmek, a fogyasztás és a közületi kiadások csökkentését, a hitelező számára viszont ugyanezek növelését jelenti. A lefelé menő kényszerű korrekció nemcsak nehezebb, hanem nagyon súlyos áldozatokkal is járhat, pél-dául a közoktatás és a közegészségügy lerontásával, a felfelé menő korrekció-nak viszont, ha ez nem vezet a gazdasági egyensúly lerontására, márpedig ilyen esetben nem vezet, nincsenek károsultjai, hanem csak haszonélvezői vannak.

Az a korrekció tehát, amit Keynes a hitelező országoktól vár, amint ezt a későbbiekben részletesebben is látni fogjuk: az expanzió, saját belső felhaszná-lásuk növelése és ezzel exporttöbbletük csökkentése. Így állít Keynes világmé-retű expanziót a világmévilágmé-retű restrikció helyébe. Ha azonban még az export-többlettel rendelkező országok esetében is előfordul, hogy a főirányból eredő ideologikus meggondolások alapján restrikciós politikát követnek (a pénzügyi szigor politikáját), a kör bezárul. Mintha időnként ma is tapasztalnánk ilyes-mit, és ezért mintha Keynes csaknem nyolcvan évvel ezelőtt leírt sorai a mára is vonatkoznának, noha kétségtelen, hogy tapasztalhatjuk ennek ellenkezőjét is: a vezető országok pénzügyi felelőtlenségét.

A probléma súlyát növeli, hogy „az adós ország rendelkezésére álló kor-rekciós eszközök legnagyobb részének szükségképen kedvezőtlen hatása van cserearányaira” (uo.). „Ha […] nagy árcsökkentésre van szükség ahhoz, hogy ez az [exportált] mennyiség elégséges növekedését idézze elő, az az ország, amely [árcsökkentéssel] erőszakolja rá termékeit a világra, komoly vesztesé-get szenved el a korábbi exportvolumenből származó bevételei terén. Hogy a határesetet vegyük, ha legalább abban az arányban kell csökkenteni az árat, mint amennyivel a mennyiség nő [vagyis ha az export árrugalmassága egységnyi], az adós ország sziszifuszi feladattal áll szemben, és nem jut köze-lebb az egyensúlyi pozícióhoz, legyenek bármekkorák az erőfeszítései. […]

[Ezért] az automatikus [azaz nemzeti vagy nemzetközi kormányzati beavat-kozás nélkül működő] nemzetközi fémpénz szükségszerű jellemzője, hogy (különleges esetektől eltekintve) a korrekciókat a társadalmi rend szempont-jából legrombolóbb irányban kényszeríti ki. A terhet azokra az országokra hárítja, amelyek a legkevésbé képesek ezt elviselni, szegényebbé téve a sze-gényeket.” (I. m. 29. o.) Ehhez 75 év elmúltával hozzátehetjük: ez a prob-léma ma még élesebb, mint bármikor volt.

A leírtakból egyenesen következik Keynes javaslatának lényege. „Arra a követ-keztetésre jutok tehát, hogy a sikeres nemzetközi berendezkedés építőit ezeknek a tanulságoknak kell irányítaniuk. Az új rendszer célja csak az lehet, hogy a fő kezdeményezést a hitelező országoktól kívánja meg, fenntartva ugyanakkor a kellő fegyelmet az adós országokban is, visszatartva őket attól, hogy kihasznál-ják a nekik adott új könnyebbséget arra, hogy pazarló módon és a lehetőségei-ket meghaladó szinten éljenek.” (I. m. 30. o.) Ez a legutóbb idézett rész megvédi Keynest attól a vádtól, amely gyakran elhangzik, hogy a felelőtlenséget támo-gatja, vagy hogy – különösképpen – a nemzetközi tőkeforgalom általa feltétle-nül szükségesnek tartott szabályozásával akarja támogatni a felelőtlenséget és az egyes országok lehetőségeiket meghaladó életvitelét. Keynes ezzel a mai vitába szól bele, 75 évvel megelőzve ezt a kort és ezt a vitát. A lehetőségek bővítése az egyes országok vagy esetleg más nemzetközi intézmények feladata lehet; fejlesz-tésre adható hitel, de a folyó fogyasztás fedezésére nem. A nemzetközi

tőkeforga-lom szabályozásának feladata a válságmegelőzés, valamint annak megakadályo-zása, hogy egyes országok lehetőségeik alatt éljenek a nemzetközi pénzrendszer szabályozatlanságából eredő zavarok miatt.

Keynes előrelátása még ezen is túlmegy. Az elméleti elemzés végén mintha a mai világról olvasnánk. „A jelen háborút [a második világháborút] megelőző második fázisban teljes degeneráció következett be, és a tőke azokból az orszá-gokból, amelyeknek kereskedelmi mérlege kedvezőtlen helyzetben volt, azokba áramlott, ahol kedvező volt a kereskedelmi mérleg helyzete. […] A [rossz pénz-ügyi helyzetben lévő országokból] kimenekülő tőke és a spekulatív tőkének ehhez való hozzáadódása vezetett az egész rendszer összeomlására. […] A »jobb befektetés« holléte a repülőszőnyeg sebességével tolódik el. Szabad tőkék szá-guldanak a világ körül, szétzilálva minden stabil vállalkozást. [Ezért] semmi sem biztosabb, mint hogy a [nemzetközi] tőkeforgalmat szabályozni kell – ami már önmagában is a laissez-faire berendezkedéstől való messzemenő eltéré-seket von maga után.” (I. m. 30–31. o.) Az, hogy a mai nemzetközi pénzügyi válságokat sokszor a spekulatív tőkének (hot money) és emellett a belföldiek tulajdonában lévő likvid tőkének a tőkeforgalom szabadsága által lehetővé tett menekülése mélyíti ki vagy akár okozza, senki számára sem lehet vitás, az azonban nem köztudott, hogy Keynes ezt már 1941-ben megírta.

Az alapelvek tárgyalása után áttérhetünk a részletekre.

7.